Kihal az erdő – tizennyolcadik erdélyi történet a jövőből

Amikor meghallotta a jellegzetes zümmögést, rögtön félreugrott, be a növendék fák közé, máris elvillant mellette, valamivel fejmagasság fölött a kis gömb. Kettő, három, négy… számolta fejben a másodperceket… most! Zuuuummmm, a karcsú kis szöcske úgy húzott el két méterre tőle, hogy a légáramlás majdnem ledöntötte a lábáról.

– mormogta dühösen a karcsú járgány nyomában kavargó por és levelek örvénye után nézve, ahogy a fák közül visszalépett az irtásra, miközben az arcába fújt hajtincseket úgy ahogy a helyükre igazította. Hegyezte a fülét, de a szellő borzolta levelek susogásán kívül semmit nem hallott. Csend. Aztán távolról nevetés. „Itt a másik is” – indult a hang irányába az irtáson.

Az öt méter széles, egyenes irtások a génmódosított fiatal fák hektárnyi tábláit választották el egymástól. A fák telepítése tíz évvel ezelőtt kezdődött a Hargita keleti lankáin, nagyjából a korábbi erdősáv fölött, miután a gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén, és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.

ezek így nem csak a BY-4-es vírus, hanem a teljes B-víruscsalád ellen rezisztenciát kaptak. A B-családba tartozott az összes, növényi sejtre hatni képes szintetikus kórokozó, amit a biotechnológiai mesterséges intelligencia korábban feltérképezett. A génmódosítás nyomán ezeknek a fáknak tulajdonképpen semmiféle természetes vagy mesterséges mikroorganizmus nem árthatott többé.

Elszabadul a pokol, ha kinyitjuk ezt a Pandóra-szelencét, nem vagyunk felkészülve a természetes folyamatok ilyen arányú befolyásolására – ez volt a legfőbb üzenete a tiltakozó megmozdulásoknak, amiket előbb a metropoliszokban szerveztek, majd miután a hatóságok rájuk szálltak, illegális online felületeken terjesztették a tartalmaikat.

Az ő dolga az volt, hogy a nagyjából tíz négyzetkilométeres újrafásított övezet közepén álló, három emeletnyi magas torony tetején kialakított megfigyelő posztról – amely egyben a szállása is volt – szemmel tartsa a területet. Kell az emberi felügyelet is a drónokon kívül – mondták a kutatóközpontban, amikor két évvel ezelőtt jelentkezett az állásra. Túlképzett volt, három doktorátussal, de túlhajszolt is, ezért jelentkezett. A központban nem bánták, ha egy hozzáértő ember van itt a helyszínen.

Azóta itt élt, egyedül, de végre csendben és nyugalomban a nagyváradi metropolisz őrülete után. Nagyjából hetente bement élelemért a csíkszeredai telepre – ahonnan a környékbeli tanyák is feltöltötték a tartalékaikat. Másra nem nagyon volt itt szüksége, a szolgálati helyén mindene megvolt.

Időnként feljönnek a völgyből, mert rájöttek, hogy a növendék fák táblái között az egymást metsző irtásokban nagyszerűen lehet száguldozni és egymást üldözni. Bár az ültetvény nem volt bekerítve, az sem volt teljesen szabályszerű, hogy illetéktelenek szabadon mászkáljanak itt. Őt annyiban zavarta a dolog, hogy a száguldozók néha kitörtek egy-két fiatal fát, olyankor éktelenül lehordta őket, aztán egy hét múlva megint itt cikáztak az irtásokon.

A kölykök ördöngös ügyességgel vezették a szöcskéket. Ezek az egyszemélyes járgányok leginkább a régi motorbiciklikhez hasonlítottak, de azoknál kétszer hosszabbak voltak, és egy-másfél méterrel a földfelszín fölött repültek – de rettentő fürgén. A srácok azzal fejelték meg az élményt, hogy

Ez igazából biztonsági megoldás volt: a drón halad elöl, és folyamatosan közvetítette a terepadottságok vagy az esetleges akadály adatait a szöcskének, szükség esetén pedig azonnal és biztonságosan leállította a gépet. Az egésszel csak az volt a gond, hogy a suhancok így csak még vakmerőbben száguldoztak.

Kilépett a fák takarásából két irtás kereszteződésénél. A két suhanc a szöcskéik mellett állt, egymás mellett, egy kis képernyőről kapták fel a tekintetüket, kissé riadtan. Bár igazából nem volt, mitől tartaniuk, mivel a legutóbbi károkozás – kitörtek két fát, de az egyik menthető volt –, két hónapja volt, az utána elkerülhetetlen letolással együtt.

Felismerte a srácokat. Néha, amikor lement a csíkszeredai telepre, párszor látta őket lebzselni a raktár előtti parkolóban, vagy cirkálni az utcán – ott persze nem mertek úgy száguldozni, mint itt.

Mielőtt rájuk mordult volna, hogy na mi van, srácok, a két fiú hanyatt-homlok felpattant a két szöcskére és elhúzott. Egy hosszú pillanatig nézte a szöcskék nyomában kavargó kis porfelhőket, aztán megfordult és elindult a torony felé. Félúton megállt, lehajolt, bosszúsan vett fel egy méteres ágat. Friss volt a törés, nedves. Úgy nézte, még menthető, szövetragasztóval, megfelelően rögzítve.

Indult volna tovább, de megtorpant, mivel valami megvillant a vékony fatörzsek között, alig két lépésnyire az irtás szélétől. „Büdös kölykei… letörik a fáimat és szemetelnek is” – lépett a fák közé. De nem medveribizlis üdítő fémdobozán villant a késő délutáni napfény, hanem egy…

„Mi az ist…” – nem csak a kibukó káromkodás, hanem még a gondolata is megszakadt, ahogy leguggolt a fák között.

Nem egy szöcske Prospektor-drónja, annál kisebb. Teljesen sima fémfelület, egyetlen kis keskeny, ívelt kijelzővel. Zölden világított. Az alkarjára erősített kis terminál semmiféle elektromágneses vagy egyéb jellegű sugárzást nem jelzett. Óvatosan leválasztotta a fa törzséről a gömböt, forgatta, de nem tudta megfejteni, mit tart a kezében.

A megfigyelő torony közelében az utolsó métereket már futva tette meg. Fenn, a megfigyelőállásban a lemenni készülő nap sugarai elképesztő fényorgiát teremtettek, de észre sem vette. Egyenesen a központi terminálhoz sietett, a képernyő azonnal életre kelt, ahogy elé lépett. Rábökött a Felügyeletre, Teljes szkennelés, Részletes eredmények, majd nézte, amint a kijelzőn pörögni kezdenek az adatsorok.

a faültetvény összes biológiai és környezeti paramétere rendben volt. És valami még sincs rendben, érezte, ott motoszkált a fejében, és ennek egészen biztosan köze van a fura kis gömbhöz. A gép pittyent egyet és pirosan villogni kezdett rajta a szöveg:

Lefagyva meredt a képernyőre. Az agya néhány másodpercre mintha teljesen leállt volna, aztán villámgyorsan újra is indult. Ezt nem a kölykök csinálták. A fákat érintő folyamat legalább három nappal korábban kezdődött, de a kis gömböt akár korábban is elhelyezhették. Akárkik voltak, észrevétlenül jutottak be, kijátszva nem csak a központi szkennert, hanem a megfigyelő drónokat is.

Újraindította a teljes rendszert és még kétszer lefuttatta az elemzést. Ugyanaz volt az eredmény, csak az érintett terület felülete nőtt meg kissé.

Néhány mondatos rövid jelentést készített a központnak, csatolta az elemzés eredményeit és a legmagasabb szintű sürgősségi jelzéssel küldte el az üzenetet. Aztán nekifeküdt az internetnek és hajnalig keresgélt, adatbázisokban kutakodott és próbálta értelmezni a történteket. Már pirkadt, amikor hullafáradtan az ágyába rogyott.

A napsugarakból ítélve néhány órát alhatott, amikor felriadt. A zajokból ítélve nem volt egyedül. Szemeit dörzsölve lépett a panorámaablakhoz. Két kisebb csapatszállító sikló állt a torony melletti placcon, tucatnyi katona teljes harci felszerelésben, fegyverét markolva éppen megfigyelő állásokba rendeződött a placc szélein és a toronyhoz vezető út két oldalán. Zöld overallosok csoportja ládákat cipelve éppen eltűnt az egyik irtásban.

Nem egyszerűen kiszáradtak, annál valahogy több volt ez… a fák álltak, de mintha valamit kivontak volna belőlük, mintha belülről száradtak volna ki. Rémisztő látvány volt. „Halott! Mint Csernobilban a Vörös Erdő” – ötlött eszébe, pedig azt csak rossz minőségű felvételeken látta, évtizedekkel ezelőtt, most mégis személyes emléknek érezte, mintha ott járt volna.

Amikor lement és kilépett a toronyból, két alak jött szembe. A vállas, egyenruhás százados minden bizonnyal a katonai osztag parancsnoka volt, a másik egy civil. Felismerte, a központban dolgozott, kolléga, de más részlegen volt kutatásirányító. Magabiztossága elárulta, hogy nem a tiszt, hanem ő az akció főnöke.

vágott egyenesen a közepébe a kutató. – Emlékszik Wecklerre? Ő volt a tiltakozók hangadója. Két hónapja eltűnt, másokkal együtt. A kászoni régióban rejtőzködnek.

A százados a csuklótermináljára pillantott. – Valószínűleg éppen most veszik őrizetbe őket.

– Egyelőre nem tudjuk, hogy csinálták, az biztos, hogy a nagy adatbázishoz hozzáfértek, azzal tanították fel a mesterséges intelligenciájukat. Hagytak egy időkódos üzenetet, a maga tegnap esti üzenete előtt pár perccel nyílt meg. Azonnal léptünk, láthatja. Ki kell derítenünk, hogy csinálták, ehhez pedig magára is szükség van, ugye tudja…

Még néhány percet beszélgettek, aztán a százados és a kutató visszament az embereikhez. Odalépett a fákhoz, letépett egy sötétbarnára aszott levelet. „A büdös kölykei, hol száguldoznak ezután…” Elmorzsolta a száraz levelet, nézte, amint a szellő szétszórja az apró darabokat.

Sorozatunk korábbi részei:

• Kék fény az erdőben – tizenhetedik erdélyi történet a jövőből
• Ólomszarkofág a mélyben – tizenhatodik erdélyi történet a jövőből
• Plazmavágó-blues – tizenötödik erdélyi történet a jövőből
• Húsz fényévre a Földtől – tizennegyedik erdélyi történet a jövőből
• A faültető – tizenharmadik erdélyi történet a jövőből
• Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
• Mostantól jobb! Mostantól kényelmesebb! – tizenegyedik erdélyi történet a jövőből
• Pityókaföld az erdőben – tizedik erdélyi történet a jövőből
• Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből
• Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből