Így élünk mi: virtuális gyalázkodásaink, a véleménydemokrácia és a populizmus

Az elmúlt években egyre inkább megszilárdult bennem az a meggyőződés, hogy jelen korunk, digitális-online életünk egyre egyértelműbb nyomorúsága – és itt főleg a közösségi médiára nézek jelentőségteljesen –, egyetlen konkrét körülményre, „ősbűnre” vezethető vissza. Látjuk, hogy a tudás demokratizálásának nemes (és naivnak bizonyult) gondolata hova vezetett az online érában: a nem-tudás legalábbis egyenértékű, de sok esetben akár értékesebb, sikeresebb, népszerűbb is lett a tudásnál, az összeesküvés-elméletek, tévhitek és öntudatlan vagy nagyon is tudatosan vállalt szellemi tévutak sok esetben mennyire eredményesen rombolnak és gyakran győznek is.

Nem csak a közösségi médiában, bár ma ezeken a felületeken, főleg a Facebookon a legelterjedtebb és legnépszerűbb ez a tevékenység. Ha történetileg nézzük, akkor a kommentelés születése a különféle tartalomszolgáltató felületeken történt. A digitális korszak hajnalán a részben vagy egészében az online térbe költözött média cikkei, a régebben igen népszerű blogoszféra, a kép- és videómegosztó platformok tartalmai alatt.

Ezek azonban nem egyetlen nagy integrált világot alkottak, mint amilyen például a Facebook, hanem külön-külön felületeken működtek – és jóval kisebb mértékben működnek ma is, ott, ahol még megtartották a saját kommentszekciót –, átjárás, szinkronizáció és tartalomirányítás nélkül. Vagyis ezeket a kommentszekciókat egyenként fel kellett keresni, ha az ember hozzá akart szólni.

Ami nem csak a kommentszekciókat jelenti, hanem magát a tartalomszolgáltatást is. Ugyanazon a felületen, a hírfolyamban jelenik meg a BBC tartalma, a hajómodellező csoport bejegyzése, Rózsika néni csirkereceptje, a laposföld-hívők írásai és a szomszéd nyaralási fotói is. Szűrés nincs, csak például a különösen agresszív, bántó, destruktív stb. tartalmakat szűri ki az algoritmus, a közölhetőnek talált kontentek tartalmilag egyenrangúak, és csak technikai paraméterek (nézettség, lájkok, megosztások és kommentek száma) alapján rangsorol az algoritmus.

Mégpedig azért, mert eltűnt a határ a megosztott tartalom és az alatta levő kommentek között, sok esetben a kommentek válnak fő tartalommá, a megosztott írás, kép vagy videó csak felejthető, tisztán technikai ürügy ahhoz, hogy a kommentfolyam dinamikája függvényében ez az eredetileg másodlagosnak tűnő tartalom fontosabb legyen, mint maga a megosztás.

És a kommentfolyam dinamikája pontosan az a meghatározó körülmény, ami a legrövidebb úton belevezet a jobb híján vagy a felismerés félelmétől vezérelve tudás- és véleménydemokráciának nevezett nyomorúságnak a kellős közepébe.

Ez pedig egy teljesen új jelenség, ami a Facebookon született. Az online világ előtt az emberek legfeljebb nyilvános fórumokon, vagy a barátaikkal, ismerőseikkel, kollégáikkal „kommentelhettek”. Vagy a ház előtt a szomszéddal pletykálva délutánonként. De korlátozott számban, leginkább szemtől szembe.

Ma emberek milliói egyidejűleg szólhatnak hozzá és kommentelhetnek mindenhez, ami a Facebookon megjelenik. A szenzációhajhászás egyidős a sajtóval, úgy istenigazából azonban az online térben teljesedett ki a kattintásvadászat formájában. Mára azonban ez a gyakorlat is céltévesztésben van, mivel a potenciális információfogyasztók – akinek a tartalmat előállítják – igen nagy része nem is kattint a megosztásra, nem nézi meg a teljes tartalmat, elég neki a cím, a fotó vagy videó, elég neki egy hívószó, egy trigger, máris görget a kommentekre, hogy leírja saját véleményét, vagy azt, hogy „arról bezzeg miért nem írtok, kedves firkászok, hogy…”, akkor is ha esetleg abban a cikkben éppen hogy arról is szó van, amit ő hiányol.

Hány meg hány esetben látjuk, hogy a kommentelő annyival bír reagálni mondjuk egy újságíró napokig vagy hetekig készülő, tartalmas és ellenőrzött információk alapján megírt cikkére, hogy „a szerző hülye”, „a szerző marhaságokat beszél, ezzel szemben az igazság az, hogy…”

Erre pedig válaszol egy másik kommentelő, aztán közösen szidják, támadják a szerzőt. Vagy egymást. Mire megérkezik egy harmadik, negyedik, sokadik kommentelő, az ad hoc közösség pedig pártosodik, táborokra szakad és innen már tényleg elszabadul az egész, már régen nem a megosztott tartalomról van szó, hanem a világon bármi egyéb, ami a kommentelőknek tetszik, nem tetszik, zavarja vagy bosszantja őket. Vagy amit tudni vélnek.

hogy a résztvevők egymást erősítve, egymás támogatásától felbátorodva, vagy éppen az eltérő álláspontjaiktól és hangulataiktól feltüzelődve esnek a többiek torkának, több száz vagy ezer kommentet írva, még napok vagy hetek után is visszatérve folytatni a hadakozást.

Különösen szembetűnő mindez a politikusok Facebook-oldalain. Ez is egy új jelenség, ami korábban nem létezett. A képviseleti demokrácia tankönyve szerint a politikus ugye az emberek képviselője, akit a szavazás intézményén keresztül megbíztak, hogy rendezze a közösség, a társadalom, az ország ügyeit. Ha a képviseltek elégedetlenek a megbízottjuk tevékenységével, akkor a következő választásokon nem szavaznak rá. A visszacsatolás pedig korrigálja a rendszert. Persze ez is csak tankönyvi tétel, a valóságban nem így van.

Több politikus oldalának kommentszekcióját nézem rendszeresen, ahol a durva és direkt gyalázkodás uralkodik. Nyilván, aki Facebook-oldalt indít és a kommentelési lehetőséget is megadja, bármilyen visszajelzésre számíthat. Az is igaz, hogy ha az országban rosszul mennek a dolgok, nőnek az adók, megfut az infláció stb. amit az emberek közvetlenül, a zsebükön éreznek, akkor az indulatok és az elégedetlenség is megnő. A virtuális nyilvánosság pszichológiája pedig azt mutatja, hogy ebben a közegben jóval gátlástalanabb és radikálisabb a kommunikáció, mint a fizikai valóságban.

Láthatjuk, a virtualitásban, jelen esetben egy politikus Facebook-oldalának kommentszekciójában az emberek mennyire el tudnak szabadulni. Dögölj meg, te patkány, kiontjuk a beleteket, lámpavasra veletek – írják névvel, képpel, vállalt identitással olyan emberek, akik a legtöbb esetben egyébként jó eséllyel a légynek sem ártanának. De itt ráöntik minden frusztrációjukat és rosszkedvüket a politikusra, mivel ő van olyan helyzetben, hogy „csináljon valamit”. Ezeknek az embereknek nagy része semmit nem tud az állam vagy a gazdaság működéséről, nem tudja, mit csinál, vagy mit csinálhat a kormány, a parlament, a miniszter, vagy hogy miért van infláció.

Ott van a politikus, a képviselő, ő dönt minden olyasmiről, ami közvetlenül befolyásolja az ember, a képviselt életét, és aki a személyében megtestesíti a Rosszat, a képviselt ember pedig ráöntheti minden baját, frusztrációját és rossz érzését.

Ezzel pedig minden árnyalat eltűnik a képviselő és képviselt viszonyából, ami végletesen a Rossz és a Jó, a Mi, idelenn és az Ezek, ott fenn egymásnak feszülésévé egyszerűsödik és a túlvezérelt zsigeri érzések uralják.

Láthattuk ezt a jelenséget több országban is, így jelent meg és vált Románia legerősebb politikai erejévé az AUR, így jelent meg és izmosodott a legerősebb államfőjelöltté Călin Georgescu, így próbálta megtartani a hatalmat Magyarországon a Fidesz, és a jelek szerint ugyanilyen mechanizmussal (igazságtevő, rendcsináló, méltányosság-populizmussal) veszi át a hatalmat a Tisza párt. Nem rendkívüli jelenség ez ma már, akár az új normalitásnak is lehet tekinteni, mivel a populizmust az összes párt adoptálta kampányelemként – hiszen rá van kényszerítve, hogy a lehető legegyszerűbb üzeneteket küldje a választóknak, különben esélye nincs őket megszólítani a túlfeszült kommunikációs térben.

Előbbinek létfeltétele a kommunikációs tér, így vagy vállaltan és tudatosan csúszik át a populizmusba, vagy mindenféle felszabadulás-történetekbe, moralizáló és ideologizáló diskurzusokba csomagolja ugyanezt, vagy pedig eljelentéktelenedik. Az értelmiségi elit pedig, ha belép a kommunikációba, ugyanebben a helyzetben találja magát: populistává kell válnia, radikalizálnia kell a mondanivalóját, erős moralizálással és/vagy ideológiai meghajtással, ha azt akarja, hogy valahogy átmenjen az üzenete, különben a másik út a belterjesség és a jelentéktelenség.

Summa summárum: nyilván sarkítottam a fenti eszmefuttatásban, de úgy gondolom, hogy nagy vonalakban ez a mostani realitásunk, aminek a jobbítása eléggé távolinak tűnik, egyelőre a megszokásának és megértésének nehéz szakaszában vagyunk.