Egy szegény kis adófizető panaszai

Ez a szegény kis adófizető történetesen Románia, közelebbről Erdély egyik nagyvárosában, Kolozsvárott él. És dolgozik. És becsülettel kifizeti az összes adót, amelyet a törvény betűje értelmében ki kell fizetnie. És nem szemetel az utcán. És külön gyűjti a szemetet. És soha nem parkol a tilosban. És becsülettel a vállára vesz minden extra terhet, amelyet a bölcs város- és országvezetés a vállára helyez.

akik, ha lehet, még a városvezetésnél is mindentudóbbak. Szóval igazán jó kis adófizető ez az ember. (Aki én volnék, jegyzem meg alig spoilerezve.)

Az utóbbi időben azonban történt egy-két dolog, amiről mégis szólnom kell. Nem beszólásra gondolok, hiszen ismétlem, jól nevelt vagyok. Inkább költői monológról van szó. Azért költői a monológ, mert nagy tételbe mernék fogadni, hogy a városvezetés magyarul tudó tagjai nem fogják elolvasni e panaszokat (bár ahogy hallom, az RMDSZ bizalmi indexe éppen nem a sztratoszférában lebeg). Vagy ha elolvassák, magasról tesznek rá. (Elnézést a kifejezésért, de ez esetben indokolt.) Az opportunista janicsáraktivisták még kevésbé, de az ő kezükben nincs hatalom, hála Istennek.

Imádom a tavaszt. Tudják, virágba borulnak a kertek, csiripelnek a madarak, nem kell iszonyatos gáz- és villanyszámlákat fizetni, szóval tényleg jó dolog a kikelet. Ha az ember nem Kolozsvár központjában lakik. Mert ha az ember Kolozsvár központjában lakik, akkor a tavasszal együtt beköszönt a majdanidőszak is. (Értsd, az az időszak, amikor Kolozsvár központja majdanná válik.) Ilyenkor boldog-boldogtalan úgy gondolja, hogy a város főterén vagy a környező, sétálónak kikiáltott utcákon kell megnyilvánulnia.

Ilyen például a TIFF, a városnapok, a Kolozsvári Magyar Napok, a különböző könyvvásárok, operagálák, nagyobb koncertek. Másoknak viszont, Isten bocsássa meg nekem, nincs ott a helyük. És nem azért, mert nem kedvelem az UBB Festival nevű dolgot. Vagy a Color Run nevű másik dolgot. Mert ez a két igen rangos, igen sok nézőt – az UBB Fest esetben 10–20-at is (láttam, itt zajlott az ablakom alatt), hát nem óriási? – megmozgató rendezvény einstandolta a belvárosi tereket ezen a tavaszon. Eddig. De nem kell aggódni, tucatjával jönnek a hasonlóan fontos és sok embert vonzó rendezvények, ahogy a tavasz beleolvad a nyárba.

A Color Run idején gyakorlatilag csak úgy tudtam elhagyni a házat, úgy értem, autóval, hogy átgurultam a térelzáró piros-fehér műanyag szalag jelképezte határon és végiggurultam a „futópályán”, vagyis az utcán. Midőn megkérdeztem az egyik szervezőt, hogy mégis merre hagyhatom el a sportteleppé degradált utcát, az illető rám dörrent, hogy hol is jöttem be. Mondtam neki, elnézést kérek, eleve bent voltam.

Mire foghegyről odavetette, hogy beszéljek a rendőrséggel, ha akarok. A történet vége: végighajtottam a pályán, áthaladtam a Color Run (ha valaki nem tudná: olyan futóversenyről van szó, melynek során a szaladókat váratlanul befújják színes festékkel – cuki, nem?) befutóinak emelt felfújható gumi-diadalív (értsd, cél) alatt és végre kiszabadultam a csapdából.

További költői kérdések következnek: miért is kell egy sporteseményt, amely többek közt az átlagosnál sokkal nagyobb oxigénfogyasztással, vagyis be- és kilégzéssel jár,

Nem lehetne például egy ilyen festékes futást (de tényleg, igazán remek izom- és identitáserősítő dolog ez a befestés, annyi különbséggel, hogy míg a cheyenne törzs harcosai pingálódás után pónikat (nem lovakat) skalpolni indultak, színes futóink a legközelebbi kávéházat látogatják meg elégedetten, hogy javítottak személyes legjobb idejükön), szóval lehetne ezt az egész vackot, amelyre tényleg több százezren kíváncsiak (a fenét!), konkrétan egy ország tolong a pálya szélén, szóval… lehetne ezt az izét az erdőben rendezni. Ahol tiszta a levegő, nem kínai kőlapokon futkosnak az örömködni vágyó lénytársak, és az adófizetőket sem gátolják abban, hogy elhagyják a házukat. Ja, a festék állítólag környezetbarát.

De nagyon kíváncsi vagyok, mi történne, ha én zárnám el a színesfutók otthona előtti bejáratot (városvezetési engedéllyel!), teljesen váratlanul.

