Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből

P. arra ébredt, hogy fázik. Reflexszerű mozdulatokkal dörzsölte tenyereivel a két karját, majd hirtelen kitisztult a tudata és ültében felegyenesedett a ládán, ahol korábban elszenderedett, a vállával egy másik, magasabb tárolónak dőlve.

A kis tavacskák felülete tükörsima volt, még bent, egészen a láp közepén is, ahol a két méter átmérőjű, korong alakú geodroid elmerült… mikor is, pillantott az órájára, három órával és negyvenhét perccel ezelőtt. Nem kellett volna itt gubbasztania a parton az október végi éjszakában, mivel a műszaki sátorban melegben, kávéval, egy kényelmes fekvőszékben is eltölthette volna azt a pár órát, amíg a csapatnak nem volt más dolga, mint várni.

és főleg a huszonnégy fős alakulat vezetőjét. A magas, szögletes, őszes hajú alezredes már megjelenése pillanatában ellenszenvet váltott ki belőle, aztán amikor elkezdett parancsokat osztogatni, félreérthetetlenül érzékeltetve, hogy mostantól ő a főnök, egyenesen gyűlölni kezdte.

Persze, megértette, hogy ez a mostani történet egy bizonyos szakaszában katonai műveletté válik, amelyben ő csak konzultáns szakértő, oldalági mellékszereplő lesz, hiába hivatkozna a tudományos fokozataira és a terepen szerzett speciális tapasztalataira. Azonban igen nehezen viselte, hogy a Celia minden mozdulata most nem az ő, hanem az őszes hajú katona utasítására történik.

P. már a kezdetektől nőként tekintett Celiára, ő tervezte meg a beleépített mesterséges intelligenciát, ő kérte, hogy női hangon szólaljon meg, ha hangalapú a kommunikáció, és ott volt, amikor a programozók betöltötték az AI-t, a Celia pedig az intézet földbe süllyesztett hangárjában először megszólalt. Ő nem is úgy nevezte, hogy „a” Celia, hanem csak a nevét használta, amikor beszélt róla, vagy megszólította.

az évek során pedig változatos feladatokat végzett el az Atlanti-hátságtól a dél-kínai tengerig és az Antarktiszig. Igénybe vették tengerbiológiai kutatásokhoz, de mélytengeri roncsok átvizsgálásához is. Egy évvel ezelőtt a Celia hozta felszínre az Azori-szigeteknél a tengerbe zuhant kísérleti sztratoszférikus drón, a Hórusz adattárolóit, rajta a több hónapnyi, életbe vágóan fontos klímaadattal.

a 19. század nyolcvanas éveiben 12 méteres. Mostanra, jó kétszázötven évvel később már csak egy háromszáz méter átmérőjű, kis tószemekkel tarkított erősen lápos terület volt a Csomád alsó kráterében. A másik, kissé magasabban levő kráter, a néhai Mohos-láp mára teljesen feltelt, helyén már csak egy mélyedés volt törpefenyőkkel benőve.

A valamikori Szent Anna-tó és a Csomád nem sokkal azután került a tudományos figyelem középpontjába, hogy két évvel ezelőtt, 2136-ban Indonéziában kitörni készült a Krakatau. A vulkanológusok azt mondták akkor, hogy még a korábbi, húsz évvel azelőtti, egész Dél-Ázsiát katasztrofálisan érintő kitörésnél is erősebbre lehet számítani. Aztán mégsem tört ki. A kitörés kezdetben lassú folyamata alig pár nap alatt valahogy visszafordult, a mélyben elcsitult a láva háborgása.

A tengeralatti automata szeizmikus mérőegységek adataiban volt ugyan egy egészen kis anomália, az észlelhetőség határán. Önmagában semmit nem jelentett volna, ilyen apróságokat rendszeresen felfedeztek, de sem jelentőségük, sem következményük nem volt.

Aztán egy kissé őrült ausztrál posztdoktoris fickó Perthben – csak ő tudja, milyen sugallatra –, összevetette az adatokat a Föld tömegét figyelő Őrszem-program műholdjainak adataival. Az Őrszem-programot azért fejlesztették ki, hogy megakadályozzák a földi nyersanyagok ellenőrizetlen felcsempészését a nagy magánvállalatok Föld körüli űrbázisaira. Az Őrszem-műholdak a Föld tömegét mérték, az adatokból igen pontosan látni lehetett, ha a bolygó felszínét éppen elhagyta mondjuk pontosan 20 tonna alumínium vagy wolfrám.

