Most komolyan! Amióta a román labdarúgás színvonala a bányabéka segge alá került, az ásítozó szurkolók is – szórakozás híján – kergetik a magyarokat az országból kifele, ellenféltől függetlenül. Nem jobb lenne, ha az amúgy is dögunalmas tilitoli válogatott-meccseket lejátszanák egy földalatti rejtekhelyen, aztán a végeredményt feladnák egy cetlin, vagy elküldenék sms-ben. A szurkolóknak nem lenne ahol gyalázkodni, senki nem veszítene el az életéből újabb 90 percet, és a labdarúgó szövetségnek sem kellene állandóan bírságokat fizetnie az agyhalott ultrások vaddisznóságai miatt.
Javaslat: játsszák földalatti bunkerekben a román fociválogatott meccseit!
Hasznos jogi tanács románoknak: Hogy köszöntsd a magyarodat? Mars ki az országból!
Ez a szöveg akár egy pamflet is lehetne. Sajnos nem az. Arra ébredtem, hogy az egységes és oszthatatlan (és persze totálisan pártatlan) román Igazság egyik jeles szolgája azzal seperte le az asztalról az úzvölgyi osztrák-magyar katonatemető előtti magyarellenes pogromkísérlet és temetőgyalázás ügyét, hogy:
a Ki a magyarokkal az országból! mondat (szájhabzó üvöltés) nem uszítás.
Olvasson még:
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
A jeles igazságszolga meg is indokolta a döntést: az említett mondat azért nem tekinthető uszításnak, mert az úzvölgyi temető előtt barátságosan üvöltöző, kődobáló, kaputörő román nackóhorda nem az egész romániai magyar közösséget kívánta kiebrudalni a mioritikus haza szent és sérthetetlen földjéről. Csak azokat a hőbörgőket, akik rendkívül provokatívan… imádkoztak.
Kicsit eltöprengtem azon, hogy ha a román igazságszolgáltatás szerint a fenti mondat nem uszítás, akkor vajon mi? Valamiféle buzdítás? Esetleg a hagyomány zsigeri mélységeiből feltörő jókívánság, mint az Egészségedre!? Vagy netán valamiféle köszöntés, a Jó napot! sajátosan hazai változata?
A viccen túl, sajnos nem. Inkább arról van szó, hogy ez a derék és pártatlan igazságszolga teremtett egy jogon túli precedenst. (Azért jogon túli, mert Romániában nem létezik precedensjog.) Amelyet bármikor elő lehet húzni. És amelynek segítségével bármikor meg lehet hajlítani az igazságot… ha magyarokról van szó. Elképzelem Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnököt, amint reggeli kávéját iszogatva olvassa a nagy hírt. Hiszen neki is volt már ilyen tapasztalata, amikor hírhedt performanszával kapcsolatban az igazság szolgái azt mondták, lehet, hogy kicsit gyűlölködött ugyan, de uszítani nem uszított. Hahó, chedveș romanoc, ha ez mind így van, akkor én is, ti is bármikor hivatkozhattok erre, ha épp magyargyűlölni szottyan kedvetek! Mert bárki bármit mond, lehet rá nyugodtan azt válaszolni, hogy bocs, csak egy csapatnyi imaprovokátorra értettem, ez pedig nem tekinthető uszításnak.
Egy másik következménye is van a fenti döntésnek, amely a jogba, igazságba, igazságosságba, igazságszolgáltatásba vetett bizalmat érinti. Mit érinti, vágja pofán! Ezek után (nem mintha ezek előtt könnyű lett volna, lásd például a „székely terroristák” ügyét) nehéz lesz úgy odaállni a román igazságszolgáltatás elé, hogy itt most tényleg pártatlanul, a tények, bizonyítékok valamennyire objektív vizsgálata alapján hozatik (igazságos) ítélet. És ha ez van, akkor ne csodálkozzon senki, ha a romániai magyar közösség a bűnözőit is igyekszik megvédeni. (A független-objektivitás zászlaja alatt gyülekező hasznos idiótákat kivéve, persze.) Nem állítom, hogy ez jó. Nem jó! De ha az elvileg pártatlan, független igazságszolgáltatás képes ilyen döntéseket hozni, akkor érthető.
Ja, a jeles igazságszolga érvelésében van egy másik passzus is, amely igen figyelemre méltó. Az uszítás eszerint csak akkor az, ami, ha egy bizonyos kategória (mozgássérültek, homoszexuálisok stb.) ellen hangzik el. A romániai magyar közösség viszont nem kategória. Hogy mi, azt nem tudjuk. De ha nem kategória, akkor ez esetben legfeljebb szabálysértésről beszélhetünk. Erről jutott eszembe, hogy a magyargyűlölő Ionopot államelnök egyik akciója kapcsán – melynek során nemet mondott az amúgy eléggé ostobán összefércelt gendertörvényre – írtam egy pamfletet, melynek lényege, hogy kiáltsuk ki az erdélyi magyar közösséget gendernek, mert akkor nem fognak többé csesztetni. Akkor ironizáltam. A román igazságszolgáltatás legújabb varázslata után kezdem komolyan gondolni a dolgot.
Tviszt! Lehet, hogy mégsem tiltja be a kormány a táncot a teraszokon. Tviszt! (Hóra)
Mi ez a tánc, fiatalok? – kérdezte a kormány a tegnap este, amikor elfogadtak egy sor újabb megszorítást – elsősorban a járványügyi szempontból rottyon lévő régiók tekintetében –, amelyek között az is szerepelt, hogy a teraszokon ezentúl nem lehet táncolni, nehogy a kelleténél gyorsabban terjedjen a szombat esti láz.
Kormányközeli értesülések szerint azonban, mire a megszorításcsomagot ma este a kormány határozat formájában is elfogadja, hogy életbe léphessen, már nem lesz benne az a passzus, hogy nem lehet a teraszokon táncolni.
Olvasson még:
Ha a járvány előtt nem is tudtuk volna (tudtuk), a járvány sűrűjében szépen kiderült ugyanis, mennyire táncos (hórás) nép a román, hiszen a mindenféle tiltás, fenyegetés, büntetés és fenyítés ellenére ott hóráznak, ahol csak lehet (például itt, itt, itt, és itt). Egy ilyen heves vérmérsékletet márpedig nehéz rabigába fogni, a kormány pedig épp kampányol, szóval… milyen korona?
Amúgy a hóra mellett, úgy tűnik, a görögországi nyaralás a másik olyan dolog, ami nélkül semmiképpen nem tud meglenni sok polgártársunk. A járványügyi intézkedések miatt elképesztően sok utánajárással és szenvedéssel jár az egész (drága tesztek, hosszú sorok klinikákon és határokon stb.), a megfertőződés fokozott kockázatáról nem is beszélve, mégis mennek.
Úgy látszik, nekünk Mohács karantén kell, másból nem értünk…
A felelős nemzeti vezérség felhőtlenül téblábol a hazai közoktatás romjain
Néha tényleg elcsodálkozom azon, hogy mi a jóisten tartja össze ezt az országot. A Románia nevű képződményre gondolok. Talán a gravitáció. Talán a véletlen. Talán az a sajnálatos tény, hogy nyár van és az Úristen szabadságra ment.
Itt vagyunk augusztus küszöbén. Kerek másfél hónap van az iskolakezdésig. Ugye, azokról az iskolákról van szó, ahol a jövő felelős honpolgárait nevelgetik a pedagógusok. Meg a jövő felelős adófizetőit. Meg a jövő román államháztartásának eltartóit. Tehát elég fontos dologról van szó. Elvileg legalábbis.
Olvasson még:
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
Ismétlem: másfél hónap van hátra. Sok, ugye? (Nem, mondja minden józan eszű ember, de…) Hát persze, hogy sok: másfél hónap alatt annyi minden történhet, rendkívüli világesemények nélkül is. De mit ad Isten, itt van a nyakunkon egy világesemény, ez a koronajárvány, amelyet sokan komolyan vesznek, mások, köztük a közoktatásért felelős illetékesek, nem annyira. Végül is a tavalyi második félévet sikerült megúszni, ment az online oktatás, eh, hogy akadtak apró hibák, ilyesmi előfordul, kész, tanultak (?) belőle, lapozzunk.
