Nem váltott ki túl nagy médiavisszhangot a koronavírusos hírtúltengéssel fémjelzett elmúlt hetekben az a bejelentés, miszerint sikerült beazonosítani több mint húszezer egykori romániai hadifoglyot és deportáltat, akik a Szovjetunió területén vesztették életüket 1941 és 1956 között. A hírt Vasile Soare, Románia moszkvai nagykövete közölte – a bejelentés szerint ezzel több mint egy évtized megfeszített munkájára tettek pontot, szimbolikusan a második világháború befejezése óta eltelt 75. évben.

Az ortodox nagyhéten kibocsátott közleményből kiderült, hogy pontosan 20 718 halott adatairól van szó, olyan emberekéről, akiket nagyobbrészt hadifogolyként, de akár civil elhurcoltakként vittek a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba, és nem tértek haza soha. Elvileg mindannyian (egykori) román állampolgárok, akik a jelenlegi Oroszországi Föderáció területén található nemzetközi temetkezési helyeken nyugszanak, és akiknek sorsáról eddig nem tudhattunk jóformán semmit.

Ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy 2019 decemberében megjelent a volt Szovjetunióba elhurcolt, mintegy 70 ezer romániai német kálváriáját feldolgozó és bemutató kiadvány, amelyet Ilie Schipor állított össze.

A román külügyminisztérium honlapján letölthető formában megtalálható a több mint húszezer nevet tartalmazó lista, a nevek ábécésorrendben vannak, tehát könnyen kereshetőek. Ez azért fontos, mert könnyen lehet, hogy több mint hét évtizede nyomtalanul eltűnt, elhurcolt nagyapánkat, dédapánkat is megtalálhatjuk rajta – való igaz, felületes böngészéssel is megállapítható, hogy a lista többnyire román nevűeket tartalmaz, de akadnak magyar és német származásra utaló nevek is (ez néhol csalóka lehet, mert a keresztneveket román helyesírás szerint tüntetik fel, de a családnevekből, illetve a nevek szerkezetéből nagyjából kikövetkeztethető az illetők nemzetisége).

Mindenesetre a közösségi médiában már kezdtek megjelenni olyan bejegyzések, amelyek arról szólnak, hogy a listán sikerült beazonosítani a rég eltűnt nagypapát, és ennek köszönhetően az is kiderült, hogy az illető nem ott és nem akkor hunyt el, mint azt az utódok sejtették…

Számunkra, erdélyi/romániai magyarok számára azonban több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban. Mennyi esély van rá, hogy a frissen azonosítottak között megtaláljuk saját felmenőinket, tekintve, hogy Észak-Erdély a második világháború alatt nem tartozott Romániához? Vagy inkább a szintén elérhető magyar adatbázisban érdemes kutakodni? Hány erdélyi magyart hurcoltak el a bevonuló szovjetek, és mit tudunk a későbbi sorsukról? Hogyan kell elképzelni a kutatási, azonosítási folyamatot, amikor egy ilyen zavaros történelmi korszakról és folyamatról van szó? Hol tart a magyar Gulág-kutatás?

A téma egyik ismert kutatóját, Benkő Levente Kolozsváron élő történészt kértük meg, helyezzen kicsit képbe, segítsen megérteni mindezt.

– Hány embert hurcoltak el – hadifogolyként vagy civil deportáltként – a Szovjetunióba, és ezek között hogyan oszlott meg a románok, magyarok, németek aránya? Ezek közül hányan tértek vissza, mennyien tűntek el nyomtalanul?

– A második világháborút követő béketárgyalások idejéből származó források 800–850 ezerre teszik a fogságba esett magyar katonák és civilek számát. Legújabb kutatások szerint a Kárpát-medencéből fogságba került katonák és elhurcolt civilek száma akár az egymilliót is meghaladhatja, a halandóság pedig valahol a 30 és a 33 százalék közé tehető. Az Erdélyből fogságba jutott magyarok (katonák és civilek) számát egyes források 20–25 ezerre, más források 40 ezerre teszik. Az erdélyi magyarokra vonatkozó számok csak hozzávetőlegesek, én még nem tudok olyan összeírásról, amiből megtudható a pontos, vagy legalább megközelítő szám.

