Téridőzavar – huszonharmadik erdélyi történet a jövőből

Még öt lépés. Még csak öt nehéz lépés a derékig érő hóban a Bójáig, de így is csak alig tudta kivenni a három méter magas, két embertörzsnyi vastag oszlop körvonalait a derengő félhomályban. Az erős szél, ami idefenn szünet nélkül csapdosta a havat és a kiálló szikladarabokat, még nehezebbé tette a haladást. Olyan volt, mintha valaki egy nagy lapáttal zúdította volna a szürke havat az arcába, amit a fűtött, elektronikus védőmaszk és a sisakba épített csapadéktaszító, multikijelzős védőszemüveg óvott a kegyetlen időjárástól.

Néhány éve rákattant az Everestre tartó magashegyi mászók úti filmjeire, azokban voltak ilyen leírások a nyolcezer méter fölötti időjárásról. Azok a képek mindig eszébe jutottak, ahányszor ki kellett jönnie a Menedékből a Bójához, hogy kicserélje az adatrögzítők háttértárát.

Itt, a masszívum legmagasabb csúcsán állt a Bója. Hivatalos nevén a 7M-82-es kódjelű Téridő Monitorizációs Egység. Kissé lejjebb, légvonalban alig hatvan méterre a Bójától, a meredek hegyoldalba vágva a szolgálati épület. Inkább bunkerszerű, fehér kompozitbeton építmény volt, csak egyötöde, egy panorámaablakos, félbevágott ellipszoid domborodott a hegyoldalból, a nagyobbik részét mélyen a sziklába süllyesztették.

Mindkét építményt ők ketten nevezték Bójának és Menedéknek. A nő találta ki a neveket… nem is kitalálta, csak magától értetődő természetességgel kimondta, aztán attól a pillanattól kezdve csak így használták, ő is meg a társa is. Mindketten meteorológusok voltak, az időjárás-mérnöki képzésen találkoztak a gyergyói regionális központban.

onnan szabályozták pontosan kidolgozott menetrend alapján a Gyergyói- és a Csíki-medence időjárását. A férfi leginkább az esőfelhőket szerette irányítani, volt abban valami fenségesen megnyugtató, ahogy elnézte a magasban összeálló, gomolygó páratömeget, amit aztán elindított délnek és délnyugatnak. Te, Esőember – mondogatta ilyenkor a felesége. Aztán megjelent a féregjárat…

A Bójához érve a férfi visszanézett, de persze semmit nem látott a Menedékből. Ezt nem tudta megszokni, mindig megborzongott, ahányszor bevillant a látvány, vagyis inkább a hiánya. Hat év ittlét után sem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy a Bója és a Menedék között egy permanens téridő-féregjárat van. Bár a két építmény – ha valaki a hegy lábától nézte – csak hatvan méterre állt egymástól, a féregjárat túloldalán hétezer méteres magasságra jellemző körülmények uralkodtak.

de nem értették, ez hogyan lehetséges a valóságban. Azóta sem értették, amikor hét évvel ezelőtt a Központ fizikai agytrösztje kizárásos alapon, hosszas habozás után kimondta, hogy a Csalhón a téridő két régióját közvetlenül összekötő stabil féregjárat jött létre. Nem is érthették, mivel az emberi agy egyszerűen nem tudta feldolgozni ezt a fura jelenséget. Egy lenti mérnök fedezte fel teljesen véletlenül a féregjáratot, miután a Menedékbe érkezett egy rutinjavításra, aztán mászkálgatott a környéken egy kicsit.

A nagyfejű tudósok hónapokig tanulmányozták, aztán úgy döntöttek, hogy a túloldalra felszerelik a Bóját, hogy rögzítse a mérési adatokat, ezeknek a begyűjtését pedig rövid képzés után rábízták a hegyen szolgálatot teljesítő két időjárás-mérnökre.

A kezét fűtött, multiszenzoros, háromrétegű, de mégis vékony védőkesztyű borította, ahogy a mikrohullámú melegítő kis dobozát odatartotta a szerviznyílás fedeléhez, hogy leolvassza róla a vastag, jeges hóréteget. A sisak homlokrészébe ágyazott infrareflektor és a szemeit fedő multikijelző vöröses, borotvaéles képet adott, amint a jégpáncélból kiszabadított szervizfedelet kihajtotta. Persze, lehetett volna gombnyomásra vagy közelségérzékelővel működő elektronikus fedélnyitó szerkezetet is szerelni a Bója oldalába, de a mérnökök igyekeztek a lehető legegyszerűbb műszaki megoldásokat alkalmazni, hogy minimálisra csökkentsék a meghibásodás lehetőségét.

A minden elképzelhető szenzorral és műszerrel teletömött szerkezet rengeteg adatot rögzített, de ezeket nem tudta automatikusan továbbítani, mivel a féregjárat két oldala között nem volt adatáramlás. A Bója működéséhez ezért rendszeres emberi beavatkozás volt szükséges – háromnaponta valakinek ide kellett jönnie, kézzel kivennie az adattárolót és egy üreset tenni a helyére. Ez így ment hat éve, ezért éltek itt a hegyen, ő és a felesége.

Zölden világított az adattároló doboza, a rögzítőzár feloldásával kicsit ki is ugrott a foglalatából. A férfi hosszú ideje berögzült, automatikussá vált mozdulattal cserélte ki a tárolókat és süllyesztette a két ujjnyi vastag, négyszögletű eszközt a védőruha mágnesesen árnyékolt zsebébe.

Az elején, amikor az időjárás-irányítás mellett ezt a feladatot is megkapták, a feleségével felváltva jöttek a Bójához – kétszer hatvan méteres séta volt csupán –, aztán a nő azt mondta, nagyon nyugtalanító érzés átlépni a féregjáraton, nem szívesen jön. A férfi valahogy átette magát mindezen és jött.

a féregjárat másik oldalán ugyanis semmiféle irány- vagy helymeghatározó módszer nem működött. Ott is látszólag teljesen földi körülmények voltak, ugyanaz volt a gravitáció, a levegő összetétele és minden egyéb paraméter. A fizikusok agytrösztje mégsem tudott megnyugtatóan érvelni az ellen, hogy a féregjárat túloldalán levő tér, benne a Bójával esetleg az Univerzum egy távoli pontján van.

Visszapattintotta a Bója szervizfedelét, még egy pillantást vetett az előtte magasodó oszlopszerkezetre, aztán a saját nyomában haladva visszaindult. A rövid távolság ellenére mindig elfáradt ezektől az utaktól. Akkor is, ha csak háromnaponta kellett jönni, akkor is, ha összesen alig százhúsz méterről volt szó, akkor is, ha a kis túra alig tartott háromnegyed óránál többet, a Bója körüli hóban gázolással, az adattároló cseréjével együtt.

Mintha valami kiszívta volna belőle az energiát – az első egy-két alkalom után megértette, miért borzong a felesége az úttól. Ő is mindig érezte azt a kis borzongást, ahogy átlépett a féregjáraton, de csak rövid ideig tartott, elviselhető volt. Igaz, ilyenkor, miután visszatért a Menedékbe, dupla adag aminosavas, ásványpótlékos hidrogélt készíttetett magának az ételszintetizátorral, utána meg csak ült hosszasan, kibámulva a panorámaablakon a völgyre.

Egy villanás, és a derékig érő havat, a metsző hideget és a félhomályt felváltotta a Csalhó szokásos látképe, a fenyőkkel és a szürke sziklákkal, napsütéssel. Sisakképernyőjének szélére pillantott. Harminckilenc perce jött el a Menedékből, hat-hét perc lefelé az út, aztán megpihenhet. Ólmos fáradtságot érzett, ahogy ereszkedni kezdett, minden lépéssel elszállt ereje egy része.

A Menedék mellett egy jármű állt. Nem könnyű sikló, hanem matt szürke katonai jármű, antigravitációs hajtóműves. Ahogy vonszolta magát az építmény felé, látta, amint egy magas egyenruhás nő a teraszról gyorsan belép a nyitott ajtón, amin egy másodperc múlva kirohan a felesége. A teraszra vezető három széles lépcsőfok előtt esett össze, az utolsó kép, amire emlékezett, az volt, hogy a felesége és a katonaruhás nő hajol föléje.

Részlet a Gyergyói Regionális Védelmi Központ vizsgálócsoportjának jelentéséből, ami egy héttel a történtek után készült el, 2185. október 2-án:

Mindezen szempontok figyelembe vételével javasoljuk a 7M-82-es kódjelű Téridő Monitorizációs Egységet kiszolgáló Csalhó időjárás-szabályozó pont kibővítését B3-as osztályú integrált kutatóbázissá. A féregjárat hét év stabilitás után produkált anomáliája arra utal, hogy valamiféle idődilatációs jelenséggel állunk szemben. Másra nem tudunk következtetni annak alapján, hogy az incidensben érintett időjárás-mérnök normál idő szerint négy napig volt távol, miközben ő negyven perces időtartamról beszél és védőruhájának saját rendszerei is ekkora időtartamot rögzítettek.

A jelenség tanulmányozásának koncepcionális kereteit mielőbb ki kell dolgozni és meg kell vizsgálni, hogy a történtek jelentenek-e elsősorban biztonsági problémát, majd el kell kezdeni a tudományos munkát.

A féregjárat látszólagos stabilitása ellenére a hatályba léptetett biztonsági protokoll alapján ember nem léphet át a túloldalra, a 7M-82-es egységet így egyelőre nem használhatjuk.

Az incidensben érintett időjárás-mérnök jelenleg a Gyergyói Regionális Központban van, ahol megfelelő szakkezelést kap, pszichológiai állapota jelentősen javul.

Jelentés vége.

L. M. PhD, fizikus százados
Gyergyói Regionális Védelmi Központ vizsgálócsoportja képviseletében
2185. október 2.

Sorozatunk korábbi részei:

• Célponttévesztés – huszonkettedik erdélyi történet a jövőből
• Hetvenkét órával a nyári napforduló előtt – huszonegyedik erdélyi történet a jövőből
• Elmarad a rendszerváltás – huszadik erdélyi történet a jövőből
• Az első medve – tizenkilencedik erdélyi történet a jövőből
• Kihal az erdő – tizennyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Kék fény az erdőben – tizenhetedik erdélyi történet a jövőből
• Ólomszarkofág a mélyben – tizenhatodik erdélyi történet a jövőből
• Plazmavágó-blues – tizenötödik erdélyi történet a jövőből
• Húsz fényévre a Földtől – tizennegyedik erdélyi történet a jövőből
• A faültető – tizenharmadik erdélyi történet a jövőből
• Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
• Mostantól jobb! Mostantól kényelmesebb! – tizenegyedik erdélyi történet a jövőből
• Pityókaföld az erdőben – tizedik erdélyi történet a jövőből
• Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből
• Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből