Ionopot chivanoc, Kelemen Hunor! (KÉPREGÉNY)
Miért is kérnek a feministák nőnap alkalmából reproduktív jogokat?
Március 8. a nők nemzetközi napja. Mi (férfiak, nők, gyerekek) ilyenkor virággal, csokival, öleléssel kedveskedünk a környezetünkben levő hölgyeknek. Persze, közben tudjuk, hogy az eredeti idea szerint a nemzetközi nőnap harcos munkásmozgalmi gyökerű demonstrációként született, célja pedig a nők egyenjogúságának és szabad munkavállalásának kivívása volt.
Bő száz évvel az első vindikatív nőnap után kolozsvári feministák egy csoportja úgy gondolta, tüntetni kell egyet ezen a szent napon, a világjárvány közepette, mert nem lehet kihasználatlanul hagyni az alkalmat. Kimentek hát a kolozsvári prefektúra elé jó tucatnyian és maszkban, távolságot tartva, némán tüntettek, különböző feliratos lapokkal a kezükben. A lapokon mindenféle gond és baj állt, amikre a feminista csoport figyelmeztetni kívánta a világot. Például: a felelős járványkormány szigorának ártalmas mivolta, a családon belüli erőszak pandémiás (és sajnálatos!) terjedése, a munkahelyek, a bérek, az egészségügyi szolgáltatások állapota, a szociális lakások hiánya, amelyek valóban súlyos problémái társadalmunknak (is)… és még valami, amire felkaptam a fejem. Az egyik maszkos hölgy kezében virító lapon ez állt: Reproduktív jogokat! Mármint vindikálnak. A feminista nők (és mások).
Olvasson még:
De hát álljunk meg egy pillanatra, hölgyeim! Vagy elvtársnők! Vagy ahogy tetszik! Miféle reproduktív jogokat vindikálnak önök? Hogy esetleg több gyermeket szüljenek azok, akiknek megadatik a lehetőség? Vagy ellenkezőleg: esetleg ne szüljenek, ha nincs kedvük hozzá? Ha történetesen az első változatról van szó (ugye, a reproduktív jogokban ez is benne van, elvileg bár), akkor minden tiszteletem az önöké. (Nem csak a mai, hanem az év összes napján.) Nem kell ugyanis feminista szellemben zajló képzéseket végigjárni ahhoz (ilyen felirat is szerepelt az egyik lapon), hogy az ember lássa, kis hazánkban úgy zuhan a születések száma, mint egy szárnyaszegett Boeing 737-es. És a hírek szerint a pandémiás bezártság sajnos nem hozta meg a várt (fantáziált) eredményt, hogy több gyermek születik majd a járványkorszakban.
Ha viszont a reproduktív jogok fedőnév alatt önök mégis arra gondoltak, hogy a nők márpedig ne szüljenek gyermeket, ha nincs kedvük hozzá (mindegy, miért), akkor csak halkan mondom: ennél nagyobb ostobaságot rég nem láttam. Egyrészt, ugye, a fene se kötelezi (ja, a jog se) a romániai nőket, hogy szüljenek, ha nincs kedvük hozzá. Másrészt, én értem azt, hogy valaki élvezi, hogy zuhan a Boeing 737-es. Azt viszont már kevésbé értem, ha az illető úgy élvezi a dolgot, hogy benne ül a gépben.
Hány magyar kell ahhoz, hogy leolvadjon a mézesmáz a román politikai állatok vérugató képéről?
Helyszín: az Európai Unió egyik tagállama, a kisebbségi jogok ver(het)etlen bajnoka, Isten Anyjának virágoskertje, egy független, szuverén, egységes, oszthatatlan, immár bő száz éve létező csodaország. A neve Románia. Államelnöke történetesen (ál)kisebbségi: szász. Jelenlegi kormányában ott van egy romániai magyar párt is (persze, tudjuk, 30 éve ugyanaz). Az ember azt hinné, ebben az országban tényleg demokrácia van. Meg kölcsönös tisztelet. Meg békés egymás mellett élés. Meg együttműködés. Meg öleld meg a magyarod, öleld meg a románod, ölelj meg mindenkit (amikor nincs pandémia), így szép az élet. Hát nem?
