Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből

A mágneses íjpuska halk surrogással csévélte fel a vékony, fekete xironkötelet a dobra. Az egész testre szorosan ráfeszülő matt fekete kezeslábast viselő lány ezalatt a tőle olyan tizenöt méterre magasodó szivárvány eukaliptuszfa ágait vizsgálta, majd a jobb tenyerében a puskatus finom rezdüléssel jelezte, hogy a kötél szabályos menetekben feltekeredett a dobra. A szeme elé hajtotta az átlátszó nézőkét a vékony zöld karakterekkel megjelenített adatokkal és még egyszer ellenőrizte a távolságot, de most már a nézési irányt és a szemfókuszt követő szkenner pontosan annak az ágnak a távolságát mutatta, amelyet kinézett: 15,37 méter.

Az ág nem volt túlságosan vastag, de úgy becsülte, nem fog letörni alatta. Beállította a dob melletti kis érintőképernyőn a távolságot, a vállához emelte a puskát és lassan megérintette a ravaszt. A kortikális csipjével összekapcsolt kesztyű késedelem nélkül közvetítette a tüzelőparancsot, a xironkötél pedig valósággal átvillámlott az ágra, ahol a nanobotos bevonatú vége azonnal felcsavarodott és most egyenes vonalként feszült a lány és a szemközti fa között.

A másodperc törtrésze alatt lezajlott mozgás még mindig lenyűgözte,

pedig több ezerszer látta már, olyan volt, mint amikor a digitális rajzolótáblán egyetlen gombnyomásra megjelenik egy vonal és kapcsolatot teremt két, addig különálló tárgy között. Ebben pedig volt valami megfoghatatlan, majdhogynem misztikus, amit csak fokozott a gyorsaság, amivel az egész művelet lezajlott.

Ezt az íjpuskát is természetesen katonai célra fejlesztették ki, mint szinte bármilyen technológiát az utóbbi évszázadban. A hadsereg kommandósain kívül csak mentőegységeknek engedélyezték a civil használatát, főleg hegyvidéken, ahol nehéz terepen, sziklafalakról vagy szakadékokból kellett bajba került természetjárókat menteni. Mióta a Litos-HR22-es mélylaboratóriumban huszonkét éve történt szeizmikus baleset miatt az Oltár-kő leomlott és teljes magasságában elzárta a Békás-szorost, a lány mentőcsapata is kimentett pár kalandra vágyó, illegálisan mászó alakot a függőleges sziklafalak közé szorult mély szurdokból, amelynek másik végét egy hirtelen kanyar után lezárták Moldva felől. A lány többször is részt vett mentésekben, legutóbb három hete járt ott.

Megmarkolta a puskát, a kezét fedő vékony kesztyűk ujjainak tapadó nanobotjai azonnal működésbe léptek, majd a kortikális csipen keresztül érkező újabb mentális parancsra a puska dobja halkan felzümmögött és elkezdte feltekerni a kötelet. A vékony fekete test átvillant a két fa között, a lány pontosan a kellő pillanatban ragadta meg jobb kezével az ágat, vetette meg a lábát az ághajlatban és merevedett mozdulatlanná tizenkét méter magasan.

Ugrás után mindig mozdulatlan maradt pár másodpercig, valahogy úgy érezte, így teljesedik be a mozdulatsor.

A lombugrást tíz éve gyakorolta, a Gyergyószentmiklós és a Gyilkos-tó közötti erdős-hegyes terület ehhez kiváló terep volt. Valamikor fenyőerdők borították itt a tájat, de a fenyők nem bírták a felmelegedést és az egész, több száz négyzetkilométeres területen kiszáradtak. A csupaszítás után a forró klímát jól tűrő, génmódosított fajtákat, óriás szivárvány eukaliptuszt, pálmaféléket, zebranót és okumét telepítettek a hegyoldalakba. Lombugrásra igazából az eukaliptusz volt a legalkalmasabb, mivel ennek a törzsén magasan is nőttek megfelelően vastag ágak.

A lány néma mozdulatlanságát az zavarta meg, hogy a fülében pittyent egyet a kommunikátor apró dugasza. Meglepődött, mivel ismeretlen hívás volt, ráadásul a rövid tartományban, amit csak mentőakciókban használtak a csapattársaival. Körülnézett, de nem látott semmi gyanúsat, csak a szivárvány eukaliptuszok színes törzsei törték meg a zöld hátteret. Fogadta a hívást.

- Tessék, ki vagy?

- Ha ugrás közben a könyöködet kicsit kifelé fordítod, nem éri akkora terhelés landoláskor – férfihang volt, mintha mosolygott volna beszéd közben.

- Remek. De ki vagy? – a lány megfordult az ágba kapaszkodva, hogy az eddig mögötte elterülő erdőt is lássa.

- Kicsit balra nézz… Szemmagasságban húsz méterre.

Alig szúrta ki, de ott volt, ott lebegett egy aprócska drón, amely most feléje lendült,

majd az arcától három méterre megállt a levegőben, látta rajta a kis kamera fekete körét. Aha – gondolta –, szóval a drón van a rövid tartomány száz méteres sugarán belül, a kezelője elvileg akár a bolygó másik oldalán is lehet, a drónt ugyanis műholdas kapcsolaton keresztül is irányítani lehetett.

- Na jó, te látsz engem, de én nem. Ki vagy és mit akarsz? – a lány magabiztossága kezdett visszatérni.

- A szöcskéd mellett állok, megvárlak itt.

- Honnan tudod, hogy… Ismerjük egymást?

- Úgy is mondhatnám, igen – nevette el magát a férfi – a mentőbázison kerestelek, mondták a srácok, hogy itt kint vagy. Próbáltalak elérni az azonosítódon, de kikapcsoltad a külső hálózatot. Sejthettem volna, én is így szoktam, ha kimegyek lombugrani. Van itt számodra valami, amit személyesen akarok megmutatni. Gyere csak, várlak!

A lány néhány másodpercig belenézett a drón kamerájába, majd pislogott egyet. Nem érzett fenyegetést a férfi hangjában.

- Rendben, indulok – válaszolta, majd az íjpuska és a kötél segítségével leliftezte magát a fáról és gyalog indult a szöcskéje felé.

Másfél kilométert gyalogolt, nem is gondolta, hogy a lombugrásba belemerülve ennyire eltávolodott a kis tisztástól,

amelynek szélén, a bokrok takarásában hagyta a nagyobbfajta motorbiciklihez hasonló könnyű kis légsiklót. Ahogy közeledett, lassította lépteit, a végén már fától fáig oldalazva haladt, majd óvatosan kikukucskált egy eukaliptusz vastag törzse mögül. Húsz méterre tőle, a szöcskéje mellett egy nagyobb sikló állt, háttal nekitámaszkodva pedig egy középtermetű negyvenes férfi a táblagépén matatott valamit, mellette, a siklón a kis drón pihent.

A lány lassan kilépett a fák közül, mire a férfi megpördült és odaintegetett neki.

- Szia, gyere bátran, ne félj! Mindent elmagyarázok – a férfi visszatette a táblagépet az ülésre és elővett egy hűtőpalackot – A hangomról nem ismerhettél meg, de így talán… Másfél évvel ezelőtt mentettél a Szorosból, a kötelem tapadó nanobotjai mondták be az unalmast, én meg lent ragadtam élelem és víz nélkül.

Felismerte, most már emlékezett rá: a pasas a kiszáradt patakmederben üldögélt legyengülve, alig tudott beszélni,

mellette az íjpuskája, a dobján a használhatatlan kötéllel. Két órát tartott, míg a délkeleti falon át kimentették a szorosból, majd két társával együtt nézték, amint a kórházi gyorssikló elröppen a férfival a gyergyószentmiklósi Északi Komplexumba, a Székelyföld második legnagyobb kórházközpontjába.

- Az arcod… Mintha… Meg a hajad is rövidebb volt, úgy rémlik – a lány a férfit nézte, közben átvette tőle a hideg poharat és belekortyolt a halványzöld izotónikus üdítőbe.

- Ja igen, azóta kaptam egy teljes Revigor-csomagot Kolozsváron, az kicsit kisimítja az arcot – mosolygott a férfi.

- Mit kerestél a Szorosban? Miért nem tudtok a Sólyomkőn mászni, mint a többiek? Ha nem akkor, hanem csak másnap megyünk járőrözni, már nem élnél – a lány hangja önkéntelenül vált enyhén szemrehányóvá.

A férfi maga elé pillantott és a lányra nézve megint röviden elmosolyodott.

- Elmondom, úgyis csak így értenéd meg. Az elején kezdem. Kilencvenhat éve, amikor a felkelés kirobbant, a csíkszeredai és gyergyói Hűségszolgálat életben maradt egységei a Békás-szoroson keresztül menekültek Moldva felé, nyugati és déli irányban minden útvonalat elvágtak a felkelők. A drónok a Szoros szájáig követték a menekülőket, de a sziklafalak közé nem tudtak berepülni, mivel a hűségesek seperc alatt leszedték őket. Százharmincketten menekültek be a Szorosba és a túloldalon át Moldva felé.

De valaki közülük – nem sikerült megtudnom, hogy kicsoda – valamit elveszített a sziklák között.

- Várjunk csak, te nyomozó vagy, vagy miféle? – a lánynak most már minden óvatossága szétfoszlott és növekvő érdeklődéssel hallgatta a sztorit.

- Olyasmi. Inkább adat-archeológusnak mondanám magam, bár vannak olyan megbízatásaim, amelyekben kicsit összecsúsznak a dolgok… De ez most más. Szóval, amit ez a bizonyos menekülő elveszített, az egy adathordozó.

- De mégis hogyan lehet egy majdnem száz évvel ezelőtt elveszített adathordozót megtalálni? Honnan tudtad, hogy…

- Sehogy, nem tudtam. Ugye, miután a moldvaiak a túloldalon lezárták a Szorost, a turisták a mi oldalunkról sem mehettek be. Aztán meg az Oltár-kő… Azóta csak az illegálisan mászók járnak oda – már akinek sikerül bejutni. De ők csak sziklát mászni mennek, érted, ez az egyetlen céljuk. Én meg vittem a szkennerem is, mindenhová viszem. Lenn, a patakmederben, a régi út mellett, egy nagy szikla tövében jelzett be.

- Amikor kimentettünk? Ez akkor volt?

- Igen. Harminc centi mélyen a törmelék alatt találtam meg az adathordozót. Persze nem tudtam, mi van rajta, csak később sikerült megvizsgálni, miután kihoztatok és a kórházból is kijöttem. Könnyű volt elrejtenem, kis lapos, kerek, légmentesen záródó, rozsdamentes acéltok, benne egy törhetetlen üveglapocska. Otthon aztán megnéztem közelebbről. Említettem, mivel foglalkozom, ezért van otthon egy olvasóm, amit a régi rendszerű adatokra kalibráltam.

- És mit találtál rajta? – a lány kíváncsiságába most már értetlenség is vegyült, mivel nem tudta, hova fog kilyukadni a férfi, és hogy miért meséli neki mindezt itt, az erdőben.

A férfi elnézett a lány válla fölött, megköszörülte a torkát, majd folytatta:

- Tulajdonképpen nem is lenne szabad ezt el… Tudod te is, a felkelés előtt bevezették az általános adattörlést,

amikor a közös történelemkönyv botránya után megint eldurvultak a dolgok és az etnikai összetűzések megint polgárháborúval fenyegettek. Akkor indult a Tiszta Lap Program, amely betiltott minden, 2175 előtti etnikai vonatkozású információt. Az adatbázisokat törölték, az oktatási rendszert teljesen átalakították, a Hűségszolgálat akkor kobozhatta el ezt az adathordozót is. Végül is ez a program hozta el a békét…

- Mit. Találtál. Rajta – a lány most már türelmetlenné vált.

- Egy privát adatbázist. Magyarul. Ott van rajta minden, amit a régi korban magyar nyelven leírtak, lefotóztak vagy lefilmeztek. A teljes irodalom, a tudományos munkák, fotók, filmek, zene, sajtó, archívumok. Minden, érted? Épségben és sértetlenül. Tudomásom szerint ez az egyetlen ekkora méretű adatbázis. És egy naplót is találtam, annak az embernek a naplóját, akié az adatbázis volt.

A lány zavartan bámulta a vékony acéltárgyat, amit a férfi tartott a kezében. Néhány hosszú másodpercig csend lett.

- Több mint egy évem ment rá, de kinyomoztam: az az ember az üknagyapád volt – a férfi egy pillanatra elhallgatott, majd kibökte:

- És az enyém is… Mi ketten vagyunk az élő leszármazottjai, az adathordozó pedig a mienk – nézett a lemerevedett lány szemébe a férfi.

– Most pedig menjünk le. Te mész elöl a szöcskével, én követlek, jó? Ki kell találnunk, mit kezdünk az adatbázissal, de van néhány ötletem… és kapcsolatom is. Elég sok dolgunk lesz. Na, gyere!

Eleredt az eső. Messze lenn, a Gyergyói medencében vörösen villogtak a szürkületben a remetei légitámaszpont jelzőfényei, egy nagy orosz szállítógép lassan gördült az aszfalton a hangárok előtt.

• Erdélyi történet 2154-ből