Igen furcsát. A Föld tömege hirtelen pontosan egy tonnával növekedett. Ez önmagában is meglepő volt, viszont volt még valami: a tömegnövekedés után néhány órával szűnni kezdett a lávanyomás a Krakatauban, két hónap leforgása alatt pedig a korábbi stabil, „szendergő” értékre csökkent, majd ott megállapodott. Ezzel párhuzamosan a vulkánt figyelő spektroszkópok ismeretlen kémiai elemet jeleztek a Krakatau krátere alatt: a jel megjelenése pontosan egybeesett a tömegnövekedés pillanatával, hat hét után pedig eltűnt és többé nem is jelent meg.

Ez akkora horderejű és annyira megmagyarázhatatlan esemény volt, hogy a tehetetlenségükben egyik agyvérzéstől a másikig támolygó tudósok viszonylag szűk körén kívül katonai berkekben is komoly hullámokat keltett.

Ez volt a magyarázata annak, hogy most, itt, a hajdani Szent-Anna tó partján az őszes hajú alezredes volt a műveletek legfelsőbb irányítója – pillantott oldalra, az ötven méterre álló, kivilágított katonai sátorra, amely mellett az energiatelepek masszív tömbjei sötétlettek.

– nézett vissza P. komor tekintettel arra a pontra, ahol a geodroid közel négy órával ezelőtt eltűnt a felszín alatt. Celia ugyanis csak a tömör anyakőzetbe nem tudta belefúrni magát, a tengeralatti lazább üledékek és a talaj nem okozott neki gondot. Ezért választották őt – megint személyként gondolt rá –, hogy beleássa magát a kráter fenekébe és ott minden elképzelhető vizsgálatot elvégezzen.

Mert hogy a lávanyomás három hónappal ezelőtt növekedni kezdett a közel 33 ezer éve alvó Csomád gyomrában. A spektrográfiákon pedig ismét megjelent a fura jel, amit az ismeretlen kémiai elem jelenléte okozott. Ez tíz nappal ezelőtt volt, ennyi idő alatt döntöttek a helyszíni vizsgálatról, és hozták ide Hawaii partjaitól a Celiát. Természetesen jött a droiddal P. is, mert ő hangolta össze a droid rendszereit, de lényegében ő építette csapatával a Geocortex Intézetben.

Feltápászkodott és lassan visszaballagott a sátorhoz. Kicsit hunyorgott, amikor belépett, pedig odabent tompított fény volt, hogy a vezérlőegységeknél merev arccal ülő katonák jobban lássák a képernyőiket. Az alezredes a Celia helyzetét mutató nagy kijelző előtt állt, majd amikor a szeme sarkából mozgást érzékelt, szúrós tekintetével a bejárat felé pillantott, két másodpercig P.-t fixírozta, de nem szólt semmit.

– Uram, az egység két perce mozdulatlan, jelzés még nincs – vakkantotta bele a derengő vöröses fénybe az egyik képernyőt figyelő katona.

– Akkor befejezte, fel fog jön… – P. nem tudta befejezni, mert az őszes fejű alezredes parancsoló hangja elsöpörte a mondatot:

– Követjük a protokollt! Amint a gép jelez, elkezdjük a fogadási procedúrát!

A „gép”!!! P. káromkodott egy hosszút magában. Nem érti, hogy Celia intelligenciája nem sokkal marad el az ő baltával faragott katonaeszétől.

P. mereven nézett ki a sátor nagy panorámaablakán, de néhány hosszú percig csak a reflektorok éles fényének kereszttüzében fürdő lápfelület még mozdulatlan volt. Aztán elindult egy kis mozgás, majd fokozódott, emelkedni kezdett a sár, majd felbukkant Celia domború, szutykos korongja. P.-nek kicsit gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy a droid lassan a part felé lebegett, majd néhány méterre a sátortól földet ért.

P. nem nyúlhatott hozzá. Nem is beszélhetett Celiával. A katonák feladata az volt, hogy idehozzák, megvárják, amíg a vizsgálatokat elvégzi, majd érintetlenül és azonnal elszállítsák a geodroidot a Déli Bázisra. P. nem mehetett vele – ezt már korábban tudomására hozták, de most is összeszorult tőle a gyomra –, csak két nap múlva csatlakozhatott a vizsgáló csoporthoz a Bázison.

Tehetetlenül nézte, amint a nagy katonai szállítógép szinte hangtalanul belebeg a Csomád krátere fölé, majd Celiát a gyomrába emelve eltűnik déli irányban az éjszakában.

A katonák már el is kezdték a felszerelés összepakolását és a sátor elbontását, a ládákat sorra elnyelte a csapatszállító gyomra. Az alezredes többé nem is beszélt P.-vel, aki nyomott hangulatban kászálódott be a katonákkal a raktérbe, a ládák közé, majd a lassan felemelkedő csapatszállítót is elnyelte az októberi éjszaka sötétje. A hajdani Szent Anna-tóra csend borult.

***

Öt hónap múlva:

Részlet a Déli Bázis összevont katonai-szakértői csoportjának előzetes jelentéséből:

„… A műholdrendszerek adatai semmiféle természetes (meteorit-osztályú) vagy mesterséges (nem földi eredetű mesterséges) objektum földi becsapódásának lehetőségét nem erősítik meg a vizsgált időpontok vonatkozásában. Ennek alapján teljességgel kizárható az extraterresztriális hipotézis.

A geoX-rendszerű integrált kutatódroid helyszíni műveleteinek eredményeit nagyrészt feldolgoztuk, ezek alapján pedig – jobb fogalmak híján –, annyit mondhatunk: az ismeretlen eredetű objektum hirtelen, egyik pillanatról a másikra »megjelent«, vagy »materializálódott« az észlelés helyszínén, 148 méterrel a felszín alatt. A pontosan egy tonna tömegű objektum ez után nyom nélkül eltűnt, szerkezete és anyaga ismeretlen.

A helyszínen korábban tapasztalt fokozódó vulkanikus tevékenység az objektum megjelenése után csökkenni kezdett, két hónap múlva pedig megállapodott a korábbi nyugalmi szinten (lásd a 2-es grafikonon).

Mindennek alapján, jelenlegi ismereteinkre alapozva, csak két hipotézist tartunk további vizsgálatra érdemesnek, amelyek közül a másodikat tartjuk valószínűbbnek:

1. Interdimenzionális materializáció. A több térbeli dimenziót feltételező kozmológiai hipotézisekkel foglalkozó húrelméleti (lásd: M-elmélet) kutatások stagnálását tekintve a feltételezés jelenleg szinte biztosan nem bizonyítható, de elvileg felvethető.

2. Időgép-hipotézis. Az események értelmezését lényegesen megkönnyíti a szándékossági és célirányossági tényezők bevezetése. Ennek nyomán csoportunk – bár szkepszissel kezeli –, de elvileg kutatható iránynak tartja azt a felvetést, miszerint az objektumok a jövőből érkeztek – küldték –, céljuk pedig az emberiségre és az élővilágra nézve katasztrofális vulkanikus események bekövetkeztének megakadályozása. Javasoljuk az összes vulkán megfigyelését, és az adatgyűjtő rendszerek által szolgáltatott információk teljes körű, interdiszciplináris feldolgozását.

A geoX-rendszerű integrált kutatódroid műveleteinek adatait lásd az 1-es számú mellékletben.

- Előzetes jelentés vége -

Kelt: 2138. március 12. Déli Bázis, Kréta”

korábban írtuk

Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből

Orvosok, szociológusok, antropológusok, írók, mérnökök, nyelvészek, filozófusok vettek részt a projektben, tizenhárom év alatt elítéltek tucatjain kísérletezve dolgozták ki a forradalmi megoldást, ami a 27-es alannyal jutott el a döntő fázisába.

korábban írtuk

Út a mélyből – Hetedik erdélyi történet a jövőből

Amikor az egyre durvább hőhullámok már hat hónapig tartottak és a vízhiány is tűrhetetlenné vált, az utolsó maroknyi lakó is elköltözött Parajdról.

korábban írtuk

Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből

A kisbolygóknak is beillő méretű űrállomásokat a korábbi földi országokról nevezték el. A névadás része volt a kirajzást százötven évvel ezelőtt elindító Költöző Generációsok erőfeszítésének, hogy az emberiség kollektív emlékezetét valahogy megőrizzék.

korábban írtuk

Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből

„2324. június 9. Helyi, körzeti és regionális választások. Ön demokratikus szavazási szándékot jelzett. Kérjük, az alábbi három sor mellett, a jelzett pontokban nyomja meg az érintőpanelt, hogy leadja szavazatát. A sikeres demokratikus szavazást hangjelzés követi.”

korábban írtuk

Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből

Időpont: 2127. november 16. standard idő szerint 17:06. Helyszín: egy domboldalon álló családi ház műszaki melléképülete. Szereplők: két atyafi, aki egy bonyolult szerkezet körül ügyködik elmerülten.

korábban írtuk

Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből

„A következő két hónapban a térség összes lakója elköltözött innen, valóságos népvándorlás volt. Nem tudták pontosan megmagyarázni, hogy miért, csak arról számoltak be, hogy egyik napról a másikra ellenállhatatlan késztetést éreztek a költözésre.”

korábban írtuk

Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből

„a felkelés előtt bevezették az általános adattörlést, amikor a közös történelemkönyv botránya után megint eldurvultak a dolgok és az etnikai összetűzések megint polgárháborúval fenyegettek.”

korábban írtuk

Erdélyi történet 2154-ből

„A két bal oldali pálmafa törzse között, a völgyben látni lehetett a Domokostól Tusnádig húzódó csíkszeredai mezopoliszt beburkoló sötét szmogot, ami soha nem oszlott el.”