Lényegesen nehezíti, ha nem éppen ellehetetleníti a kutatásnak erre vonatkozó részét az, hogy az 1944 őszén a romániai magyar civilek összegyűjtésével és gyűjtőtáborokba kísérésével felruházott román csendőrség korabeli forrásai nagyon hiányosak. Ezek többnyire csak az 1940. augusztus 30-a, tehát a második bécsi döntés után érkezett magyar és német állampolgárokra vonatkozó adatokat tartalmaznak – helyenként névjegyzékeket, helyenként szám szerinti említést egy-egy csendőrőrs vagy légió körzetére lebontva.

A szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében ugyanis Románia a területén tartózkodó német és magyar „alattvalók” internálására vállalt kötelezettséget. De azt is tudjuk, hogy e fegyverszüneti egyezmény sajátos értelmezése nyomán a korabeli román belügyminisztérium Erdély őshonos magyar és német nemzetiségű lakosságára is kiterjesztette az internálást, az ennek hatására elhurcoltakról viszont a levéltári források semmilyen adalékot nem tartalmaznak, legfeljebb a korabeli – mára sajnos elhunyt – tanúk némelyikétől lehetett megtudni több-kevesebb pontossággal, hogy 1944 őszén a falujából kiket hurcoltak el vele együtt.

A Romániából 1945 januárjában-februárjában Sztálin hírhedt 0060-as parancsára elhurcolt németek esetében sincsenek pontos adatok, a források 60–70 ezerre teszik a Szovjetunióba deportált szászok és svábok számát.

A fogságba esett románok esetében is más-más számokat említenek a források. Egy 1956. tavaszi szovjet jelentés szerint 1941 – Románia Szovjetunió elleni hadba lépése a hitleri Németország és Magyarország oldalán – és 1945 között a román hadseregből összesen közel 187 400 katona esett fogságba, ebből valamivel több mint 54 ezer a lágerekben meghalt, közel 133 ezer hazatért; eszerint a halandóság a román hadifoglyok esetében is 30 százalék körül volt. Egy másik szovjet forrás – ugyanerre az időszakra – összesen 236 400 román hadifoglyot említ, a román történészek szerint a két forrás közötti 49 ezer főnyi eltérés nagy valószínűséggel a kiszállítás során elhunytak számát jelzi. A románok esetében civilek tömegesen semmiképp sem kerültek szovjet fogságba, bár előfordult, hogy létszám-kiegészítés gyanánt a szovjet katonák útközben román embereket is feltuszkoltak a vasúti kocsikba.

Egyébként fontos tudni, hogy a hadifoglyokat és a civil internáltakat csak a célállomásokon, tehát a szovjet lágerekben vették név szerinti nyilvántartásba, emiatt is nehéz megállapítani, hogy a csatatereken hányan és kik estek hadifogságba, illetve otthonaikból kiket hurcoltak el. A kiszállítás során meghaltak és szerelvényekből kidobáltak kilétét és számát végképp nehéz megtudni.

– Adhat-e a kutatásoknak egyfajta lendületet ennek a húszezer romániai névnek az azonosítása? Mennyire tekinthető teljesnek ez a lista, és mit foglal pontosan magában: a Románia jelenlegi teljes területéről való elhurcoltakat, vagy ebben például Észak-Erdély nincs benne?

– Mind a magyar, mind a román szakma folyamatosan kutatja a témát. Oroszország nemrég 600 ezer magyar fogoly adatait/adatlapja másolatait adta át Magyarországnak, a feldolgozás zajlik. A Romániának most átadott 20 ezres névjegyék ugyanebbe a folyamatba illeszkedik. Mindkét adatbázis lényegesen segíti a kutatást, a veszteségek pontosabb megállapítását, de érzésem szerint egyik sem teljes.

A romániai névsorban első pillantásra is látszik, hogy elsöprően nagy többséget képeznek a katonák.

Tehát igen nagy a valószínűsége annak, hogy a román hadsereg Szovjetunióban elhunyt, fennebb említett 54 ezer hadifogoly katonájának egy részéről, valamivel kevesebb mint feléről lehet szó, s ha ez igaz, akkor észak-erdélyiek aligha szerepelhetnek a névjegyzékben.

– Magyar részről hol tart az áldozatok azonosítása?