Na de nézzük meg, mit tanultak a mioritikus felhők közt tevékenykedő csúcsvezetők az elmúlt hónapok improvizációs gyakorlataiból. Itt van mindjárt a romániai közoktatásért felelős legfőbb személy, Monica Anisie miniszter asszony. Aki az utóbbi hetekben sűrűn megjelent a nyilvánosság előtt és minden egyes alkalommal elmondta a nagy semmit. Vagyis: az iskola vagy úgy kezdődik, ahogy régen szokott, tehát a gyerekek odamennek és tanulnak, vagy úgy, ahogy a tavalyi második félév folytatódott az iskolák bezárása után, tehát online, vagy úgy, hogy a gyerekek egy része iskolába megy, egy része otthon csücsül és tabletből szívja magába a tudást. (Már akinek van.) De hahó, ezt már annyiszor hallottuk, asszonyom, nem lehetne esetleg valami újat mondani? Valami konkrétumot? Mert ha lefordítom a hölgy mondatait sima magyarra, így hangzik: vagy így, vagy úgy, vagy amúgy kezdődik az iskola. Még simább magyarul pedig így: gőzünk nincs semmiről. Én nem állítom, hogy könnyű dolguk van, de hát az orvosoknak sincs könnyű dolguk mostanság, mégsem mondhatják a betegnek, hogy né, vedd ezt, vagy ezt, vagy ezt, aztán meglátod, mi lesz.
Apropó, orvosok: egy orvosra volt szükség, hogy néhány konkrétumot halljunk az iskolakezdésről, illetve a működésről. Persze, elvileg teljesen egyetértek Rafila professzor „beavatkozásával”: ha valaki vagy valami beteg, ott az orvosé a szó és a tett. A gyakorlatban viszont sajnos az a helyzet, hogy az orvos nem csepegtethet józan észt a hazai közoktatást hajmeresztő módon irányítók agyába. Tehát visszajutunk a negédesen mosolygó Anisie asszonyhoz. Aki Rafila prof beszólása után – véletlen egybeesés, persze – rögtön előállt… négy változattal! Érti ezt valaki? Sima magyarul: kedves nép, az iskola vagy így, vagy úgy, vagy amúgy, vagy emígy kezdődik és működik majd. És ezt most majd szépen megvitatjuk. De az Isten szerelmére, asszonyom, nincs késő kicsit a vitatkozáshoz? Hiszen a felhők alatt ott van egy amúgy is roppant nehézkesen, bürokratikusan működő közoktatási adminisztráció. A tanári karokról már nem is merek beszélni. Szerintem ők már csak röhögnek az egészen, mint Zorba a filmben, amikor összedől a facsúszda.
És most jön a legszebb. Nem elég, hogy a hazai közoktatási rendszer vírus nélkül is düledezik, nem elég, hogy a miniszter asszony úgy viselkedik, mint egy betépett hippi a woodstocki fesztiválon, képbe lép a felelős kormány felelős miniszterelnöke és lazán bemondja a világba, hogy hát igen, érzi ő, hogy van itt egy nyomás (nem, nem az agyában) azzal kapcsolatban, hogy konkrét dolgokat kéne közölni az őszi iskolakezdésről, de ó, ez a PSD nevű demagóg pestispárt aknamunkájának köszönhető, semmi egyébnek. Basszus, miniszterelnök úr, Ön felfogta, hogy mi a dolga? Azon túl, hogy valahogy megússza a járványt, a politikai szardobálást és továbbra is ráteheti a seggét a bársonyszékre?
Jobb ötletem egyelőre nincs: kérem a gravitációt, a véletlent és a vakációról visszatérő Úristen, mentse meg valahogy ezt a Románia nevű képződményt. Vagy ne mentse. Talán akkor jobb lesz.
Járványügyileg (is) két Románia van: az egyik igyekszik betartani a szabályokat, a másik szarik az alkotmányra
Néha (?) szentnek aligha nevezhető borzadállyal nézem, ami az országban történik a pandémiára vonatkozó közegészségügyi szabályok betartása terén. (Azért nem nevezném szentnek a borzadályt, mert elég sok, nyomdafestéket alig tűrő jelző csúszik ki ilyenkor a számon.) És teljes mértékben egyetértek Virgil Musta temesvári főorvossal, aki a minap ezt mondta: Két Románia van.
Az egyik Románia szórakozik, a másik aggódik, illetve egy része a kórházakban szenved.
Én így módosítanám Musta doktor kijelentését: az egyik Románia szarik az alkotmányra, a másik igyekszik törvénytisztelő módon élni, az adott körülmények közt.
Olvasson még:
- Mircea Geoană nem akar a PSD színeiben államelnök lenni – hírek szombaton
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
Mert a körülmények adottak – és hihetetlennek érzem, hogy ismételnem kell, ki tudja hányadszorra: világjárvány van. És Románia (még mindig) a világ szerves részét képezi. Vagyis járvány van nálunk is, tisztelt polgártársak! Az utóbbi időben egymást érik a nagyszerűnek egyáltalán nem nevezhető rekordok: rekordszámú új fertőzés naponta, rekordszámú beteg a hazai intenzív osztályokon. És ebben a vonatkozásban sajnos nem segít az a tény, hogy más szinten is van két Románia: az egyik a Kárpátokon belül, ahol a járványt kordában tartják, a másik pedig kívül, ahol továbbra is az a felfogás, hogy csak rosszabb ne legyen. Ugyanis a Romániá(k)ról kialakuló kép, tetszik, nem tetszik, mindannyiunkat befeketít. Itt csak arra az érzésre szeretnék emlékeztetni, amelyet akkor éreztünk, amikor a kilencvenes évek hattyúzabálós időszakában átléptük a tágabb határt és felismertük a hivatalos közeg arcára kiülő megvetést a román útlevél láttán.
A jelenlegi helyzetre visszatérve: értem én, hogy a hosszú karantén megviselt mindenkit. Különösen, ha figyelembe veszem, hogy nemigen szoktunk hozzá az ilyen jellegű rendkívüli állapotokhoz. Pestisről, fekete himlőről, lepráról, a letűnt korok dögvészeiről jobbára csak könyvekben olvasunk, spanyolnátha- meg kolerajárvány is rég volt, a kommunista diktatúra nyavalyáját pedig nagyon igyekeztünk elfelejteni (a kevés hívőtől eltekintve, akik ma is úgy gondolják, hogy akkor minden jobb volt). Azt is értem, hogy az ember (én is) szeretne végre visszatérni a régi, megszokott életéhez. (Nem) mellesleg, nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, az élet sosem lesz olyan, mint azelőtt volt. Mégpedig azért nem, mert az ember egyszerűen nem így van összerakva. És éppen ez zajlik: a megszokott élet utáni vágy az egyik oka annak, ami jelenleg ama másik Romániában történik. Csakhogy – bármi módon igyekszem is elkerülni a magfogalmazást – közben mi is szívunk: azok, akik fogcsikorgatva bár, de igyekszünk betartani a szabályokat.
Sőt, azt a felháborodást is értem, amit akkor érez minden polgár, amikor azt látja, hogy legfőbb vezetőink, akiknek elvileg példaképként kellene előttünk állniuk, szintén átigazoltak a másik Romániába és vedelik a bort (néha konkrétan), noha reggeltől estig prédikálják nekünk a vizet át a határon. Ha az ország miniszterelnöke vagy álkisebbségi államelnöke nem mutat példát, akkor mi, mindennapi halandó adófizetők miért is tartanánk be bármilyen szabályt?
Mondott még valamit Musta doktor: meg kéne érteni, hogy
a járványháborút nem a kórházakban lehet megnyerni, hanem a közösségben.
Hát éppen ez az. Néha úgy érzem, hogy szép csendben részeire hulló társadalmunkban már nincsenek közösségek. Vagy ha vannak, legyengült az immunrendszerük. (Ja, a vírustagadók szájtépő közösségének üzenem: költözzenek a Marsra, ott nincs vírus, legalábbis korona.) Kábán lézengő közösségek nem tudják megvédeni magukat. Se járványtól, se mástól. Na, itt kellene valamit változtatni. Ha lehet.
Hol a Trianon-törvény? Itt a Trianon-törvény!
Rég hozzászoktunk, hogy a román politikai elit úgy használja a magyar közösséget, mint piaci simlis a nyerő tárgyat az itt a piros, hol a piros játékban. Ha az egységes és oszthatatlan nemzeti érdek úgy kívánja (például, olvadozni látszik a politikai jégtőke), hopp, nini, itt a nyavalyás Erdély-rabló magyar piros. Ha nem, akkor szépen felkerül az arcokra az européer maszk, mert az demokratikus és haladó és helyes – és amúgy is sok helyen kötelező mostanság.
Ugye, az áprilisi nehéz pillanatokban, amikor a járványválság lehelte forró miazmáját a kész-pina-meleg-málé módjára bársonyszékbe került jó Orban-kormány politikai tőkéjére, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök, a kormány 007-es cotroceni-i ügynöke úgy előkapta a magyarellenes uszítást a pohár alól, mint az említett simlis a pirosat a piacon. Lett belőle vaj a fejére? Dehogy. Annak ellenére, hogy idehaza is, Németországban is pedzegették, hogy az európai értékek hőseinek járó Nagy Károly-díjat ezek után talán nem kellene odaadni neki. Ó, hát bocsánatos bűn ez, érkezett az européer ellenvélemény, hiszen a politikusok néha elragadtatják magukat.
Olvasson még:
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
Azért Ionopot elnöknek és tanácsadói holdudvarának fájhatott némileg az európai, többek közt német tasli. (Figyelem, erős összeesküvés-elmélet következik!) Valószínűleg törték a fejüket kicsit, hogy lehetne kiköszörülni a csorbát. És a dumnyezónak hála, tálcán érkezett a Trianon-törvény. Amelyet a parlament annak rendje-módja szerint megszavazott. Hogy december 1. után legyen már még egy nap, amikor a román nép felhőtlenül ünnepelhet a magyar közösség kárára. Ja, közben – feltehetően az esélyegyenlőség szent nevében – elsüllyesztették a március 15-ét hivatalos magyar ünneppé avató törvénytervezetet.
Na de hadd folytassam az összeesküvést. A megszavazott Trianon-törvény szokás szerint az államelnöki asztalra került, kihirdetésre. És ekkor eljött a nagy pillanat: Ionopot elnök úr felöltötte az européer vértet és halált megvető bátorsággal nem hirdette ki. Na, hol az a Nagy Károly-díj, futuj? Ehelyett elküldte a feddhetetlenségéről híres alkotmánybíróságnak: ugyan mondja már ki, hogy alkotmányellenes. De figyeljük csak meg, milyen kifogásokat talált a drága jó Ionopot úr. Hogyaszongya, a Trianon-törvény amolyan nyilatkozat, amelynek nincs konkrét tárgya, jól meghatározott célja. Igazából nem is törvény!
No, hát elképzelem az alkotmánybírákat, amint sírva röhögtek az elnöki kifogásokon. Már bocsánat, hogy ne lenne pontosan meghatározott célja a Trianon-törvénynek? Hivatalos román ünnepnap lett. Pont. Akként kell tisztelni. És mehet a diktátumozós-sörözős-miccsezős ünneplés országszerte (hiszen nyár van), a központi és helyi hatóságok belátása szerint. Egy szó mint száz: a jó bírák kedvesen elmagyarázták, hogy ez a törvény márpedig nem alkotmányellenes, tessék csak kihirdetni.
Na és akkor a konspiratív végkövetkeztetés: Ionopot úr abszolút européerként viselkedett, nem? Hiszen tettével megsimogatta a szomorú magyarok buksiját. Hagyjátok el, ha nincs március 15., nem lesz június 4. sem. Közben persze mindvégig Európa felé tekintett, hogy na, milyen vagyok? A gájnerség a dologban csak annyi, hogy bárki, aki csak köszönő viszonyban van a hazai politikai viszonyokkal, nagyon nagy tételben fogadhatott volna arra, hogy az alkotmánybíróság nem fogja elkaszálni a Trianon-törvényt. Vagyis az egész procedúra egyetlen hatalmas kamu volt.
Ennek alapján nyugodtan ki lehet jelenteni, amúgy összeesküvősen: az ország kicsit is normális irányítására ez a banda sem képes, simlizni viszont, verhetetlen regionális bajnokként, nagyon tud.
Most akkor kezdjünk el mi is, romániai magyar négerek, szobrokat döntögetni?
Lassan követni se tudom, épp hol, mikor és kinek a szobrát döntik le (távolíttatják el, festik le) a tolerancia, egyenlőség és haladás szent nevében. Ha úgy tetszik, ez az idei tavasz és nyár multikulturális-globális divatja. A trendszetterek (figyelem, nem kutyafaj!) toleráns, egyenlőségpárti és haladó személyek. Akik valamilyen okból azt képzelik, hogy a jelen csak akkor válik élhetővé, továbbá a jövő elképzelhetővé, ha a múlt, a borzalmakkal terhes történelem felszámoltatik. Persze, itt-ott azért fel is bukkan a sokszínű, örökjelen nyilvános térben egy-egy múltbéli szobor (lásd korábban a Marxé, nemrég pedig a Leniné), de ez csak amolyan zavar a rendszerben. Vagy a legjobb esetben annak bizonyítéka, hogy akad azért a sötét múltban néhány fényes zug.
Na de, hogy a lényegre térjek: mi a fenét kezdjen egy erdélyi magyar személy ezzel a történelemirtó árhullámmal? Hogy picit közelebb kerüljünk a témához, egy kávényi gondolatkísérlet erejéig képzeljük magunkat négereknek. Úgy, ahogy azt Szőcs Kálmán elképzelte, Négernek lenni című versében. Tehát mi, erdélyi magyarok vagyunk a négerek a játékban, a többségi román társadalom pedig a fehérek. Akik, így hozta ez a fránya történelem, bő száz éve csinálják a privilegizált piros-sárga-kék rendet Európa felénk eső végein. Amely rendbe, nem mellesleg, szinte belefogytunk (tulajdonképpen szerencsénk volt, hiszen a szász indiánokat nagyjából kiirtották a fehérek) a fényes kommunista haladás időszakában. Hála Istennek, az az egalitárius kísérlet is megbukott. És az 1989 óta eltelt jó 30 év alatt javult a helyzetünk. Már nem beszélhetünk rendszerszintű rasszizmusról. Vannak Old Shatterhandek, Old Firehandek, Old Mărgelatuk szép számmal, akik a barátaink. Akik kiállnak mellettünk, értünk. Egy részük történelmi alapon (mert hogy függetlenül attól, mit hoztak a vészterhes századok, itt tipródtunk együtt Erdély földjén), mások haladó alapon, egy kalap alá véve bennünket a szexuális és egyéb kisebbségekkel.
Olvasson még:
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
Na de nézzük, mit is tehetnénk mi, erdélyi magyar négerek ebben a játékban, ha olyan toleránsak, egyenlőségpártiak és haladók lennénk, mint fejlettebb négertársaink:
1. Nekiállhatnánk döntögetni például Vitéz Mihály szobrait szerte a vidéken. Mert hát magyarokat gyilkolászott halomra. Az mellékes, hogy nem csak. És az uralkodó nemzeti mítosz szerint leigázta Erdélyt. Hát halló, ki az a picit is tudatos erdélyi magyar néger, aki e magyar vérben tökig gázoló tömeggyilkos szobrának láttán ne ragadna kötelet? És a sor hosszan folytatható lenne.
2. Elkezdhetnénk követelni, hogy a mioritikus haza minden oktatási intézményében vezessék be a kötelező magyarnéger-kvótát. Mert az mégis felháborító, hogy vannak olyan óvodák, iskolák, egyetemek Romániában, ahol egyetlen magyar néger sem teljesít közszolgálatot!
3. Ugyanezzel a követeléssel élhetnénk például a hazai filmgyártás terén is. Persze, amint jeleztem, vannak olyan, látszólag nyitott romániai fehér szakmabeliek, akik ezt maguktól megtették, megteszik, vagyis foglalkoztatnak romániai magyar néger színészeket, filmes szakembereket produkcióikban. De mi ez, ha nem egy privilegizált helyzetből érkező gesztus, afféle leereszkedő, vagyis megalázó tett, amellyel lényegében nem csinálnak mást, mint hogy megerősítik a rendszer intim részét képező rasszista viszonyulást? Kötelező kvótát, de azonnal! Minden román filmben foglalkoztassanak két romániai magyar néger színészt (egy nőt, egy férfit, persze itt baj lesz, mert az LGBT-jogok továbbra is sérülhetnek), illetve négy szakembert. Minimum!
4. Tekintsük most a települések, utcák, természeti és egyéb objektumok elnevezését. Mindenütt (ahol épp van, épp nem festették le) a romániai magyar néger elnevezés a romániai román fehér alatt található a táblákon. Hát nem iszonyúan megalázó helyzet? Milyen privilégium alapján áll fenn ez a status quo? Követelhetnénk, hogy azonnal helyezzék minimum egymás mellé a feliratokat! De abba is belemegyünk, hogy például egy hétig a néger felirat legyen felül, egy hétig meg a fehér. Ami még elengedhetetlen az egyenlőség szempontjából: ha egy romániai magyar néger például Moldvába látogat, nem is tud mit kezdeni a sok egzotikus elnevezéssel. Követelhetjük tehát azt is, hogy Románia minden településének, utcájának, természeti és egyéb objektumának adjanak néger nevet is. Hogy miért? A válasz egyszerű: amerikai néger sorstársainkkal ellentétben nekünk, romániai magyar négereknek sikerült valahogy megőriznünk a saját anyanyelvünket.
5. Végül, persze nem utolsósorban, létrehozhatnánk a MNAZ-t, vagyis a Magyar Néger Autonóm Zónát. De nem ám pár háztömbnyit, dehogy! Mondjuk, kezdhetnénk egy megyényi földdel. Aztán szépen kiterjeszthetnénk a határokat addig, amíg elérjük az egalitarista mérce szerint megállapított mértéket.
A gondolatkísérletet lehetne folytatni, de megállok. És felteszem azt a rendkívül költői kérdést, hogy vajon miért nem élünk ezekkel a lehetőségekkel mi, romániai magyar négerek? Hát azért, mert múltban rekedt, izolacionista, szegregacionista, bezárkózista, intoleránsista, antiegalitarista, elmaradásista, törzsista banda vagyunk.
Ionopot chivanoc, Iohannis! Van egy genderötletem!
A múlt hét végén Románia álkisebbségi államelnöke olyat tett, hogy nem csak a Nagy Károly-, de a Nobel-díjat is odaadja neki a civilizált világ. Soron kívül, például augusztus 23-án. Halált megvető európéer bátorsággal kapta magát és nu, azaz nem hirdette ki a genderelmélet oktatását a hazai tanintézetekben betiltó törvényt. Sőt, egy huszárvágással elküldte az alkotmánybíróságnak, tegye már rá az alkotmányellenesség pöcsétjét, hiszen né, milyen diszkriminatív dolog ez. Zárójelben mondom, az ominózus „genderellenes” törvény eléggé ostobán lett összeállítva, amin a magam részéről nem is csodálkozom, hiszen atyái közt ott van a derék Marius Pașcan úr is, akit mi, magyarok is nagyon jól ismerünk, mert annyira szeret minket, hogy nagyon.
És akkor itt álljunk meg egy szóra, Domnu’ Présédinte! A no-gender törvény, ugye, mélységesen diszkriminatív. Ez ellen fel kell lépni. Határozottan! Európai szalonbakanccsal! Nagyon helyes! Na de mi van például a romániai magyar közösség jogaival? Kapásból egy friss példát mondok, a sok közül: a március 15-i ünnepnappal mi van? Nem kellett volna legalább pár keresetlen (akár csapnivaló hangsúllyal elmondott magyar) szót ejteni az idevágó méltánytalanságról? És ha lehetetlen (mert ezt követeli a magasabb mioritikus nemzeti érdek), akkor nem kellene legalább hallgatni, mondjuk ahelyett, hogy habzó szájú pártos performansz keretében riogassa kend a világot, hogy jaj, az ungurok megint lopják Erdélyt?
Olvasson még:
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Mircea Geoană nem akar a PSD színeiben államelnök lenni – hírek szombaton
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
Ionopot úr áprilisi orális vérengzése idején figyeltem fel néhány román ismerősöm Facebook-reakciójára (amely az alábbi ötletet is adta): mélységesen elítélték a magyarellenes államelnöki kirohanást. A lényeg: a román értelmiségi elit szerint államelnök ilyet nem csinálhat. Vagyis nem bánthatja a magyarokat, a melegeket, a gendereket. Hoppá! Félreértés ne essék, teljes mértékben egyetértek: senkit nem szabad bántani. Amitől már kicsit vakartam a fejem: áprilisban Ionopot elnök a PSD-n és a magyarokon kívül a légynek se vétett. Úgy tűnik tehát, hogy a demokratikus és haladó román elit számára a magyargyűlölet csak a nagy közös tolerancia-ernyő alatt védendő. Ez se semmi, egyébként.
Na de hadd térjek rá a valóban forradalmi javaslatra: Domnu’ Présédinté, javasolom, hogy a romániai magyar mától fogva ne legyen közösség. Legyen gender! Tehát, neveztessék imígyen:
romániai magyar genderség.
És akkor lehet oktatni, lehet tenni az érdekében, lehet védeni, lehet pozitívan diszkriminálni, lehet kvótázni, lehet helyet biztosítani neki bármely fórumon. Sőt, akár még államelnök is kerülhet ki a soraiból. Na?
Miért kell a tartalom nélküli formáknak a járványhelyzetre is rászabadulniuk?
Románia modern kori társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális létezésének meghatározó eleme a tartalom nélküli formák jelensége, ezt egy egész sor román gondolkodó megállapította Titu Maiorescutól Mihai Eminescun át Mihail Kogălniceanuig, és azóta is emlegetik tudósok és elemzők. Ott van ez a jelenség az egyéni és közösségi élet minden területén, és abban nyilvánul meg, hogy a máshonnan átvett, lemásolt, imitált társadalmi, politikai, kulturális és egyéb struktúrák, fogalmak, szempontok egyáltalán nem, vagy csak részben alkalmasak a romániai valóság megragadására. Mégis, az ezekhez való merev ragaszkodás makacsul kitart ma is, akkor is, ha a mindennapi, földhözragadt valóság ordítva tiltakozik ellene.
Itt van például a jelenlegi helyzet, amikor az egyre súlyosabb járványállapotok kellős közepén az egyik állami intézmény gondolkodás és mérlegelés nélkül eszköz nélkül hagyja az állam többi intézményét a válság kezelésére tett olyan, amilyen cselekvésben.
Olvasson még:
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
- Mircea Geoană nem akar a PSD színeiben államelnök lenni – hírek szombaton
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
Az alkotmánybírósági döntés, amelynek értelmében lassan egy hete nem kötelezhető hatósági karanténba, kórházi kezelésre senki, aki koronavírusos, beteg vagy fertőzésgyanús, azt jelenti, hogy a román állam egyik lábával elgáncsolta az amúgy is bizonytalanul, de azért mégis csak a földön álló másik lábát. Az állam pedig nagy nyekkenéssel elesett, mert ilyen esetben ez elkerülhetetlen.
Az a baj, hogy ebben a helyzetben mindenki sáros:
Sáros a kormány, mert alkotmányellenes eszközzel próbált szembemenni egy amúgy valós fenyegetéssel. Jobban meg kellett volna szakérteni azt a jogszabályt, amely lehetővé tette, hogy miniszteri rendelet szabályozza a karantént, a kötelező kórházi beutalást és a kötelező házi elkülönítést.
Sáros a nép ügyvédje, mert azon túl, hogy nagyon helyesen védi a polgárok jogait az állam túlkapásaitól, láthatóan nem foglalkozott azzal a szemponttal, hogy az említett jogszabály megtámadásával, annak időzítésével még nagyobb rosszat okoz a polgároknak, mivel a járvány megfékezésére így az államnak szinte semmilyen korlátozó eszköze nem maradt. (Igen, az is nagyon megérne egy misét, hogy miért kényszeríti a törvény a fertőzötteket gyakran rettenetes kórházi körülmények közé.)
Sáros az alkotmánybíróság is, mert a körülményekre való tekintet nélkül, az időzítési szempontok sutba dobásával meghozta tisztán elvi döntését. Ami, tegyük hozzá gyorsan, helyes, méltányos és jó. Csak ne köszönne vissza benne a tartalom nélküli formák jelensége.
És sárosak a politikai szereplők, a pártok és a politikusok, mivel a közelgő választások kampánylogikájának rendelnek alá mindent.
A betegség nem az államot, nem hatalmi ágakat, nem intézményeket és nem pártokat, hanem az embereket támadja meg, ez valahogy elsikkadt, de legalábbis háttérbe szorult.
Mert az állam végső soron az emberekért van, bármennyire is furcsának tűnik is ez a világnak ezen a kelet-európai részén, a kormány, a nép ügyvédje, az alkotmánybíróság is az emberekért van, az ő javukat kell szolgálnia, bármennyire is önmagában helyénvalónak, elv- és jogszerűnek minősül is bármelyik lépésük.
És a rendszer, a szabályok, az elvek és a törvények sem öncélok, hanem az emberekért vannak. Ezért soha nem lehet végső soron helyénvaló semmilyen olyan döntés, intézkedés vagy elképzelés, amely mindezeket az emberek érdekei fölé helyezi és a követésüket előrébbvalónak tekinti például az emberek egészségénél.
Működhetett volna összehangoltabban ez a többszereplős alkotmányossági rodeó, még akkor is, ha azzal járt volna, hogy az egyébként nagyon helyesen elkülönülő hatalmi ágak, ha nem is keresztezik egymás útját, de legalább kicsit összedolgoznak, jobban időzítve – az emberek érdekében.
Mert mit ér az amúgy dicséretes törvényesség, ha öncélú, ha nincs tekintettel a létező valóságra és ha rosszat tesz azoknak, akiknek végül is a javát kellene szolgálnia? Mit ér az elvi rend, ha puszta forma, tartalom nélkül?
Szobordöntögetés hazai módra
Van az a közszájon forgó vélemény, miszerint az Isten anyjának utódállami virágoskertjében élő román többség szemét megállás nélkül szurkálja az a kézzel fogható tény, hogy amint egyre inkább visszatekint a múltba, hovatovább egyetlen román műemléket sem lát Erdélyben. Nyilván nem lehet általánosítani, viszont helyenként az a szintén kézzel fogható igyekezet is tagadhatatlan, amellyel a román hivatalos nemzeti gárda igyekszik kikozmetikázni (kisajátítani) a múltat. Kapásból példaként álljon itt a törcsvári kastély, melynek bejáratánál hosszú ideig ott meredezett a tábla, amelyen az építőkről ennyi állt, egyetlen – rokonszenves közvetlenséggel írt – tagmondatban: építette néhány brassói (construit de niște brașoveni). De talán a legbombasztikusabb alternatív archeológiai leletcsoportra akkor bukkan az Erdély-járó, ha besétál a gyulafehérvári várba. Ugye, ott van például a messze földön híres érseki székesegyház, benne többek közt Hunyadi János (na ja, Iancu de la Hunedoara) síremlékével, meg ott a római-katolikus érsekség maga, meg hát a vár maga, de ha az ember szétnéz, feltűnik az a vérmes igyekezet, amellyel a poszt-trianoni román múltépítkezés teleszórta a teret saját történelmi lenyomataival. Az eredmény egyrészt teljes emlékezetkulturális káosz, másrészt érthető, ugyanis az emlékezetes december 1-i nagygyűlés okán Gyulafehérvár a jelenlegi Románia szimbolikus origójának számít. És ha az ember meglátogatja a helyreállított erdélyi műemlék-épületeket, sok helyen talál ehhez hasonló elegáns múltradírozás-jellegű „leleteket”, nem kell ehhez profi régésznek lennie.
Az is tagadhatatlan, persze, hogy a román (utód)állam illetékesei felismerték a patinás, fenséges, szépséges, egyebes műemlék épületekben rejlő turisztikai potenciált. Ezért természetesen adtak pénzt, paripát, fegyvert, például a vajdahunyadi vár felújításához. (És nyilván több példa is van erre.) Ami, mindentől függetlenül, helyes. Mert így legalább megóvhatók a múlt emlékei, bármilyen avíttnak, sőt, károsnak is tekintik ezt éppen mostanság a fényes és egalitárius jövő közterekre egalitárius, fajtalan és nemtelen őzikéket, esetleg mesealakokat vizionáló harcosai.
Olvasson még:
Na de nem volt ez mindig így. Trianon után az utódállami hatalom jó ideig azzal volt elfoglalva, hogy átvegye a hatalmat. Mire épp jól berendezkedtek és némi lakossági export-importot követően sikerült átbillenteniük a hatalmi egyensúlyt a saját oldalukra, jött a 2. világháborús intermezzo, majd a dicsőséges kommunizmus. A suvickolt jövő bajnokai pedig már egy banit sem adtak a látszatra. Az egyenlőség nevében szépen elkobozták a vagyont azoktól, akiknek még volt, és úgymond, odaadták azoknak, akinek nem volt. E velejéig haladó akció során az erdélyi műemlék épületek oroszlánrésze termelőszövetkezeti raktárrá, árvaházzá, sárga házzá avanzsált. És hát, amilyen a gazda, olyan a jószág. A kastélyokat, udvarházakat, egyéb épületeket 40 év alatt szépen lelakták. Utána jött az 1989-es nagy felszabadulást követő végtelen(ített) átmeneti időszak, amelynek idevágó eseményeit fentebb vázoltam. Vannak műemlékek, amelyek megmenekültek, vannak, amelyek most is rohadnak és lám, akadnak olyanok is, amelyek feladták a Godot-ra várást. Konkrétan az ördögkúti Bay-kastélyra gondolok, amely épp fogta magát és összedőlt. Mert sokat esett az eső, így a hivatalos álláspont. És mivel romos volt, nem bírta szusszal. Na, itt álljunk meg egy szóra. Az ördögkúti kastély utolsó tulajdonosa történetesen az a Bay Ferenc gróf volt, akit például Corneliu Vadim Tudor eszelős sivalkodással az 1940-ben a faluba bemenetelő magyar honvédség vérengzéséért (86 helybelit öltek meg) felelősnek tartott. És nem csak ő. Az ördögkúti polgármester szerint a helybeliek sose kedvelték az épületet, az említettek okán. Ami, az ő szempontjukból nézve, érthető is. Történt valami a múltban, ami az utódoknak fáj. Ezért (is) egyszerűen hagyták, hadd rohadjon. Sőt, három alkalommal is kérelmezték, kerüljön már le az ominózus kastély a romániai műemlékek jegyzékéről. És könyörgésük harmadszorra (szimbolikus ez is, ha akarjuk, nem?) meghallgatásra lelt: egy bizonyos Daniel Breaz nevű, kulturáltnak nem nevezhető kulturális miniszter szépen aláírta a papirost. Mehet az ördögkúti Bay-kastély a levesbe. És, hála az idei bőséges esőzéseknek, ment is. A polgármester úr lelkesen jelezte, hogy nagyszerű, a kastély helyére épül majd a község vadonatúj polgármesteri hivatala.
És akkor kérdezem, alázattal: ugyan miért hibás egy épület a múltban elkövetett (vélt vagy nagyon is valós) bűntettekért? A manapság olyan divatos szobordöntögetők (és ideológusaik) kapásból vernek pofon a válasszal: mert a múlt bűnös! A velejéig romlott történelemmel nem lehet szép új világot építeni. Jöjjenek a multikulturális őzikék és fajtalan mesealakok! Azokkal épül a fényes, békés, közös történelmű jövő, amely történelemnek a jelen randalírozó pillanat az alapköve. Igaz, az analógia az erdélyi történelem tekintetében picit hibádzik. Mégpedig annyiban, hogy az utódállami többség nézete a következő: a ti bűnös történelmetek menjen a levesbe. A mi tiszta múltunk nem.
Kis politikai anziksz a jelenből: a magyaroknak kuss, Románia sikoltozhat kedvére
Olvasom, hogy a derék Titus Corlățean (PSD-s szenátor, ex-külügyér) aggódik. Fel is kapom a fejem: nocsak, hát most épp miért szorong a jó honatya? Ugye, kicsit korábban azért aggódott, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter machinációi nyomán Klaus Ionopotchivanoc álkisebbségi államelnök nem hirdette ki az egyébként épp Corlățean mester által kezdeményezett „nemzetmentő” Trianon-törvényt.
Nos, most épp azért aggódik, hogy a tervezett ukrán közigazgatási reform során, a területi-adminisztratív határmódosítások következtében felhígul az ukrajnai román közösség aránya. Vagyis: ahol a románok eddig többségben voltak, a jövőben döntő kisebbségben lesznek. Ami érthető módon aggályos. Mi, magyarok pont ilyen jól értjük ezt, hiszen ha az ukránok végrehajtják a reformot, az ukrajnai magyar közösség is megy ugyanabba a híg levesbe. Szóval, jogos az aggodalom. És jogos az a burkolt fenyegetés is, hogy amennyiben a román és ukrán külügyminiszterek hamarosan sorra kerülő találkozóján nem sikerül kölcsönösen elfogadható megoldást találni, Románia készen áll a harcra, hiszen, miként Magyarországnak, Romániának is kötelessége megvédeni az országhatárokon kívül rekedt román közösségeket. Korrekt! Az igaz, hogy Corlățean úr beszédében annyiszor használja a szuverén szót, mikor Ukrajna azon jogáról beszél, hogy területi adminisztratív módosításokat hajtson végre, hogy az felér egy alapos bakancscsókkal, térden! De ez csak amolyan apró fanarióta nüansz.
Olvasson még:
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Mircea Geoană nem akar a PSD színeiben államelnök lenni – hírek szombaton
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
Ami igazán csodálatra (és elmegyógyászi vizsgálatra) méltó: Corlățean úr (és társai) amnéziája. Mert miközben a határokon átnyúló nemzet pallosát lengeti Ukrajna felé, megfeledkezik arról, hogyan reagáltak a mioritikus vezérek arra a számtalan próbálkozásra, amelyet a romániai magyar közösség tett annak érdekében, hogy a lassan száz évnek tűnő bő évtized alatt benyújtott különböző regionalizálási tervek értelmében meggátolja ugyanezt a folyamatot Romániában. És mintha az is törlődött volna a derék szenátor memóriájából, milyen szájhabzó vehemenciával hőzöngött minden román vezér, ahányszor a magyar kormány valamit (bármit) lépett a jelenlegi román határokon belül rekedt magyar közösség érdekében.
Röviden összefoglalva: a romániai magyaroknak kuss! Magyarország meg ne pofázzon bele a szabad, szuverén, független, egységes és oszthatatlan Isten anyjának virágoskertjének házirendjébe. Há’ hogy képzeli, mi van itt, császárság és királyság? Románia viszont 6000 watton sikoltozhat a határokon átívelő nemzet szent nevében, ha éppen úgy hozza a politikai sors szele.
Vastag az a bőr a bukaresti arcokon: a román külügyminiszter még mindig magyar provokációról beszél
Ha egy üzlet jól megy, minek változtatni: a román külügyminiszter még mindig csakis a magyarellenes hangulatkeltést szolgáló ordas ferdítések logikája mentén képes a magyar-román viszonyról beszélni.
Bogdan Aurescu egy interjúban arról beszélt, néhány héttel ezelőtti, bukaresti találkozójukon azt mondta Szijjártó Péter magyar külügyminiszternek: Románia valós partneri viszonyt akar Magyarországgal.
Olvasson még:
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
Mindemellett azt szeretné, hogy a magyar fél kilépjen a provokáció logikájából a Romániával való viszonya tekintetében.
Azért kíváncsiak lennénk, meddig morfondírozott ezen szavak elhangzása után az interjú helyszínéül szolgáló helyiség mennyezete, hogy leszakadjon-e vagy sem.
Bár persze igaz, magyar részről mindenképpen sértő és provokatív, hogy reagálni mert Klaus Iohannis román államfő nyilatkozatára, miszerint Orbán Viktor a PSD segítségével akarja megvenni Erdélyt.
Elvégre semmi kivetni valót nem lehet találni benne, az ilyen hangnemű nyilatkozat a legjobb helyeken a baráti és jószomszédi viszony egyik ismérve.
De közben a jó Aurescu nem állt meg itt.
Továbbra is azon rugózik ugyanis, hogy kétoldalú megállapodás kell a magyar kormány erdélyi gazdaságfejlesztési programjáról, amely nem lehet diszkriminatív.
Mondjuk, más nemzetiségek anyaországi alapítványi támogatásával kapcsolatosan már nem ennyire finnyásak – gondolunk itt a Németország által az erdélyi németeknek nyújtott segítségre, de hát Németországgal szemben mégsem mernek ilyen nagyfiúk lenni.
A diszkriminációról meg annyit, hogy számos román gazda kapott magyar támogatást a magyar mezőgazdasági fejlesztési program révén.
Aurescu ennek ellenére még azt is szeretné kibulizni, hogy román állami szervek is részt vehessenek a program lebonyolításában – találják ki, a német támogatási program működtetése kapcsán verik-e az asztalt emiatt Berlinben.
Tényleg, mi sem hiányzik jobban, mint hogy Európa egyik legkorruptabb országának állami szervei is részesei lehessenek a magyar állami pénzeket érintő programnak.
Persze kizárólag a jó szomszédság jegyében.
Arról, hogy ki maradjon életben
Mindig tiszteltem Raed Arafatot. Ő az a személy a kormányzatban, aki szakmai előélete és egészségügyi felkészültsége okán egyfajta állandóságot és biztonságot testesít meg, olyanvalaki, akinek a jelenléte és munkája a válságidőszakban segített megőrizni a bizalmat abban, hogy a kormány és a politikai elit, az egymás elleni pitiáner koncharcokon és olyan álproblémákkal való hadakozásokon túl, mint Erdély elrablása, talán mégis képes kezelni a rendkívüli helyzetet. Arafat nem karrierpolitikus és nem aktuálpolitikai csinovnyik, hanem az az állami tisztviselő, aki történetesen jó helyen van, és azt végzi, amihez valóban a legjobban ért.
Azonban úgy tűnik, őt sem kerülheti el a hatalmi pozíciót birtokló politikusok örök betegsége: az arrogancia kísértése.
Olvasson még:
- Szántai János: A vágyvezérelt elit esete a manelistával, avagy ilyen az ideológia, amikor beletenyerel a nagy büdös valóságba
- Ejnye: Nagyvárad főterén román EB-meccseket nézhet a jónép, magyarokat nem…
- Felfüggesztették a képviselőház plenáris ülését, hogy megnézhessék a képviselők a román-ukrán meccset – hírmix
Az államtitkár a lazítások következtében megnövekedett fertőzésről, a lakosság egy részének nem túl felelősségteljes viselkedéséről beszélt az egyik hírtelevízióban, és nem győzzük hangsúlyozni, hogy a körültekintésre, a szabályok betartására vonatkozó felszólításaival tökéletesen egyetértünk. Mossunk kezet, viseljünk maszkot, ne verődjünk össze többen a megengedettnél, és egyáltalán: figyeljünk egymásra.
Mindez rendben van. Az, hogy sokan magasról tesznek erre, nincs annyira rendben, és az is sajnálatos, hogy – mint a katasztrófavédelmi bizottság vezetője fogalmazott – a hatóságok „elveszítették” a lakosság egy részének bizalmát (bár ennek okai részben érthetőek).
Az viszont semmiképp nincs rendben, hogy az államtitkár azzal fenyegeti a lakosságot, hogy hagyunk benneteket meghalni, amennyiben nem viselkedtek rendesen.
Arafat úr mondandójának ugyanis ez a veleje.
„Durván hangozhat, de előfordulhat, hogy ha senki nem akar hinni nekünk, senki nem akar hallgatni ránk, egyetlen megoldás marad: találkozunk a kórházban! Kiszolgálás érkezési sorrendben! (Sajna, a „primul venit, primul servit” kifejezés gonoszkodó iróniáját nem tudjuk pontosan visszaadni – a szerk.) Ott várunk majd, és ne feledjék, eljuthatunk oda, hogy nem én, az orvosok döntik el, ahogy más országokban történt, hogy ki maradjon életben és ki ne. Rendkívül cinikusan hangzik, de ez a valóság!”
Utalt Olaszországra is, ahol nem volt elegendő lélegeztetőgép, korlátozott számban álltak rendelkezésre egészségügyi felszerelések, a kórházi ellátás pedig ennek következtében összeomlott.
Arafat úr kifakadása nemcsak cinikus, amint azt ő is érzékeli, hanem elkeserítő is. Azért elkeserítő, mert azt jelenti, hogy az elmúlt három hónap hiábavaló volt. Hiábavaló volt a karantén, a kijárási tilalom, a társadalmi távolságtartás. Mindezekre azért volt szükség, mint tudjuk, hogy „ellaposítsuk a járványgörbét”, és az egészségügyi rendszernek ne egyszerre kelljen szembesülnie olyan terheléssel, amelyet akkori állapotában nem bírt volna el. Hogy legyen elegendő lélegeztetőgép, gyógyszer, kórházi ágy. Mert vigyázó szemünket Olaszországra vetettük, és azt láttuk, hogy ott olyan váratlanul szakadt rá az egészségügyi ellátórendszerre a betegek tömege, ami elkerülhetlenné tette a tragédiát. Ebben tehát akár igazat is adhatnánk a felemelt ujjú államtitkárnak.
Csakhogy azóta eltelt több mint három hónap, ebből kettő vesztegzár alatt. Az egyik szomszédos országban azért háborog az ellenzéki sajtó, mert a kormány túl sok lélegeztetőgépet vásárolt, kétszer annyit, mint amennyi a legrosszabb forgatókönyv bekövetkezte esetén szükséges lehet. Eléggé el nem ítélhető módon arra költötte az adófizetők pénzét, hogy feleslegben vásároljon lélgeztetőgépeket, maszkokat meg egyebeket.
Megnyugtatónak találnám, ha az illetékes államtitkárnak azért kellene magyarázkodnia Romániában, mert túlbiztosították az egészségügyi rendszert a járványhelyzet esetleges eszkalációjára számítva. Hogy túl sok lélegeztetőgépet vásároltak, túl sok maszkot, gyógyszert, felszerelést szereztek be, túl sok mobil kovidkórházat hoztak létre. (Ez utóbbiakból egyébként néhányat nemrég számoltak fel – ki érti ezt?)
Három hónapjuk volt rá. Arafat fenyegetőzése annak cinikus beismerése, hogy ezt a három hónapnyi időt elherdálták. Aki meg most betegszik meg – önhibájából vagy azon kívül –, az magára vessen. Ők szóltak, hogy tehetetlenek, hogy nem vállalják a felelősséget azért, ami az egészségügyi kormányzat dolga lett volna.
Mert ez lett volna a dolguk: a felkészülés a legrosszabra (is). Nem a nép moralizáló megfenyítése, a renitensek kiprédikálása. Azt hagyják a pópákra, nekik van ehhez tömjénük, szószékük, és jobban is áll nekik – meg hatékonyabb is, attól tartok. Lehet, velük kéne beszélni ezügyben. Érkezési sorrendben.
Le a kolozsvári Avram Iancu-szoborral! Érzékenységbe gázol!
Ez egy abszurd sztori. Vagyis pont olyan, mint a kierőszakolt mindennapi élet manapság, a civilizált Nyugaton.
Olvasom, hogy inog a talapzat a New York-i természettudományi múzeum előtt álló Theodore Roosevelt-szobor alatt. Az alkotás nyilván nem véletlenül áll (még) ott, ahol. Az Egyesült Államok 26. elnökének apját a múzeum egyik alapítójaként tisztelik, maga Teddy pedig élete végéig nagy természetbúvár (is) volt. De hát hiába, mert a szoborral nagy baj van. Nevezetesen az, hogy Roosevelt (elnök) úr lóháton ülve poroszkál, egyik oldalán egy amerikai őslakos (indián, na), a másikon egy afroamerikai (néger, na) halad. És ez bizony azt jelenti manapság, hogy a szobor alávetettként és alsóbbrendűként ábrázolja az őslakosokat és a feketéket.
Olvasson még:
Eltöprengtem kicsit a tényálláson, amúgy lokális-kolozsváriasan. Ha Roosevelt lovasszobra ennyire (szügyig!) belegázol a különböző közösségi érzékenységekbe (pincér, csapja a többihez: George Washington, Thomas Jefferson, Ulysses S. Grant, Francis Scott Key stb., hogy csak az amerikai példáknál maradjunk), akkor talán tényleg itt lenne az idő, hogy egy kicsit mi is magunkba szálljunk, itt a transzszilván végeken. És most nem arról van szó, hogy régebb előfordult már ilyesmi. Hagyjuk már végre a múltat! Hagyjuk már végre a sérelemarcheológiát! Tekintsünk az érzékeny jelenre és a szenzibilis jövőre! Nos, ebből kiindulva javasolom, hogy távolítsák el a kolozsvári Avram Iancu-szobrot! Azt, azt, amelyik ott tornyosul a volt magyar… hopp, szóljanak rám, ha elfelejtem elfelejteni a felsőbbrendű grófi múltat… szóval a román nemzeti színházzal szemben. Nem, nem, hahó, nem azért, mert iszonyú randa és teljesen szétveri a Hunyadi tér amúgy is eléggé megtépázott arculatát! Az ilyen rossz megközelítéseket kerülni kell! Hiszen ezzel a megbélyegző jelzővel egy csomó érzékenységet máris megsértenénk! Nem is azért, mert az ábrázolt népvezér zászlaja alatt elég sok vérengzés lezajlott Erdélyben, annak idején. Komolyan beszélek: ilyen alapon a legtöbb uralkodó szobrát le kéne szedni! Hiszen vérengzett mindenik, nem? Egy régi uralkodó nem tudott úgy levegőt venni, hogy valakinek az érzékenységét ne sértette volna vérig (esetleg vérbe).
Megnézték Önök ezt a szobrot, úgy alaposan? S ha igen, nem tűnt fel Önöknek valami? Ami tényleg vérlázító, a jelen egalitáriusan érzékeny víziója értelmében? Semmi? Na, ha nem (vagyis ideológiailag nem eléggé képzettek, ejnye), akkor hadd magyarázzam el: Iancu, ugye, ott áll az irdatlan magas talapzaton, amely az Erdélyi-középhegységet hivatott jelképezni. A talapzat tövében három alak fújja a havasi kürtöt teli tüdőből, vagyis harcba hívja a hegyek népeit. Na és itt a súlyos sértés: a három alak ugyanis nőnemű! Magyarán: a kolozsvári Avram Iancu-szobor alávetettként és alsóbbrendűként ábrázolja a nőket!
A fentebb leírtak alapján felszólítom Kolozsvár polgármesterét (aki férfi, de remélhetőleg módosított már korábbi, totálisan érzéketlen hozzáállásán), Kolozsvár alpolgármesterét (aki magyar, ráadásul nő, tehát ha ő nem érzékeny, akkor senki), a városi tanácsot, minden felelős személyt, sürgősen vizsgálják meg a vérlázító helyzetet, majd tegyék meg a szükséges lépéseket a megalázó, meggyalázó és méltóság-erőszakoló mű eltávolítása érdekében.
Magyarok földjeit koboznák el Szlovákiában, a Beneš-dekrétumokra hivatkozva
Megszoktuk már, hogy bármely távoli népcsoport érdekében felszólalni felelős, szolidáris magatartás, a Kárpát-medence valamely magyar nemzeti közösségét ért jogsérelem hangsúlyozása viszont „magyarkodás”, vitézkötéses, múltbarévedő sérelmi politizálás – a kárpátaljai emlékműrongálás után most mégis egy szlovákiai esetre hívnánk fel a figyelmet. Annál is inkább, mert múltbarévedéssel ezúttal tényszerűen nem a magyarokat lehet vádolni, ráadásul ha valami, ez az ügy kimeríti a „rendszerszintű diszkrimináció” fogalmát.
A pozsonyi Új Szó írta meg, hogy az épülő pozsonyi körgyűrű mentén fekvő telkeket a szlovák földalap arra hivatkozva akarja elkoboztatni, hogy azok a földek nem magántulajdonnak, hanem a szlovák állam tulajdonának számítanak, mivel tulajdonosaiktól – illetve azok leszármazottaitól – a második világháború után már elkobozták a Beneš-dekrétumok értelmében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az illető tulajdonosok magyarok vagy németek voltak, és a két nemzeti közösség kollektív bűnösségét megállapító dekrétumok értelmében az állam kártalanítás nélkül igényt tarthat rájuk.
Olvasson még:
Igen, jól értik: ha földtulajdonos vagy Szlovákiában, és a felmenőid magyarok (vagy németek), akkor elvileg elvehetik a telkeidet fizetés nélkül, ha az államnak szüksége van rá, például egy autópálya megépítéséhez (mivel a körgyűrű ezeken a területeken haladna át). Azért használjuk a feltételes módot, mert nemrég az Európai Emberi Jogi Bíróság már Szlovákia ellen ítélt egy hasonló ügyben, amikor szintén az inkriminált dekrétumok számítottak (volna) jogalapul a kisajátításhoz.
A tulajdonosok ügyvédje szerint „összesen több millió euróról van szó”, mármint ennyit nem fizetne ki a szlovák állam a földek jogos tulajdonosainak. A szóban forgó telkek – ha jól értjük – hetvenegynéhány évvel ezelőtt eljárási hibák miatt megúszták a kisajátítást, a szlovák földalap „érvelése” szerint viszont „az egykori tulajdonosok nemzetisége miatt végbe kellett volna mennie az elkobzásnak”, tehát a föld az államé, és kész.
Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök 1945-ös rendeletei – amelyek révén az ország területén élő németeket és magyarokat megfosztották állampolgárságuktól, állami munkahelyeiktől, elkobozták vagyonukat, betiltották nyelvhasználatukat – ma is a két utódállam, Csehország és Szlovákia jogrendjének részei; ennek ismeretében a „ne hánytorgassuk fel a régi sérelmeket”, „borítsunk fátylat a múltra” típusú kijelentéseknek egészen különös az akusztikájuk.
Nemrég bezzegeztünk – joggal – az új szlovák miniszterelnök, Igor Matovič békülékeny, magyarbarátnak is nevezhető Trianon-környéki gesztusai kapcsán. Azóta a Válasz Online készített egy interjút a szlovák kormányfővel, amelyben rákérdeztek a Beneš-dekrétumokra is: Matovič ezekről nem akart véleményt nyilvánítani, de megjegyezte, hogy személy szerint ellenzi a kollektív bűnösség elvét.
Hogy az elkobzást kockáztató földtulajdonosokat ez mennyire vigasztalja, arról nincs hír.
Megrongáltak egy emlékművet. Nem Amerikában, hanem Kárpátalján
Miközben a világsajtó és a közösségi média az Amerikai Egyesült Államokat, majd szinte a teljes nyugati világot elárasztó tüntetés- és erőszakhullámmal van tele, és lefejezett, ledöntött, meggyalázott szobrok képei, cenzúrázott filmekről, sorozatokról, könyvekről szóló hírek jönnek szembe a világhálón, miközben ismerőseink profilképet cserélnek és ellentmondást nem tűrő magabiztossággal nyilvánítanak véleményt olyan ügyekben, amelyekről aligha lehet elegendő információjuk, és lassan a sarki bolt előtt is az afroamerikaiakat sújtó intézményes rasszizmusról és a kolonializmus örökségéről beszélgetnek a megfáradt polgárok, egyszóval: miközben Amerika sikeresen kolonializálja a közbeszédünket (is), lassan azt sem vesszük észre, mi történik a szomszéd utcában.
Vagy a szomszéd országban. A Kárpát-medence egyik szomszédos régiójában. Ezúttal Kárpátalján.
Olvasson még:
Ott most éppen az történt, hogy megrongáltak egy olyan emlékművet, amely a helyi magyar közösség számára fontos. A szolyvai emlékparkot, amely az ott létesített egykori sztálini gyűjtőtábor áldozatainak, a Gulágra elhurcoltaknak, a málenkij robot elszenvedőinek állít emléket (a Gulágról, Gupviról, málenkij robotról például itt vagy itt olvashatnak a Főtéren).
Az „ismeretlen tettesek” megrongálták az emlékparkban elhelyezett kiállítás anyagát, letépkedték, megtaposták a három nyelvű (ukrán, magyar, német) pannókat. A hírt – amelyet később fotókkal is dokumentált – Dupka György író, történész, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára közölte a hétvégén.
Nem először történik ez; és az sem újdonság, hogy az ukrán hatóságok el akarják tussolni az ügyet.
Mindez – sajnos – nem meglepő; pontosabban nem ez a meglepő. Bár úgy tűnt, hogy Volodimir Zelenszkij elnökké választásával normalizálódnak kicsit az ukrán–magyar kapcsolatok és javul a nemzeti kisebbségek helyzete, Kijev továbbra sem törölte el a totális ukránosítást célzó nyelvtörvényt, és előfordulhatnak a szolyvaihoz hasonló magyarellenes incidensek.
Olvastak erről az esetről valahol a magyar sajtóban, a Facebookon, bárhol (egy-két, errefelé nem ismert helyi lapot leszámítva, persze)? Én sem értesültem volna róla, ha nincsenek kárpátaljai barátaim, ismerőseim. A világfalu mentális térképén Szolyva, Beregszász vagy Munkács távolabb van tőlünk, mint Minneapolis, Seattle vagy London, a nemzettársaink problémái triviálisak, elszenvedett jogsértései nem alkalmasak a mély erkölcsi érzékről tanúskodó állásfoglalásra. Vagy legalább egy hashtagre.
Hogy #kárpátaljaszámít. Hogy a kárpátaljai magyarok IS számítanak.
You must be logged in to post a comment.