Ide kapcsolódik egy másik költői kérdés, amely adófizető elmém nyomasztgatja: ha ilyen izék történnek a városközpontban, nem kellene mégis tájékoztatni az ott lakókat? Ne érezzék azt, hogy a fejükön folyik lefele a ganyélé, elnézést a plasztikus hasonlatért. Mert ha ez nem történik meg,

És komolyra fordítva a szót: elfogadhatatlannak tartom teljes utcák értelmetlen lezárását (lásd fentebb, hozadék, közönség stb.), mindenféle szolgalmi út biztosítása nélkül. E tekintetben egyébként egyes szervezőket, például a fényfesztiválos Daisler Egyesületet köszöntheti taps, ugyanis szép, színes ábrákat ragasztgattak a lakóházak kapuira, hogy a kedves ott lakó lénytársak merre hagyhatják el az einstandolt utcát.

Csak remélni merem, hogy

akkor is, ha kevesen vannak, mit például a belváros lakói. Biza, szívesen és azonnal elcserélem az RMDSZ-es alpolgármestert egy bármilyenre, aki illeszkedik a fenti kategóriába. Addig viszont marad a városházi meg a rendezvényszervező szoft terror, az jön a belvárosba és akkor, akinek és amikor sikerült megszerezni az engedélyeket, és azt is csinál ott, amit akar. Az ott élő adófizető pedig le van ejtve.

Na de mi történik akkor, amikor az adófizető úgy dönt, hogy elege van a saját otthonából, amelynek arculatáért rohadt sok pénzt adott mindenféle adók és illetékek formájában (sőt, az utcai homlokzatot is a saját zsebéből tatarozza, mert erre kötelezi a városháza), átverekszi magát a kordonokon, diadalíveken, bunkó szervezőkön és kimenekül az erdőbe? Gondoltam, otthagyom a festékhányók futó szektáját és sétálok egyet Erdőfelek közelében. Olyan helyre mentem, ahova gyerekkorom óta járok. Ismerek ott minden fát, bokrot, dombhajlatot, mint a tenyeremet. Nekivágtam, figyeltem a vadászó vércsét, a legelésző szürkemarhákat (bájos jelenet volt, amint a szürkemarha tehén egy magyar tarka bocit szoptatott), a házak lassan elmaradtak mögöttem, csak a tavasz, a csivitelő madarak, a szél, a zöld…

Eleinte nem tudtam megmagyarázni. Aztán elhaladtam egy elkerített terület mellett, a kerítés mögött levő bódé előtt két ember beszélgetett. Ki mikor és hol látott medvét, ez volt a téma. És akkor belém hasított: az a rossz érzés lényegében szorongás volt. Tele van a sajtó medveészleléses hírekkel. Pár nappal korábban éppen Erdőfelek, aztán Dezmér, majd Apahida. Hogy ugyanaz a medve vagy nem, mindegy is. Baj van, kedves elöljárók! A barnamedve (Ursus arctos) ezen a környéken soha a büdös életben nem volt honos. A dákok, honfoglalók, grófok, burzsoák, proletárok ideje sem érdekel.

A fenti megállapításból pedig egyenesen következik, hogy az itt élő emberek nem rendelkeznek például a dél-erdélyiek (Bușteni, Predeal stb.), székelyföldiek medvés tapasztalatával, acélidegeivel, esetleg azzal a fatalizmussal, amellyel az ott lakók elfogadják a lehangoló valóságot: a sarkon bármikor felbukkanhat egy medve. És ha megijed, hát odacsap. És ha odacsap, akkor szevasz, világ. A fent említett településeken úgy járkálnak a medvék, mintha adófizetők lennének.

(Ennek számos oka van, hadd ne soroljam őket ismét.) És akkor, kedves elöljárók, akkor mi lesz? Akkor kire fognak mutogatni? Vagy ugyanúgy tesznek, ahogy most a brassói, predeali, székelyföldi elöljárók?

Félreértés ne essék: nem várom a liberális polgármestertől, sem az RMDSZ-es alpolgármester asszonytól, hogy medvéket hajkurásszanak a dombon. Csak vegyék már tudomásul a helyzetet – ők ugyanis azért ülnek ott, ahol, az én pénzemen is –, vonják le a következtetéseket, mondják tovább a fővárosban politikai meccseket játszadozó főnökeiknek, hogy

akkor is, ha belevörösödnek a zöldek vagy mélységes aggodalmát fejezi ki az illetékes uniós stró(wo)man,

Én, kérem, továbbra is kötelességtudóan (vagy ostobán, nézőpont kérdése) fizetem az adót, ezt meg tudom ígérni. Annál is inkább, mert ha nem fizetem, akkor utánam jön az illetékes és megbüntet, lefoglal, elkoboz, zárol vagy egyéb módon büntet. Azt viszont nem tudom megígérni, hogy ha ez így megy tovább, közösségem minden egyes tagja továbbra is hűségesen az RMDSZ-re fog szavazni, amikor majd ismét eljön az ideje. Sőt,

És tudják, miért, kedves elöljárók? Nem, nem azért, mert putyinisták, hazaárulók, kretének, ahogy a szabadsajtó meg a szabadmegmondók szokták sugallni. Nem. Azért, mert annyira elegük lesz az ilyen és ehhez hasonló elöljárói hibák bányájából, hogy meg fogják önöket büntetni. Magukat is, persze. Csak – higgyék el nekem – van az a lelkiállapot, amikor semmi nem számít. Jöhet a napalm, jöhet az AUR, a medvehad, az ördög is, mindegy, csak érezzék már Önök is magukat leszarva. De jó lenne ezt elkerülni. Talán még nem késő.