Kék fény az erdőben – tizenhetedik erdélyi történet a jövőből

– Aztán mit akar csinálni vele? – nézett fel az ékszerész, miközben kissé leengedte a nagyítót tartó jobb kezét.

– Hát… gondoltam, nézze meg – István bá bizonytalanul nézte a követ, majd felpillantott az ékszerészre, aztán megint az ökölnyi, türkizkék kődarabra meredt a keskeny pult túloldalán álló középkorú férfi kezében.

– Jó nehéz, az biztos – az ékszerész néhányszor megemelte a tenyerén a követ. – De nem drágakő, ezt én magának biztosra mondom.

István bá már az ajtó felé tartott a gyűrött papírba visszacsomagolt kődarabbal, amikor az ékszerész utánaszólt.

– Mutassa meg azért egy geológusnak, hallja-e. A bányavállalatnál biztos szívesen megnézik.

István bá a kalapjához emelte két ujját, majd kifordult az ajtón, amelyen vidáman csilingelt egyet a kuncsaftjelző kis csengettyű. Az utcán megtorpant,

De az nem égette az ujjait, csak érezhetően melegebb lett, és mintha a színe is élénkebbé vált volna. Egy pillanatig bámulta még a követ. Ugyanaz a fura érzés öntötte el, mint az elmúlt két napban, ahányszor kézbe vette. Elszorult a torka, de csak néhány másodpercre, aztán elmúlt. Továbbindult.

Vagy ötven percet várt a bányavállalat irodaházának előcsarnokában, mire megérkezett az szolgálatos geológus. Harmincas, nagydarab, szakállas férfi volt, oldalzsebes nadrágban, bakancsban, félvállra vetett hátizsákkal érkezett meg. „Terepre ment, Balánbányára, de épp most indul vissza” – mondta a titkárnő István bának, miután letette a telefont.

A geológus valami papírokat íratott alá a titkárnővel, valamit beszéltek is, de János bá nem értette, mit – a pultos íróasztal is messze volt, a terem is visszhangzott –, de néhány mondat után a nagydarab férfi ránézett, majd a kulcscsomóját a pultról felmarkolva feléje indult.

Húsz perc múlva egymással szemben ültek az alagsori kis laborban, közöttük, az asztalon feküdt a kő, szinte bántóan vakítóan türkizkéken, ahogy a geológus egészen közel húzta föléje az asztali lámpa ernyőjét.

– Látja, ezt a pöttyöt, itt... – mutatott a tollal a kő fényes felületére a geológus – Ez akár limonit is lehetne, ez szokta szennyezni a türkizt.

Hemimorfit, lazurit is lehetne… de nem az. Egyik sem. Nem tudnám most így pontosan megmondani… meg kéne nézzük közelebbről, műszerekkel. Az biztos, hogy nem radioaktív. A jövő kedden megyek Kolozsvárra, bevinném az intézetbe. Mit szól hozzá, itt hagyná? Írunk papírt róla.

István bá nyelt egyet, mivel megint az a fura érzés szorította a garatját.

– Hát… nem is tudom – motyogta kissé rekedten. Aztán megköszörülte a torkát: – Tudja mit? Behozom hétfőn, ha úgyis kedden megy.

Valamit még morgott a geológus értetlenkedő tekintetére, aztán sietősen elköszönt és távozott.

Odacsapott az utolsó husángnak, a megcsonkított mogyorótő pedig gyökerestől kifordult a földből. Peregtek lefelé az oldalban a puha rögök, ő meg véletlenül rálépett az egyik darabra. Lecsúszott róla a csizmája, egyensúlyát vesztve majdnem elesett. Valamit káromkodott is halkan, aztán belefagyott szó, amikor a rögről ledörzsölt földréteg alatt meglátta a követ. Az a valószínűtlenül türkizszínű, fényes felület…

Aztán a mogyoróágakat levonszolta maga után, le a völgybe, a kis traktorhoz. Zubbonya nagy zsebét húzta a kő. Már nem volt meleg. Mégis annyira nyugtalanította valami fura érzés, hogy...

