Egészen eddig fel sem nagyon tűnt, hogy mi a boldog békeidőkben élünk. Egészen eddig…

Érettségi előtt álltunk, amikor megkaptuk a behívót. Úgy hiányzott, mint púpos gyereknek a mumpsz.

Aztán, ha jól emlékszem, valamikor 2004 elején mi, az érintett fiúk az osztályból csapatostul elindultunk a sorozásra. Székelyhídról Margittára kellett menni az ottani regionális sorozóközpontba.

hiszen már akkor szó volt róla, hogy hamarosan beszüntetik a kötelező sorkatonai szolgálatot. Azt is tudtuk, hogy azok, akik az érettségi után egyetemre mennek, teljesen fölöslegesen fogják végigcsinálni az egészet, mert rájuk már nem lesz érvényes a behívó. Ám az érettségi előtt még nem volt tiszta, hogy kik azok, akik valóban jelentkeznek és be is jutnak a különböző szakokra, így aztán mindenkit behívtak.

Aztán behívtak, kezünkbe nyomtak egy rakás formanyomtatványt, mi pedig vakargattuk a kis magyar kobakunkat, hogy vajon mit jelentenek a különféle kérdések, és mit kell rájuk válaszolni. Segítettünk egymásnak, ha jól emlékszem egy fiatal tiszt is odajött időnként segíteni.

A legmegalázóbb része a folyamatnak – a sorkatonai szolgálatnak egyébként is nagyon fontos eleme a kollektív megalázás, a dehumanizálás, hogy az érintettekből kiöljék a lázadásra való hajlamot, hogy aztán kezelhető, irányítható valamiket formáljanak belőlük – az volt, amikor a papírmunka után valamennyiünket bevezettek egy nagyobb terembe, és kiadták a parancsot (az elsőt):

Előbb csak álltunk, hogy mi van. Aztán amikor a kárörvendően vigyorgó tiszt arca elkomorult, és élesebben ismételte el a parancsot, már nem volt apelláta. Hideg volt még az idő, egy esetlen falusi fiú (különben a legtöbben azok voltunk) legalább három nadrágot húzott le magáról, miközben a szakadt farmeres kisvárosi vagányok röhögcséltek rajta.

Körbeállítottak minket a teremben, többnyire igyekeztünk kerülni a szemkontaktust bárkivel, inkább csak magunk elé néztünk, és ösztönösen eltakartuk a szemérmünket. Az iménti tiszt, még mindig kárörvendő vigyorral a képén – valahogy még mindig emlékszem az arcára –, peckesen járt körbe a kör közepén úgy egy percig, igyekezett mindenkinek elkapni a szégyenkező tekintetét, majd kajánul megkérdezte:

Vigyázzba álltunk.

Fehér köpenyesek jöttek be: egy orvos az asszisztensnőjével – a hölgy sem tudta elrejteni félig zavart, félig gunyoros mosolyát –, és elkezdtek mustrálni a regrutákat. Egy adott ponton mindenkit külön-külön felszólítottak, hogy köhögjön, miközben mindhárman, az orvos is, az asszisztensnő is, a sorozótiszt is merőn bámulta az imént már említett pöcsünket:

Aztán az orvos súgott valamit, az asszisztensnő pedig feljegyezte egy papírra… Életünkben nem voltunk még olyan felszabadultak, mint amikor végre kijöttünk abból a margittai épületből.

így a tőlünk csak néhány évvel fiatalabb és az azt követő generációknak már nem kellett átesniük ezen a tortúrán. Mi sem „lettünk katonák”, legalábbis az osztály nagyobbik fele biztosan nem. Apósom szerint ez meg is látszik rajtunk: „plasztelinből” vagyunk. Igaza van.

Ilyenkor az ember azt érzi egy pillanatra, hogy mégiscsak jó felé halad a világ.

Aztán 2022-ben kitört az orosz–ukrán háború (persze hosszas előzmények után), és kiderült, hogy a világ mégsem jó irányba tart. Azóta is naponta riogat valaki azzal, hogy a konfliktus tovább eszkalálódhat, más országok is belekeveredhetnek, ami Romániának nem túl jó hír, hiszen közvetlen szomszédok vagyunk Ukrajnával.

Egyelőre (2026 elejétől) csak az önkéntes katonai szolgálatra teremtették meg a jogi keretet, vagyis a jelentkező elmehet egy 4 hónapos katonai kiképzésre, cserébe szállást, étkezést, valamint összesen bruttó 27 ezer (nettóban mintegy 15 ezer) lej fizetséget is kap. Cserébe bármikor behívhatják és a frontra vezényelhetik, ha baj van, hiszen a kiképzés után automatikusan tartalékos állományba kerülnek.

akik még nem töltötték be az 55. életévüket, vagyis aktív állományban vannak. Ez persze nem önkéntes jellegű, hanem kötelező: aki nem jelenik meg azok közül, akik behívót kaptak, az 400 és 1200 lej közötti bírságra számíthat.

Az egynapos program során még lőgyakorlatra is sor kerül, hogy felmérjék az egykor kiképzett katonák tudásszintjének kopását. A fő cél azonban nyilvánvalóan az, hogy az illetékesek megtudják: egy esetleges fegyveres konfliktus esetén milyen gyorsan lehet összeverbuválni a tartalékosokat, mennyi időbe és mennyi bakiba kerül felfegyverezni, és harcba küldeni őket.

A tartalékosok gyakorlatoztatása különben egész nyáron zajlani fog, a többi megye is sorra kerül, és ősszel Bukarestben és Ilfov megyében zárul le.

Ha pedig a helyzet a szomszédban (és általában a világban) továbbra is rossz irányba halad, akkor ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy a kötelező katonai szolgálatot is vissza fogják vezetni, akármekkora is legyen a társadalmi ellenállás.

Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan véget érhetnek azok a bizonyos „boldog békeévek”…