– Magyar részről már az 1990-es években elkezdődött az áldozatok azonosítása. 1992-ben Magyarország már átvett Oroszországtól egy, a volt Szovjetunióban elhunyt közel 50 ezer magyar hadifogoly adatait tartalmazó csomagot, majd 1998-ban egy kiegészített, valamivel több mint 58 700 nevet tartalmazó nyilvántartást. E két adatbázist a magyar forrásokkal összevetve sikerült összeállítani egy, a néhai Szovjetunióban elhunyt közel 65 ezer magyar hadifogoly adatait tartalmazó nyilvántartást, amely ma már a világhálón is elérhető.

Az Orosz–Magyar Levéltári Vegyesbizottság együttműködésének köszönhetően megkezdődött több mint 682 ezer digitalizált karton, azaz ennyi kartonról készített több mint 1,3 millió digitális felvétel átadása az Orosz Levéltári Ügynökségtől (Roszarchiv) a Magyar Nemzeti Levéltárnak (MNL). A feldolgozás hatalmas munkát, és vélhetően több évet igényel, de kétségtelen, hogy mind a kutatók, mind a közvélemény tekintélyes része lázasan várja ezeknek az adatoknak az elérését.

Hasonló együttműködés zajlik az orosz és a román szakemberek között is, a most szóban forgó, több mint 20 ezer román/romániai hadifogoly nevét tartalmazó összeírás mellett korábban igen jó és igen hasznos, közvetett módon a magyar kutatást is segítő orosz – volt szovjet – levéltári forrásgyűjtemény is megjelent néhány évvel ezelőtt.

– Húszezer ember beazonosítása, feltételezem, óriási munka, több mint tíz évig zajlott. Hogyan kell ezt elképzelni, milyen források, adatok, nyomok alapján zajlik a „nyomozás”, milyen szakmai erőforrásokat kell mozgósítani?

– A „nyomozás” annak köszönhetően indulhatott el, hogy az 1990-es években az orosz – volt szovjet – levéltárak is nyitottabbakká váltak. A Gulág (politikai elítéltek szovjet táborrendszere) és a Gupvi (hadifoglyok és civil internáltak táborrendszere) nyilvántartásai nem minden esetben voltak pontosak. Például Kelet-Európa egyik leghírhedtebb szovjet fogolytáborában, a foksányi 176. számú lágerben – ahova a mi kutatásaink szerint csak az 1944. november és 1945. június közötti időszakban 226 300 és 266 300 közé tehető az érkező foglyok száma, és ahol az állandó fogolylétszám 25 és 30 ezer között mozgott – a román levéltári források szerint a szovjetek semmiféle nyilvántartást nem vezettek.

Ettől függetlenül, a Magyarországra érkező több mint 682 ezer kartotékmásolat minden kétséget kizáróan közelebb visz a valósághoz. Az adatlapok az említett két táborrendszer, illetve az NKVD levéltáraiból származnak, utóbbi szerv több kérdésből álló személyi kartont állított össze a foglyok érkezésekor.

A feldolgozás során az orosz nyelvű adalékokat magyarra kell fordítani, a szovjet írnokok által fonetikusan, de cirill betűkkel írt család- és személyneveket le kell tisztázni, utóbbi sok fejtörést okozhat, mert gyakran előfordult, hogy a nevek a felismerhetetlenségig eltorzultak. Ráadásul az adatlapokat kézzel töltötték ki, előfordul, hogy nem minden olvasható, nem minden egyértelmű; tapasztalatból tudom, hogy alapos paleográfiai ismeretek is kellenek egy-egy szó, bejegyzés vagy/és név „megfejtéséhez”. Aztán jöhet az orosz források/adatok összevetése a rendelkezésre álló magyar forrásokkal/adatokkal, majd a közzététel.

Nem tudom, hogy az MNL, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, illetve a Hadtörténelmi Levéltár hány szakembert „mozgósít” erre a hatalmas munkára, de az biztos, hogy több ember párévi megfeszített munkájára van és lesz szükség. És abban is biztos vagyok, hogy ők, az elsődleges forrásokat feldolgozók ugyanolyan kíváncsisággal és érdeklődéssel dolgoznak, mint azok fognak, akik majd a közzétett adatok alapján folytatják kutatásaikat. Én biztosan igen!