Felriadt és csak nézett bele a sötétbe, amikor hirtelen eszébe jutott, mi volt fura az álomban. A fény. A fura fény, kékes, földöntúli, mintha minden irányból áradt volna. Pedig tegnapelőtt egy szokványos nap volt, a késő délutáni szeptemberi nap barátságos meleg színekbe vonta a hegyoldalt. De az a kék fény az álmában… Aztán megint elaludt.

Ezúttal zavaros volt a álom, foszlányokban érkezett. Azt álmodta, hogy sötétben caplat felfelé egy fenyőkkel benőtt hegyoldalon, aztán snitt… egy hegyek övezte tó partján áll a gyér bokrok mellett, halványan derengő kékes fényben, aztán egy éles fénysugár hasít bele fentről a félhomályba, a lába előtt, majd a fénykör elindul a tó közepe felé, és ott megáll. Majd visszatér a lába elé és megint be, a tó közepére. Snitt. Most már nappali verőfényben látja a tavat, ismerős, mintha látta volna már. Snitt, sötét. Csuromvizesen ébredt.

Napközben csak őgyelgett a ház körül, nem találta a helyét, zavartan tett-vett. Estefelé megint rátört az a fura érzés, szorongatta a torkát. Aztán egy hirtelen, számára is érthetetlen késztetés hatására egy kis zöld hátizsákba pakolta a követ és a vasútállomásra indult. Dél felé – állt össze a fejében a bizonytalan ötlet. Már este volt, amikor leszállt a vonatról. Tudta, hogy a kis fürdővároskában rengeteg a medve, este nem tanácsos a szabadban bóklászni. De csak tompán, mintha távolról nézve jelent volna meg tudatában ez a gondolat. Az éjszaka beköszönte előtti alig-fényben felnézett a fenyőerdővel borított meredek hegyoldalra és elindult az utolsó házaknál kezdődő ösvényen.

Nem emlékezett, hogyan érkezett meg az egykori vulkán kráterének alján hullámzó tóhoz. Arra ocsúdott fel, hogy az enyhe szellő borzolta szelíd hullámok csapdossák a lába előtt a partot.

– Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled… – ő maga is megriadt, ahogy hangosan mondani kezdte az imát, az egyetlen olyan szöveget, amit ideillőnek érzett. Kibontotta a hátizsákot, kivette belőle a követ. Elszorult a torka.

– Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus! – emelkedő hangerővel bukott ki belőle a folytatás.

Nézte a követ kezében. Vaksötét volt, de a kő halványan világított, türkizkék fénnyel. És meleg volt. Nem égetett, csak kellemesen meleg.

– Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja! – meglendítette a karját, valahogy úgy érezte, ez lesz élete legnagyobb dobása.

– Imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! – ezt már térdre rogyva üvöltötte olyan hangerővel, hogy elcsuklott a hangja, összeszorult a torka, az áment már csak suttogva tudta maga elé motyogni.

István bát többé senki nem látta. Néhány hétig keresték a hatóságok, de semmilyen nyomot nem találtak. Kihallgatták az esti vonat kalauzát, az ékszerészt, a geológust is, de nem tudtak semmi használhatót mondani. Említették a követ, de ezzel az információval a rendőrség nem tudott mit kezdeni. „P. István, 64 éves, egyedül élő csíkrákosi lakos, eltűnt 20XX. szeptember 19-én. Leszállt a vonatról a tusnádfürdői vasútállomáson, akkor látták utoljára” – ennyi szerepelt a rendőrségi akta lezáró rubrikájában.

Sorozatunk korábbi részei:

• Ólomszarkofág a mélyben – tizenhatodik erdélyi történet a jövőből
• Plazmavágó-blues – tizenötödik erdélyi történet a jövőből
• Húsz fényévre a Földtől – tizennegyedik erdélyi történet a jövőből
• A faültető – tizenharmadik erdélyi történet a jövőből
• Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
• Mostantól jobb! Mostantól kényelmesebb! – tizenegyedik erdélyi történet a jövőből
• Pityókaföld az erdőben – tizedik erdélyi történet a jövőből
• Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből
• Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből