Húsz fényévre a Földtől – tizennegyedik erdélyi történet a jövőből

Érezte, amint a vér keringeni kezd az agyában. Nem volt kellemetlen érzés, csak annyira fura és idegen, hogy beleborzongott volna, ha lett volna hozzá elég ereje. De egyelőre még a szemét sem tudta kinyitni, csak feküdt mozdulatlanul. Hallotta, amint halk zizzenéssel elindult az injekciós egység, hogy a bal karját körülfogó széles, két hüvelykujjnyi vastag gyűrűn keresztül a testébe juttassa a revitalizáló oldatokat. Szinte azonnal érezte a hatását, most már megborzongani is volt ereje.

Lassan kinyitotta a szemét, meglepetésére majdnem teljesen tisztán látta a mennyezeti szerelvényeket, pedig az altatás előtt azt is elmagyarázták neki: lehetséges, hogy ébredés után nagyon homályosan, vagy néhány percig egyáltalán nem fog látni. Teljesen normális – mondták –, ha hosszú évekig nem használod a szemed.

Most már teljesen kitisztult a tudata. Hallotta a hajó zajait, és ahogy óvatosan, csak a szemeit mozgatva körülnézett, sorra érzékelte a fényeket és a tárgyakat is. Jól ismert környezet volt, mivel az ébresztési protokollt orrvérzésig elgyakorolták a szimulátorban. Hallotta az életjelmonitorok pittyegéseit – egy földi kórház intenzív osztályán ezek riasztó zajok az élet és halál határán, de itt azt jelezték: minden rendben van és főleg rendben is lesz. Ettől kellemes érzés töltötte el.

Lassan megmozdította a lábát, sokkal könnyebben ment, mint gondolta. Persze, ha a teljes izomrendszerét nem stimulálják a testére erősített elektródák, akkor most moccanni sem tudna.

Akkor is, ha a gépek egyébként életben tartják, ráadásul elhanyagolható mértékű öregedéssel.

„Huszonhárom év... te jó ég, a Földön ezalatt 53 év telt el, magamon tapasztalom a speciális relativitáselméletet” – öntötte el a tudatát az izgalom, de azt is rögtön felismerte, hogy ezzel most nincs ideje foglalkozni. Majd később. „Tisztára olyan ez az ébredezés, mint az Alienben” – futott még át az agyán. Mostanra teljesen magához tért.

Néhány perc múlva már a gépágy szélén ült, az elképesztően bonyolult szerkezetek gyűrűjében, feje fölött a pár perce felnyílt hibernátor vastag, műszerekkel, fényekkel és vezetékekkel telezsúfolt fedelével.

Már nem csak az életjelmonitorok hangjából szűrte le, de látta is, hogy valóban minden rendben: vele szemben, ugyanolyan gépágyon egy hozzá hasonlóan didergő és meztelen alak ücsörgött. A fickó ráemelte a szemét és erőtlenül elvigyorodott:

– Megérkeztünk, faszikám.

A bolygó, ahova megérkeztek, a Gliese 581g emberi léptékkel igen távol, 20,5 fényévre, azaz 193,8 billió kilométerre volt a Földtől a Mérleg csillagképben – nézegette az ölében fekvő táblagépen, és arra gondolt, hogy ekkora távolságot szinte értelmetlen kilométerben kifejezni, mivel ésszel fel sem lehet fogni.

Huszonhárom évig repültek mélyaltatásban, a fénysebesség 89 százalékával. 962,6 millió kilométer óránként. Ez megint olyan adat volt, amit az emberi agy nem igazán tud feldolgozni, de a tájékoztatást összeállító mérnökök valamiért fontosnak tartottak megadni – nézett fel a táblagépről a panorámaablakra a megfigyelőfedélzeten.

– Hallod-e, Gábor – társa már percek óta bámult ki az ablakon, kezében egy hatalmas termobögrével. – Ez a Gliese… innen nézve még inkább olyan, mint a Föld – ez inkább érzelmi megnyilvánulás volt, mintsem magvas kijelentés.

Mert hogy mindketten tudták, hogy a Gliese 581g a Földhöz hasonló bolygó, ezt már 2010-es felfedezése óta sejtették, 2046-ban a Woodrow-teleszkóprendszer meg is erősítette. A bolygó optimális távolságra volt a napjától ahhoz, hogy víz legyen rajta. 2052-ben azt is sikerült kideríteni, hogy a légkörében 21,8 százalék az oxigén – alig több, mint a Földön, a gravitáció pedig nagyjából ugyanakkora. Végül erre a döntő felfedezésre alapozták a Gliese-projekt beindítását.

– jutott eszébe Gábornak és összeszorult a szíve.

– Vajon ezt is szétverjük, Vasile? – mormogta elmélázó hangon, de a szemét nem tudta levenni a bolygóról, amely fölött az hajójuk most orbitális pályán keringett 42 ezer kilométeres magasságban. Társa csak megköszörülte a torkát, de nem válaszolt.

Hogy a fenébe sikerült egy magyart és egy románt kiválasztani erre a küldetésre? – jutott eszébe Gábornak – ismét, mert a kiképzés során folyton ezzel cukkolták egymást Vasiléval. Gábor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum egyik utolsó magyar nyelvű évfolyamán végezte a középiskolát 2059-ben. Egy év múlva már az MIT-n tanult űrhajómérnöki szakon, később jött a planetológiai doktorátus, majd további szakosodások. Mire felocsúdott, a Gliese-misszió kiválasztottjai között találta magát.

Vasile első generációs amerikai volt, négyéves korában emigrált Gyulafehérvárról a szüleivel, akiknek gondjuk volt, hogy ne feledje gyökereit. Szakmai pályája a Gáboréhoz hasonlóan alakult, és a közös származás is hozzájárult, hogy erős kémia alakuljon ki közöttük. Ez igen hasznos volt a kiképzés során, amit a két Gliese-kiválasztott azzal fűszerezett meg, hogy régi nacionalista sértegetéseket és más román–magyar szívatásokat vágtak egymás fejéhez. Ők persze nagyokat röhögtek ezen, de a műszaki és tudományos csoport nem díjazta. Legalábbis eleinte, később rájöttek, mekkora kötődéserősítő hatásuk van a politikailag legkevésbé sem korrekt, gyakran alpári beszólásoknak.

Aztán amikor a mesterséges intelligencia ismételten is magasan a legnagyobb pontszámot adta Vasile és Gábor párosának a többi jelölt közül, senki nem foglalkozott kettejük közös származásával.

Ha minden a tervek szerint megy, néhány év múlva megérkeznek a nagy telepes-hajók. Addig kettejük dolga lesz az első közvetlen bolygószkennelés és a megfelelő helyek kiválasztása után a felszínen elhelyezni és beüzemelni az irdatlan terraformáló berendezéseket. Ezek most mélyen a hajó gyomrában várták a bevetést, amire hónapok, de talán csak egy év múlva kerül sor. Addig a gigantikus hajó gyakori pályamódosításokkal, közepes orbitális pályáról teljesen feltérképezi a Gliesét és elvégzi az összes bolygószkennelést.

– Nézd csak azt a hegyvonulatot – mutatott ujjával a tűéles holografikus bolygókép egyik felnagyított részére Vasile a nagy operatív teremben. – Itt az északi 45. szélességi körön… Látod?

Gábor odafordult az egyik műszerpulttól – Hol… Ja látom… Szépen kanyarodik. Te jó ég!

A hegyvonulat, amire Vasile mutatott, a megszólalásig hasonlított a Kárpátokhoz. Kicsit szélesebb volt és a kanyarulata is valamivel enyhébb volt, de a hasonlóságot csak az nem vette észre, aki nem akarta. Még egy kis visszakanyarodó hegység is volt a végén, mint az Erdélyi Szigethegység, húsz fényévnyire a Földön.

Percekig álltak a hologram előtt, és mint két tizenéves, fellelkesedve mutogatták egymásnak a térképet. Aztán Gábor felkapta az adatbeviteli egységet és rápötyögte a hologramra, hogy Marosvásárhely, majd a címkét gondosan odaigazította „a helyére”. Mire Vasile kikapta a kezéből a terminált és odaírta: Alba Iulia. Erre Gábor válaszul: Székelyudvarhely. Vasile: Cluj-Napoca. Ekkor már nagyon röhögtek.

Mire befejezték, az egész Gliese-Erdély tele volt településnevekkel, fele románul, fele magyarul.

Mindketten a terraformálók kettős, egymással szembefordított irányítópultjainál ültek, közöttük képernyők és műszerek tornyaival. Az irdatlan gépek felszíni célrégióit már kijelölték. Nem kellett hajszálpontos koordinátákkal dolgozni, az volt a lényeg, hogy a 28 leszálló terraformálót nagyjából egyenletesen helyezzék el a négy kontinensen.

Két pár szem nézte meredten a képernyőt, négy kéz siklott sebesen a billentyűkön és az irányítóeszközökön. Pontos adatok hiányában a leszállási helyszínek tervét nem hozhatták otthonról, nekik kellett az itt megfigyeltek alapján kidolgozni. A kényelem kedvéért úgy rakták össze a tervet, hogy földi nevekkel dolgoztak, és nagyjából azok gliesei helyét jelölték meg a bolygó térképén.

Aztán utoljára ellenőrizték az adatokat, és elérkezett a terraformálók kirajzásának pillanata. Az Új Honfoglalás – ahogy Gábor mondta korábban. Ahogy adták ki a parancsokat, a hatalmas, leszállóegységekkel egybeépített gépek sorra repültek ki a vezérlőteremtől messze lenn és hátul a hajótestből, és vették az irányt a „Nagy Sós Tavak”, „Amazónia”, „Skandinávia”, „Toszkána”, „Irak” vagy „Tibet” felé.

Aztán az indító parancsokat sorra kiadó két kézpár közül az egyik egy pillanatra megállt a levegőben. Majd sebesen gépelni kezdett a billentyűzeten, a „Dél-Szerbia” célpontot pedig átírta „Közép-Erdély” koordinátáira.

Ám amikor a parancsot az új leszállási helyszínnel leokézta, a rendszer pittyent egyet. „Ehhez a leszállási helyszínhez már hozzárendelődött egy terraformáló” – jelent meg a képernyőn.

Egyszerre ugrottak fel a magas támlájú székekből és a műszerkonzolok fölött egymásra meredtek. De csak néhány másodpercre, aztán fulladozó röhögéssel hulltak is vissza ülőhelyükre.

Tíz perc múlva az összes terraformáló elhagyta a hajót. Pálinka – pötyögte be Gábor az italszintetizátor érintőképernyőjén az étkezőben. Țuică – írta Vasile. Majd összekoccant két pohár, húsz és fél fényévre a haldokló Földtől.

Sorozatunk korábbi részei:

• A faültető – tizenharmadik erdélyi történet a jövőből
• Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
• Mostantól jobb! Mostantól kényelmesebb! – tizenegyedik erdélyi történet a jövőből
• Pityókaföld az erdőben – tizedik erdélyi történet a jövőből
• Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből
• Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből