Mikó László könyvkötő: Ma az emberek inkább vesznek egy új példányt, ha egy könyv szétmegy

A kolozsvári születésű könyvkötővel (és ingatlanügynökkel) szakmáról, megélhetésről, kertészkedésről, horgászatról, a kincses városról beszélgettünk... és az is kiderült, ki termesztett elsőként tubarózsát Kolozsváron.

Hirdetés

 

Mikó László Kolozsváron született 1972-ben (szülei is kolozsváriak), iskoláit helyben végezte, az első tíz osztályt magyar, a maradék kettőt román nyelven. 1990-ben érettségizett. Szerszámlakatosnak készült, elvégzett egy kétéves technikusi képzést, aztán következett egy év katonai szolgálat, végül eladási ügynökként helyezkedett el. Jelenleg könyvkötőként és ingatlanügynökként dolgozik.

 

Több helyen olvastam, hogy a könyvkötő szakma kihalófélben van. Igaz ez? Mi a helyzet a szakmával itt, Kolozsváron?

Igen, igaz. Ahogy maga a könyv is. Ha megnézzük, régebben elég sok helyen lehetett könyvet venni. Ma már csak egy-két könyvesbolt van. Mindenki az elektronikus formátumokat keresi. Nagyon kevesen maradtak, akik nyomtatott könyveket vesznek. És mivel a könyv annyira már nem kelendő, a könyvkötészet is leáldozóban van. De van egy másik ok is. A munkafolyamatokat egyre inkább gépek végzik.

Egy teljesen szakképzetlen ember szinte egyedül meg tudja oldani egy könyv bekötését a gépek segítségével.

Például a brosálást.

 

Az micsoda is?

A brosálás az a folyamat, melynek során egy gép, a brosálógép összefogja, összeragasztja a könyvet és beleragasztja a borítóba. Másodpercek alatt. Nyilván egyszerű, sima kartonborítóról van szó, nem a hagyományos értelemben vett könyvborítóra gondolok.

 

Hány könyvkötő dolgozik ma Kolozsváron? Lehet ezt tudni?

Hagyományos értelemben vett könyvkötők… nos, én kettőről tudok. A régi szakemberek, akik kézi könyvkötést végeztek, eltűntek. Emlékszem, az egyik ismerős bácsi szokta is mondogatni, ő nem könyvkötő, ő könyvrestaurátor. És persze voltak azok a könyvkötők, akik a helyi állami nyomdában dolgoztak. Aztán a könyvtáraknak is megvoltak a saját könyvkötőik. De aztán az állami nyomda, az Ardealul bezárt, a könyvkötők kiöregedtek, közben bejött a gépesítés és szakemberre már nem volt szükség. A könyvtárakból is eltűntek a könyvkötők. Mi még bedolgozunk egy-két könyvtárnak. Például, év végén összegyűjtik az év közben megrongálódott könyveket, mi pedig helyrehozzuk őket. Itt elsősorban olyan könyvekről van szó, amelyeket nehéz helyettesíteni. Mondták is:

ha egy új könyv szétmegy, inkább vesznek még egy példányt, egyszerűbb és gyakran olcsóbb is, mint javíttatni.

 

Akartam is kérdezni: a könyvművesség ernyője alá több szakma tartozik. A restaurálás, illusztrációk nyomása, könyvkötés, könyvtervezés. Magyarországon például mindezeknek nagy reneszánsza van.

Itt nálunk, de sok helyen másutt is, ezek a szakmák gépesítettek. Ha kézzel dolgozunk, egy könyv bekötése körülbelül másfél órát vesz igénybe. Egy darab. Ha sorozatban dolgozunk, akkor is egy órába beletelik. Ha utánaszámolunk, már az órabér miatt is érthető, miért vagyunk olyan kevesen. Egyszerűen drága a kézi munka, nem éri meg.

Mikó László a műhelyben.

 

Vannak olyan könyvkészítők, és itt sietek megjegyezni, nem úgy kell érteni a könyv szót, ahogyan a leggyakrabban szoktuk… tehát például vannak olyan könyvművesek, akik ától zéig elképzelnek egy noteszt, határidőnaplót, aztán megcsinálják. Te foglalkozol ilyesmivel?

Igen, egy adott pillanatban volt egy ilyen elképzelésem, de nem lehet felvenni a versenyt a gépekkel. Ha az ember elkészít egy noteszt, annak a belső részét meg kell tervezni, ki kell nyomtatni. Ha egy nyomda csinálja meg, rákerül egy haszonkulcs. Tehát itt már van egy plusz költség. Aztán, a könyvvarrás, a fűzött könyvek összevarrása egy külön szakma. Most már van gép is, de régebb voltak szakemberek, akik összevarrták az íveket. Magyarán: ha az ember kézzel készít könyvet, rengeteg idő megy el.

 

Ha választani kellene, melyiket tartod jobbnak: a fűzött könyvet, vagy a ragasztottat?

A felhasználó szempontjából határozottan a fűzött könyv a jobb.

Jobban kinyílik, barátságosabb, jobban olvasható. A ragasztott könyvek esetében maga a ragasztás elvesz olyan egy-másfél centit a könyv gerincénél, tehát nehezebben nyílik, főleg, ha vastagabb a könyv. Na és a fűzött könyv jobban néz ki.

 

Többször előfordult, hogy amikor megpróbáltam egy ragasztott könyvet kinyitni, igen, kicsit erőteljesebben, eltört.

Az a helyzet, hogy régen csontenyvet használtak a könyvragasztáshoz. Ennek az volt az átka, hogy megkeményedett, elvesztette a rugalmasságát, eltört. Nyilván azóta folyamatosan folyt és folyik a munka újabb meg újabb ragasztók kidolgozásán. Amikor a szüleim elkezdték a kötőmunkát, sima aracettel (az Aracet márkanév egy román fejlesztésű, acetát alapú faragasztót takar, a hatvanas években fejlesztették ki Barcarozsnyón – a szerk.) dolgoztak. Utána megjelent az Arpacet, ebben már volt egy gumis adalék. A gumi éppen azért került bele, hogy a ragasztó ne keményedjen meg és ne törjön el.

 

Belőled hogyan lett könyvkötő? Családi hagyomány? Saját döntés?

A történet ott kezdődik, hogy a kilencvenes években a sógoromnak volt egy fénymásoló vállalkozása, és feltűnt, milyen nagy az igény a könyvkötésre. Így történt, hogy eleinte a szüleim kezdtek vele foglalkozni. Édesapám szerszámlakatos volt, korábban sok nyomdának dolgozott, szerszámokat, kisebb gépeket készített nekik, ezért nem volt számára idegen ez a szakma. Ő készítette a könyvkötéshez szükséges szerszámok, egyszerű gépek nagy részét is. Amikor tehát meglátták a lehetőséget, a szüleim elkezdtek kísérletezni a könyvkötéssel. Édesanyám – ő korában mesterként dolgozott a Napochim műanyaggyárban, tehát számára sem volt ismeretlen a könyvkötészet, mint fogalom, ugyanis a műanyag borítók elkészítését felügyelte, de belső használatra noteszeket is készítettek –, szóval édesanyám kötötte a könyveket, édesapám pedig nyomta rájuk a feliratokat. Ő készítette a szövegnyomáshoz szükséges betűkészleteket is.

Mikó László műhelyében ma is olyan gépek sorakoznak, amelyeket az édesapja készített. Jobbra egy karos papírvágó vagy guillotine, balra pedig egy könyvprés.

Nem ólomból, acélból. Én kezdetben besegítettem nekik, a kereskedelmi ügynöki munkám mellett… de csináltam én mindenfélét, voltam bádogos, még fröccsöntő is…, mert szezonban volt olyan nap, amikor több mint száz egyetemi diplomamunkát kellett bekötni. Öt évvel ezelőtt

azt mondták, kész, nem bírják tovább, és onnan átvettem a stafétát.

 

Tehát ha jól értem, a munka nagyját a diplomamunkák bekötése jelentette…

Régebb igen. Ma már nem. Ma már ritkaságszámba megy, hogy valaki keménykötésben készítteti el a diplomamunkáját. Régebb kötelező volt az összevarrt, keménykötésben leadott diplomamunka, hogy ne lehessen kicserélni a lapokat. Ma már nincs ilyen elvárás, lehet spirálozni a lapokat, sőt, olyan is előfordul, hogy ki se kell nyomtatni a dolgozatot.

 

S akkor miből áll ma a munkád?

Van pár nyomda, velük dolgozom, aztán cégektől, iskoláktól érkeznek megrendelések. Az iskolák esetében a tanári jelenléti íveket szoktuk bekötni. Holt szezonban pedig a könyvelési iratcsomókat, regisztereket szoktuk bekötni. Én megkapom az iratcsomót, összevarrom és bekötöm. Persze, vannak erre szolgáló dossziék is a kereskedelemben, de körülbelül ugyanannyiba kerül, mint bekötni az iratokat, másrészt ha az ember keres a dossziéban valamit, előfordul, hogy szétesik.

 

És könyvet, mármint rendes könyvet, amit olvasni lehet, hoznak még az emberek?

Nagyon sok bibliát hoznak. Az emberek általában ragaszkodnak a bibliákhoz és hamar meg is rongálódnak, ugyanis gyakran használják őket. Tehát a biblia a leggyakoribb könyv, amit behoznak. Mert ezt olvassák a legtöbben és a leggyakrabban.

 

Ez érdekes. Sokat olvashatunk manapság arról, hogy az emberek elfordultak a vallástól…

Romániában erről szó nincs. Románia egy vallásos ország.

Na de hogy folytassam: különböző igazolványokat is készítünk, például vadászigazolványt, anyagmozgatói igazolványt, amire van igény.

 

Nézzük akkor picit közelebbről a könyvkötő szakmát. Milyen anyagokra van szükség, hogy dolgozni tudj?

Vegyünk egy példát. Bejön hozzám egy regiszter, amit be kell kötni. Első lépésben össze kell varrni, vagyis átfúrjuk a papírcsomót a széléhez közel és egy erős műanyag szállal összevarrjuk, sima öltésekkel. Erre jön a tükörlap, ami összefogja a könyvet magát a borítóval. Aztán jön a karton, amiből a borító lesz, végül pedig a borító anyag, mi grabolitnak nevezzük, ez egy bőrutánzat, műanyag a külső, papír a belső része.

 

Bőrt is használsz?

Nem, mert a bőrt prenadezzel (szerves oldószer- és szintetikus elasztomer-alapú ragasztó – a szerk.) kellene ragasztani, aminek a szagát édesanyám nem bírta. A másik ok: a bőrkötés macerás dolog. A jó minőségű, vékony bőr beszerzése nem egyszerű, aztán a bőr nyúlik, nehéz vele dolgozni, és

nincs meg az az ügyfélkör, amely meg tudná fizetni az árát.

Egy másik apróság, hogy a bőr esetében nagy az anyagveszteség. A műanyag borítóanyagok szabvány méretre készülnek, kevesebb lesz a hulladék, amikor kiszabjuk.

 

És az eszközök, gépek? Miket használsz? Ami nélkül nem megy?

Hirdetés

Fúrógép kell a könyvek kifúrásához, aztán kell tű, cérna, bizony, aztán kellenek párhuzamszorítók a könyv összeszorításához, mert akkor könnyen varrja össze a könyvet az ember. Okvetlenül kell egy könyvkötőprés, amivel ki lehet simítani a műanyagot. Ezen kívül kell ragasztó, beszéltünk róla, ecset, amivel az ember felviszi a ragasztót. Papírvágó sem árt, ha van. Guillotine-nak is nevezik. Édesapám ilyet is készített.

És az íráshoz persze, kellenek a megfelelő betűkészletek, sablonok. Hadd tegyem hozzá, ma is azokat a betűkészleteket használom, amit édesapám készített, tizenkét ábécé készletünk van. Az angol ábécé az alap, és ahol kell, igény szerint illeszteni tudom az ékezeteket. Acélból készülnek, tehát egy életre szólnak, ha az ember nem veri szét őket. Édesapám ezeket a betűket, na meg a gépeket is könnyedén el tudta készíteni, vésnökként dolgozott a Tehnofrig (kolozsvári hűtőgyár – a szerk.) gyárban.

Betűkészletek Mikó László műhelyében, ezeket is az édesapa készítette.

Én is így szerettem meg a szerszámos szakmát: néztem, hogy dolgozik édesapám.

És ma is azt mondom: ha tudod, mit akarsz, bármit meg tudsz csinálni.

 

Meg lehet ma élni abból, hogy valaki könyvkötő?

Nem.

 

Na, ezt kicsit fejtsd ki. Apropó, a névjegykártyán, amit kaptam tőled, az áll, hogy ingatlanügynök…

Szóval, az úgy volt, hogy eladási igazgatóként dolgoztam egy csavarforgalmazó cégnél, majdnem húsz évig. Aztán a céget átvette egy multi, én meg kezdtem nem találni a helyem. Szép lassan kiégtem. És akkor eldöntöttem: váltani kell. Mindenki arra számított, hogy maradok a csavaroknál, legfeljebb átmegyek a konkurenciához. De nem tettem meg. Nem vagyok az a fajta, aki például Coca-Colát árul, aztán egy nap átmegy a Pepsihez és azt mondja,

tudod, eddig hazudtam neked, hogy a Coca-Cola a legjobb, nem igaz, mert a Pepsi a legjobb.

Na és ekkor jött egy lehetőség, egy cég ingatlanügynököt keresett. Gondoltam, kipróbálom, mert igazából itt is eladok valamit, csak nem csavart. És szép lassan belejöttem. Na és ekkor jött az a pillanat, amikor a szüleim jelezték, nem bírják már az iramot a könyvkötészetben. És most mindkettőt csinálom.

 

És akkor ebből a két munkából már meg lehet élni?

Meg.

 

Vannak ilyen egyszerű kérdések, amik sok embernek eszébe jut, ha könyvekről esik szó. Hogyan rakjuk otthon a könyveket a polcra? Van, aki függőlegesen teszi a könyvet a polcra, mások lefektetve, megint mások azt mondják, hogy lefektetve könyvet polcra rakni tilos…

Egy jól megkötött könyvnek egy dolog árt: ha ferdén áll. Mert akkor feszül az anyag. Gyakorlatilag állva is lehet tartani a könyvet, lefektetve is. Semmi baja nem lesz. A lefektetett könyvek esetében az lehet kényelmetlen, amikor az ember a legalsót akarja kivenni. De más baj nincs vele.

 

Egy másik ilyen kérdés: amikor olvasunk, vegyük le inkább a külső borítót? Vagy ne vegyük le?

A külső borító egy vékony papír. Ez egy csomagolás lényegében. Ha az ember naponta teszi-veszi a külső borítót, az előbb-utóbb elszakad. A magam részéről le szoktam venni a külső borítót olvasás előtt. Persze, ez attól is függ, ki mennyire vigyáz a könyveire.

 

Mi az, amire könyvkötőként szívesen emlékszel vissza?

A régi könyvek mindig jó érzéssel töltenek el. Nemrég történt például, hogy az unitárius egyház iktatókönyveit kellett megjavítanom. Ami még nem restaurálás. És amikor belenéztem ezekbe a könyvekbe, láttam, hogy az 1800-as években kiket mikor kereszteltek.

Ez különleges érzés, így szembesülni a múlttal. Egyfajta időutazás.

Persze, azért régi könyvek ritkán jönnek be hozzám.

 

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Amikor lazítani akarsz?

Kertészkedem.

 

Hol?

Kint lakunk Szucságban, ott van kert, ahol mindig van mit csinálni. Hat éve költöztünk ki. Vettünk egy régi házat, felújítottuk, most ott él a család. Édesapám szülei a Bulgária-telepen laktak, hóstátiak között, én meg tizenévesen már kertet ástam. Nagyapám pedig tanítgatott, hogyan műveljem a kertet.

Nagyanyám háziasszony volt, ő is a kerttel foglalkozott. Tudtommal ő termesztett elsőként tubarózsát Kolozsváron.

Azt is tőle tudom, hogy a tubarózsa az egyetlen növény, amely a legnagyobb melegben öntözhető. A növények általában leégnek, ha tűző napon öntözzük őket. Nagyapám mindig mondta, fiam, nehogy öntözz, amikor süt a nap.

 

És a szucsági kertedben mi terem?

Most sajnos csak csiga. Nagyon sok csiga volt az idén, lerágták a palánták nagy részét. De uborkát, paradicsomot, zöldhagymát termesztek, no meg néhány fűszernövényt: kapor, petrezselyem, metélőhagyma, lestyán, csombord, tárkony. És van egy pár gyümölcsfám: három cseresznyefa, két almafa, szilva, dió. De az idén szinte minden lefagyott, az áprilisi fagyok miatt.

 

Látok itt még pár tárgyat, ami valami hobbira utal…

Ja, igen. Régebben nagyon sokat jártunk horgászni. Mióta kiköltöztünk Szucságba, a kertészkedés elviszi az időt. Most is horgászom, de ritkán. A Ceaușescu-időkben, biztos emlékszel, úgy volt, hogy az egyik hétvégén vasárnap a páros rendszámú autók közlekedhettek, a másik hétvégén a páratlanok. Na, minden hétvégén kint voltunk a Maroson horgászni. Sátorral mentünk, a szüleimmel. Szombat délben indultunk, mert akkor még nem volt a szombat szabad, csak rövid nap. És amikor járhatott az autónk, vasárnap hazajöttünk, amikor meg nem, megvártuk az éjfélt, hogy már hétfő legyen.

 

Mi volt a legnagyobb fogásod?

Egy 12 kilós ponty. Egy időben inkább a folyóvízi horgászat volt a kedvenc, aztán átálltunk a tavi horgászatra. A tavi horgászat nyugisabb és nem függ annyira az időjárástól. A Maroson sokszor előfordult, hogy valahol feljebb volt egy nagy zuhé, jött a zavaros víz és oda volt a horgászat. A sógorom ma is nagy horgász, extrém helyekre jár, Szlovákiába, Norvégiába. Én nem mentem el odáig. A Maroson pergetni szoktam, este pedig fenekeztem, harcsára.

 

A Kolozsváron is élő polgárt kérdezem: hogyan látja a város, a környék fejlődését? Rendben haladnak a dolgok? Mi az, ami jó, mi az, amin lehetne javítani?

Mint minden kolozsvárinak, nekem is ugyanaz a nagy gondom van: a közlekedés és a parkolóhelyek.

Az urbanizáció szintjén a városvezetés szerintem nagy bakot lőtt.

Azt mondják, szorítsuk ki az autókat a városból, kezdve a központtal. Jó, de az utakat nem szélesítik, megadják az építkezési engedélyeket a széles utak mentén… gondoljunk bele: ezeken a helyeken korábban volt egy-egy családi ház, legtöbb két autóval. Na, most majd lesz egy tömbház, amelyben lakik 30–40 család, szintén két autóval, családonként. Vagyis a két autó helyett lesz 60 autó. Ez pedig ellentmond annak, amit a városvezetés hirdet.

A másik dolog pedig, ami nagyon fáj, mint minden kolozsvárinak: a körgyűrű hiánya. Szinte az egész tranzitforgalom továbbra is átmegy a városon. Amúgy meg lennék elégedve a város alakulásával.

 

 

Hirdetés