Nem a politika radikalizálódik, hanem a társadalom, a politika csak követi ezt a radikalizálódást

Ha belegondolunk, hogy a Covid óta mennyire megváltozott, eltorzult, felfordult a világ, ha számításba vesszük, hogy azóta gyakorlatilag szusszanásnyi időnk sem nagyon volt anélkül, hogy ne nyomasztott volna valamiféle közvetlen veszélyforrás – legyen az egészségügyi válság, a szomszédban dúló, és folyamatosan az eszkalálódás veszélyével fenyegető háború, az energia- és gazdasági válság meg-megújuló hullámai, és még sorolhatnánk –, akkor könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy bizony

A középkorú és az idősebb generációknak még van tapasztalata arról, hogy más is volt (lehet) a világ. Sosem volt idilli, sosem volt igazságos, de azért voltak egészen nyugodt, élhető periódusok, afféle „boldog békeidők”, amikor a mindennapok nyűgje-gondja mellett azért volt lehetőség élni, alkalomadtán lelassulni, elengedni a stresszt, szusszanni egyet. Régen is mocskos dolog volt a politika, de valahogy mégsem okozott szinte minden egyes nap pánikot az emberek között, mint manapság,

A mostani kamaszok, akik eleve egy világjárvány kellős közepén, karanténok, kijárási tilalmak közepette voltak kénytelenek megtanulni „szocializálódni”, akiket már az életük legelején a lesben álló halál nyomasztó közelségével riogattak, már semmit nem tapasztaltak meg ebből a „gondtalanságból”.

miközben a politika egyre agresszívebben szivárgott be a mindennapjainkba, még több keserűséget, szorongást és agressziót szabadítva fel az amúgy sem túlságosan nyugodt társadalomban.

A mostani fiatalok halogatják a lakásvásárlást, mert az egyre jobban elszabaduló ingatlanárak, valamint a gazdasági és politikai bizonytalanság lehetetlen helyzetbe hozza őket.

Marad a fojtogató bizonytalanság, a napról napra élés, a parttalan viták a kelet-európai mentalitású főbérlőkkel, akiknek a zöme valahogy úgy gondolja – tisztelet a ritka kivételnek –, hogy az ingatlannal együtt az amúgy havonta komoly összegeket lepengető albérlőket is birtokolja, megmondhatja nekik, hogyan éljenek az ő házában.

Így aztán az amúgy az „amíg az én házamban élsz, az én szabályaim szerint élsz” típusú rigmusok között felnövő fiatalok azzal szembesülnek, hogy hiába költöznek el a szüleiktől, hiába pengetik le a fizetésük felét havonta a főbérlőnek,

nem tudnak teljesen a saját szabályaik szerint élni a méregdrága lakásukban, hiszen a főbérlők pontosan tisztában vannak a kiszolgáltatott helyzetükkel, és vastagon ki is használják ezt a helyzetet.

Mindeközben persze az idősebb generációk is egyre inkább összezavarodnak, nem tudják követni a zavaros történéseket, csak azt tudják, hogy egyre fojtogatóbb bizonytalanságban élünk, és ezt egyre nehezebb elviselni.

Amikor Romániában azzal szembesülünk, hogy miután alig-alig sikerült „megmenteni az országot” a neonáciktól, miután az „EU-párti” kormány, élén a könyörtelen nadrágszíj-reformer Ilie Bolojannal komoly pluszterheket ró „hálából” a népre, hogy a korábbi kormányzatok – kiemelten a PSD volt elnöke, Marcel Ciolacu – által felhalmozott hatalmas költségvetési űrt befoltozza valahogy, mégis a szocdemek azok, akik merő önérdekből kihátrálnak az újabb torzszülött kormánykoalícióból, és az előzetes ígérgetések ellenére képesek még az AUR-ral is lepaktálni, hogy megmentsék simlis érdekeltségeiket Boló reformjaitól, akkor az egyszeri választópolgárban fölmerül az adekvát kérdés:

Nem csoda, hogy a különböző társadalmi rétegek és a különböző generációk látva az egymásra tornyosuló politikai válságokat, a nagyhatalmak egyre nyíltabb és egyre könyörtelenebb rablóháborúit – amelyek szintén közvetlen hatást gyakorolnak az életünkre, elég csak az egekig nőtt üzemanyagárakról beszámolnunk – maguk is egyre inkább radikalizálódnak, mindegyik réteg, mindegyik generáció a maga sajátos logikája mentén.

Amikor azt látjuk, hogy az idősebbek visszasírják a kommunizmust, mert „bezzeg akkor” mindenkinek jutott lakás, mindenkinek volt stabil (!) munkahelye stb., akkor sokan valójában nem a kommunizmust sírják vissza,

Amikor azt látjuk, hogy a fiatalok – akik eddigi életükben semmilyen pozitívumot nem láttak a regnáló politikai osztálytól, csak a bizonytalanságot, az előre kisemmizettséget kapták osztályrészül – tömegeit szippantja be valamelyik szélsőség, legyen az a neonácik mindig másokat hibáztató artikulálatlan dühe vagy a neomarxizmus utópisztikus, erőltetett társadalomnevelésre összpontosító törekvései, akkor is ez az elégedetlenség, ez a kitaszítottságérzet munkál a háttérben.

hiszen mindig lesznek populisták, politikai kalandorok, haszonleső hőzöngők, akik az elégedetlenséget kihasználva igyekeznek azt szajkózni, amit a dühös emberek hallani akarnak.

Pontosan ezt a rémítő folyamatot katalizálja most a PSD az AUR-ral közösen (!) éppen kedden benyújtott bizalmatlansági indítványával, amellyel – minden hazugságuk ellenére – kizárólag a saját előjogaikat, az évtizedes korrupcióba ágyazott hátországukat védelmezik.

amely kísértetiesen emlékeztet a múlt század első felében lezajlott folyamatokra.

Megtorpanunk, észbe kapunk a szakadék szélén vagy megint hagyjuk elszabadulni a poklot?