Téridőzavar – huszonharmadik erdélyi történet a jövőből

Még öt lépés. Még csak öt nehéz lépés a derékig érő hóban a Bójáig, de így is csak alig tudta kivenni a három méter magas, két embertörzsnyi vastag oszlop körvonalait a derengő félhomályban. Az erős szél, ami idefenn szünet nélkül csapdosta a havat és a kiálló szikladarabokat, még nehezebbé tette a haladást. Olyan volt, mintha valaki egy nagy lapáttal zúdította volna a szürke havat az arcába, amit a fűtött, elektronikus védőmaszk és a sisakba épített csapadéktaszító, multikijelzős védőszemüveg óvott a kegyetlen időjárástól.

Néhány éve rákattant az Everestre tartó magashegyi mászók úti filmjeire, azokban voltak ilyen leírások a nyolcezer méter fölötti időjárásról. Azok a képek mindig eszébe jutottak, ahányszor ki kellett jönnie a Menedékből a Bójához, hogy kicserélje az adatrögzítők háttértárát.

Itt, a masszívum legmagasabb csúcsán állt a Bója. Hivatalos nevén a 7M-82-es kódjelű Téridő Monitorizációs Egység. Kissé lejjebb, légvonalban alig hatvan méterre a Bójától, a meredek hegyoldalba vágva a szolgálati épület. Inkább bunkerszerű, fehér kompozitbeton építmény volt, csak egyötöde, egy panorámaablakos, félbevágott ellipszoid domborodott a hegyoldalból, a nagyobbik részét mélyen a sziklába süllyesztették.

Mindkét építményt ők ketten nevezték Bójának és Menedéknek. A nő találta ki a neveket… nem is kitalálta, csak magától értetődő természetességgel kimondta, aztán attól a pillanattól kezdve csak így használták, ő is meg a társa is. Mindketten meteorológusok voltak, az időjárás-mérnöki képzésen találkoztak a gyergyói regionális központban.

onnan szabályozták pontosan kidolgozott menetrend alapján a Gyergyói- és a Csíki-medence időjárását. A férfi leginkább az esőfelhőket szerette irányítani, volt abban valami fenségesen megnyugtató, ahogy elnézte a magasban összeálló, gomolygó páratömeget, amit aztán elindított délnek és délnyugatnak. Te, Esőember – mondogatta ilyenkor a felesége. Aztán megjelent a féregjárat…

A Bójához érve a férfi visszanézett, de persze semmit nem látott a Menedékből. Ezt nem tudta megszokni, mindig megborzongott, ahányszor bevillant a látvány, vagyis inkább a hiánya. Hat év ittlét után sem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy a Bója és a Menedék között egy permanens téridő-féregjárat van. Bár a két építmény – ha valaki a hegy lábától nézte – csak hatvan méterre állt egymástól, a féregjárat túloldalán hétezer méteres magasságra jellemző körülmények uralkodtak.

de nem értették, ez hogyan lehetséges a valóságban. Azóta sem értették, amikor hét évvel ezelőtt a Központ fizikai agytrösztje kizárásos alapon, hosszas habozás után kimondta, hogy a Csalhón a téridő két régióját közvetlenül összekötő stabil féregjárat jött létre. Nem is érthették, mivel az emberi agy egyszerűen nem tudta feldolgozni ezt a fura jelenséget. Egy lenti mérnök fedezte fel teljesen véletlenül a féregjáratot, miután a Menedékbe érkezett egy rutinjavításra, aztán mászkálgatott a környéken egy kicsit.

A nagyfejű tudósok hónapokig tanulmányozták, aztán úgy döntöttek, hogy a túloldalra felszerelik a Bóját, hogy rögzítse a mérési adatokat, ezeknek a begyűjtését pedig rövid képzés után rábízták a hegyen szolgálatot teljesítő két időjárás-mérnökre.

A kezét fűtött, multiszenzoros, háromrétegű, de mégis vékony védőkesztyű borította, ahogy a mikrohullámú melegítő kis dobozát odatartotta a szerviznyílás fedeléhez, hogy leolvassza róla a vastag, jeges hóréteget. A sisak homlokrészébe ágyazott infrareflektor és a szemeit fedő multikijelző vöröses, borotvaéles képet adott, amint a jégpáncélból kiszabadított szervizfedelet kihajtotta. Persze, lehetett volna gombnyomásra vagy közelségérzékelővel működő elektronikus fedélnyitó szerkezetet is szerelni a Bója oldalába, de a mérnökök igyekeztek a lehető legegyszerűbb műszaki megoldásokat alkalmazni, hogy minimálisra csökkentsék a meghibásodás lehetőségét.

A minden elképzelhető szenzorral és műszerrel teletömött szerkezet rengeteg adatot rögzített, de ezeket nem tudta automatikusan továbbítani, mivel a féregjárat két oldala között nem volt adatáramlás. A Bója működéséhez ezért rendszeres emberi beavatkozás volt szükséges – háromnaponta valakinek ide kellett jönnie, kézzel kivennie az adattárolót és egy üreset tenni a helyére. Ez így ment hat éve, ezért éltek itt a hegyen, ő és a felesége.

Zölden világított az adattároló doboza, a rögzítőzár feloldásával kicsit ki is ugrott a foglalatából. A férfi hosszú ideje berögzült, automatikussá vált mozdulattal cserélte ki a tárolókat és süllyesztette a két ujjnyi vastag, négyszögletű eszközt a védőruha mágnesesen árnyékolt zsebébe.

Az elején, amikor az időjárás-irányítás mellett ezt a feladatot is megkapták, a feleségével felváltva jöttek a Bójához – kétszer hatvan méteres séta volt csupán –, aztán a nő azt mondta, nagyon nyugtalanító érzés átlépni a féregjáraton, nem szívesen jön. A férfi valahogy átette magát mindezen és jött.

a féregjárat másik oldalán ugyanis semmiféle irány- vagy helymeghatározó módszer nem működött. Ott is látszólag teljesen földi körülmények voltak, ugyanaz volt a gravitáció, a levegő összetétele és minden egyéb paraméter. A fizikusok agytrösztje mégsem tudott megnyugtatóan érvelni az ellen, hogy a féregjárat túloldalán levő tér, benne a Bójával esetleg az Univerzum egy távoli pontján van.

Visszapattintotta a Bója szervizfedelét, még egy pillantást vetett az előtte magasodó oszlopszerkezetre, aztán a saját nyomában haladva visszaindult. A rövid távolság ellenére mindig elfáradt ezektől az utaktól. Akkor is, ha csak háromnaponta kellett jönni, akkor is, ha összesen alig százhúsz méterről volt szó, akkor is, ha a kis túra alig tartott háromnegyed óránál többet, a Bója körüli hóban gázolással, az adattároló cseréjével együtt.

Mintha valami kiszívta volna belőle az energiát – az első egy-két alkalom után megértette, miért borzong a felesége az úttól. Ő is mindig érezte azt a kis borzongást, ahogy átlépett a féregjáraton, de csak rövid ideig tartott, elviselhető volt. Igaz, ilyenkor, miután visszatért a Menedékbe, dupla adag aminosavas, ásványpótlékos hidrogélt készíttetett magának az ételszintetizátorral, utána meg csak ült hosszasan, kibámulva a panorámaablakon a völgyre.

Egy villanás, és a derékig érő havat, a metsző hideget és a félhomályt felváltotta a Csalhó szokásos látképe, a fenyőkkel és a szürke sziklákkal, napsütéssel. Sisakképernyőjének szélére pillantott. Harminckilenc perce jött el a Menedékből, hat-hét perc lefelé az út, aztán megpihenhet. Ólmos fáradtságot érzett, ahogy ereszkedni kezdett, minden lépéssel elszállt ereje egy része.

A Menedék mellett egy jármű állt. Nem könnyű sikló, hanem matt szürke katonai jármű, antigravitációs hajtóműves. Ahogy vonszolta magát az építmény felé, látta, amint egy magas egyenruhás nő a teraszról gyorsan belép a nyitott ajtón, amin egy másodperc múlva kirohan a felesége. A teraszra vezető három széles lépcsőfok előtt esett össze, az utolsó kép, amire emlékezett, az volt, hogy a felesége és a katonaruhás nő hajol föléje.

Részlet a Gyergyói Regionális Védelmi Központ vizsgálócsoportjának jelentéséből, ami egy héttel a történtek után készült el, 2185. október 2-án:

Mindezen szempontok figyelembe vételével javasoljuk a 7M-82-es kódjelű Téridő Monitorizációs Egységet kiszolgáló Csalhó időjárás-szabályozó pont kibővítését B3-as osztályú integrált kutatóbázissá. A féregjárat hét év stabilitás után produkált anomáliája arra utal, hogy valamiféle idődilatációs jelenséggel állunk szemben. Másra nem tudunk következtetni annak alapján, hogy az incidensben érintett időjárás-mérnök normál idő szerint négy napig volt távol, miközben ő negyven perces időtartamról beszél és védőruhájának saját rendszerei is ekkora időtartamot rögzítettek.

A jelenség tanulmányozásának koncepcionális kereteit mielőbb ki kell dolgozni és meg kell vizsgálni, hogy a történtek jelentenek-e elsősorban biztonsági problémát, majd el kell kezdeni a tudományos munkát.

A féregjárat látszólagos stabilitása ellenére a hatályba léptetett biztonsági protokoll alapján ember nem léphet át a túloldalra, a 7M-82-es egységet így egyelőre nem használhatjuk.

Az incidensben érintett időjárás-mérnök jelenleg a Gyergyói Regionális Központban van, ahol megfelelő szakkezelést kap, pszichológiai állapota jelentősen javul.

Jelentés vége.

L. M. PhD, fizikus százados
Gyergyói Regionális Védelmi Központ vizsgálócsoportja képviseletében
2185. október 2.