Na és akkor bekövetkezik egy olyan, demokráciákban eléggé megszokott esemény, hogy a választásokon győztes pártok kormánykoalíciója bizonyos politikai alkuk mentén kijelöli a megyék élére kerülő prefektusokat. És úgy alakul, hogy több romániai megye élére magyar prefektusok, illetve alprefektusok kerülnek. (Persze nem azért, mert magyarok, hanem azért, mert így zárultak a politikai alkuk.) És ezzel el is jutottunk a címbeli kérdéshez: hány magyar kell ahhoz, hogy leolvadjon a mézesmáz a román politikai állatok vérugató képéről?
Olvasson még:
Nos, a dolgok állása arra utal, hogy elég egy is. Kolozs megye magyar prefektusa egy pillanat alatt felrobbantotta a multikulturális tejföllel nyakon öntött helyi román puliszkát. Kezdte a sort a Kolozs megyei tanács vezére, aki (talán pár tabletta történelmi extasy hatására) hirtelen afféle amatőr Avram Iancuvá változott és arról kezdett sikoltozni, hogy a magyar prefektus pofon Erdély népének. Vajon melyik népének, kérdezem halkan. Mert a magyaroknak nem feltétlenül. De a normálisan gondolkodó románoknak sem. Na de nem baj, folytatta a szájhabzó ál-Avram, majd ő jól kirúg egy másik magyart a megyei tanácsból és aztán erősen megvédi az erdélyiek (értsd, románok) érdekeit. Vajon ki, mi ellen?
Aztán befutott a magyarfaló színpadra Emil Boc, a kincses város lassan bebetonozott „multikulti” polgármestere is. Ő valószínűleg historikus hallucinogén gombát evett megnyilatkozása előtt, ugyanis azt vizionálta, hogy a magyar prefektus lábbal fogja tiporni Románia nemzeti jelképeit, amint beteszi a lábát Kolozsvárra. Sőt, látatlanban meg is fenyegette, hogy figyelni fogja minden lépését és semmilyen kisiklást nem tűr el. A magam részéről remélem, hogy a prefektus is figyelni fogja a hős Boc mester minden lépését, mert azért van egy pár, ami eléggé félre sikerült.
Na de itt még nincs vége. Olyanok is akadtak, akik a hír hallatán magukba döntötték az egész nemzetőr-mitológiai drogszertárat: például az egyik szélsőjobbos portál szerzője, akinek az a látomása keletkezett, hogy a magyarok elfoglalták Erdélyt! Nem vicc.
És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Közhely, hogy a román politikum válságos helyzetben hajlamos előrántani a sokat emlegetett „magyar kártyát”. Klaus Ionopotchovanoc Iohannis, a Nagy Károly-díjas álkisebbségi államelnök is ezt tette, mikor épp szorult kicsit a politikai hurok. De azt is mindenki tudja, hogy ez amolyan testcsel. A színpadon hörögnek kicsit, aztán a függöny mögött összemosolyognak üldözők és üldözöttek. A fejlett Nyugat is tudja, hiszen pont ezzel az érvvel védte meg a magyarozó szászt: á, nem nackó az elnök, csak politikus!
Csakhogy ezúttal érzésem szerint másról van szó. Azt értem, hogy az olyan helyi csákmáték (mateiciacok, románosan), mint a fent említett urak úgy érzik, beleköptek a saját szájízű receptjük szerint hosszú évek óta főzögetett levesbe. De van itt még valami: a bő száz éves román babaállam sorsát intéző politikai állatok ösztöne. Az az ösztön, amely az európai értékek, a multikulturalitás, a kisebbségi jogtisztelet mézesmáza alatt rejtőzik. A vérugató politikai állaté. Ez az állat most előbújt és rávicsorgott a román nemzettudat örök mumusára. A magyarokra. Vagyis ránk. No, hát így öleljük a románunkat!
Ceterum censeo: a jelenléti oktatást nem szabad lerombolni
A román oktatási miniszternek igaza van. Mármint abban, hogy ragaszkodik a jelenléti oktatás amúgy is visszafogott formájának fenntartásához a járványhelyzet esetleges rosszabbodása ellenére is.
Miután a pfújolás kicsit abbamaradt, folytatom.
Olvasson még:
Az offline, fizikai jelenlétet igénylő oktatás részbeni újraindítása – azaz a részbeni visszatérés a normalitáshoz – ugyanis nem lehet pusztán egészségügyi-statisztikai adatok függvénye, hanem remélhetőleg azon a belátáson nyugvó elhatározás, hogy az oktatás civilizált országban stratégiai fontosságú terület. A járvány előbb-utóbb elmúlik, de a valódi oktatás tartós szünetelése, az abból való hosszadalmas kimaradás olyan szociális, mentálhigiénés és tágabban értett (de)civilizációs folyamatokat indít el, amelyeknek a káros utóhatásai visszafordíthatatlanok lehetnek.
Hazudni persze nem szabad. Az iskolák részleges újranyitása természetesen hordoz némi veszélyt magában (ezzel szülőként nekem is naponta szembe kell néznem), mint minden, nem teljes mértékben ellenőrzött emberi interakció, de – hadd engedjek meg magamnak ennyi „demagógiát” – mindaddig, amíg a plázák tárva-nyitva állnak a vásárlók tömegei előtt, képmutatás a tanintézmények jelentette kockázattól félteni a lakosságot.
Azok, akik a vírus elleni védekezés szinte kizárólagos eszközének a lezárásokat látják, általában abból a kimondott-kimondatlan feltételezésből indulnak ki, hogy „még egy kicsit ki kell bírni, aztán minden jó lesz”; csakhogy érzésem (és nem csak az enyém) szerint ez naiv elképzelés, mert – mint fentebb írtam – a járvány idővel valóban elmúlik, de ez nem egycsapásra fog történni, hanem lassú, hosszú, kínos folyamat eredményeként, több újabb hullámmal és hullámvölggyel, a megbetegedések számának emelkedésével-csökkenésével, és nagyon összetett, soktényezős védekezéssel.
A Romániában eddig meglepően sikeres oltáskampány ezt a folyamatot mindenképpen gyorsíthatja, de önmagában nem valószínű, hogy véget vet neki. Ez azt jelenti, hogy ezzel a vírussal és különféle mutációival még jó ideig – és ami lényeges: meghatározatlan ideig – kénytelenek leszünk együtt élni; de nem engedhetjük meg magunknak, hogy a társadalmi élet legfontosabb területeit meghatározatlan időre felfüggesszük, mert elérkezik (ha már el nem érkezett) az a kritikus pillanat, amikor nehéz eldönteni, hogy a közösségre nézve a járvány pusztítása vagy az általa okozott járulékos károk a súlyosabbak.
Meghatározott időre viszont igen (mint ahogy a magyar kormány is épp ma így döntött). A vírushelyzet egyik járulékos hatása pont a napi járványadatok változásához igazodó kapkodás, az emiatt előálló instabilitás, a tervezhetőség teljes hiánya. A lehető legszigorúbb intézkedéseket is be lehet vezetni, ha azok valamiféle időbeli folytonossággal, beláthatósággal társulnak, és az érintetteknek nem egyik napról a másikra kell egyéni döntések bonyolult következményeit mérlegelni.
Mindezek a dilemmák természetesen nem csak az oktatással kapcsolatban merülnek fel. A járvány több, nemzetgazdasági szempontból kulcsfontosságú ágazatot – a vendéglátóipartól az idegenforgalomig – sodort az összeomlás szélére, a kormányzat pedig nem vezethet be kemény restrikciókat anélkül, hogy valamilyen módon, célzott programokkal és kompenzálással ne járuljon hozzá ezek túléléséhez. Az oktatás annyiban különbözik az imént említettektől, hogy – bár vannak pénzügyi-gazdasági vonatkozásai bőven – a döntések meghozatalakor nem elsősorban anyagi természetű indokokat szükséges figyelembe venni.
Az óvodák és iskolák részleges újranyitása és – szerintem helyes – nyitvatartása tehát nem egészségügyi, hanem politikai döntés következménye. Ez, vagyis hogy Romániában a politikusok elkezdtek politikai döntéseket hozni, mindenképpen újdonságnak tűnik. A járvány ugyanis lényegében megszüntette a politikát (a papírkaszával és Chucky-babával hadonászós parlamenti bohóctréfákat ne tekintsük annak), a közbeszéd szó szerint egy-ügyűvé vált, a számos, egymással összefüggő, de merőben másfajta tényezőt egyszerre figyelembe vevő, az eltérő érdekeket összehangoló és az azonnaliságon túlmutató következményekkel is számoló politikai működés az egészségvédelmi intézkedésekre korlátozódott. Ez válsághelyzetben érthető, természetesen, de hosszabb távon a választott politikusok nem úszhatják meg, hogy az események utáni kullogás helyett kiszámítható, átgondolt, stratégiai jelentőségű döntéseket hozzanak.
Ez lenne az áhított normalitás egyik legfőbb jele.
Románia: Elena Udrea megátkozta a bírát, aki elítélte
Elena Udrea soha nem a cizellált megnyilvánulásairól volt híres. Minden jelenését és megnyilatkozását belengte valami közönséges, külvárosi ájer, pedig ő próbálkozott, igyekezett, de hát nem ment neki. Hiába hordott magán több ezer eurónyi Guccit, Luis Vuitton-t és Cartier-t, hiába prezentálta a védjegyévé vált platinaszőke hajzatot, nem volt elegendő.
Udrea jó tíz évvel ezelőtt volt karrierje csúcsán, elnöki tanácsadóként, miniszterként, a hajdani PDL egyik vezetőjeként. Pályáját makacsul végigkísérték a kínos melléfogások, otromba kijelentések és egyéb megnyilvánulások, amelyek mindig pontosan jelezték, mennyire műveletlen, képzetlen és nem odavaló az alany, aki mindennek ellenére mégis.
Olvasson még:
Aztán – ahogy lenni szokott – jöttek a nehézségek, jött a DNA, a bíróság, és szökni kellett, messzire, Costa Ricára. Majd börtön, hazaüzengetés és szabadulás (nem ártatlanság, hanem valami jogi eljárási gikszer miatt).
És most ismét lecsapott a bírói kalapács: Elena Udrea nyolc év letöltendőt kapott alapfokon. Persze, ez egy kellemetlen dolog, az ember nem szívesen megy nyolc évre rácsok mögé, de hát talán illegális kampányfinanszírozási ügyekbe sem olyan jó ötlet belekeveredni.
Szóval megszületik az ítélet, és mi erre Elena Udrea első nyilvános kijelentése? Megátkozza a bírónőt, aki az ítéletet kihirdeti.
Aki nem ismeri egy kicsit a román társadalmat, gondolkodást, nem tudja, mit jelent ebben a közegben az átok súlya: a cigányasszony átka, vagy az ortodox pópa átka (bizony, ez is elég gyakori, fizetett, bár hivatalosan nem támogatott gyakorlat a romániai ortodox világban) olyasmi, amivel nem lehet viccelni. Az átok a manele-slágereknek is visszatérő témája. Megátkozni valakit a legsúlyosabb, amit ember egy másik emberrel tehet, hiszen az átok ott ül az áldozat fején, amíg egy hozzáértő kuruzsló vagy pópa fel nem oldja, esetleg az átkozó személy vissza nem vonja.
Na, hát ezt tette most Elena Udrea. Nem meglepő, csak olyan gáz…
A nagy trikolór aranyköpés (vagy kórtünet): nem működik, de elérte célját!
Kedves erdélyi, partiumi, bánsági honpolgárok, emlékszik még valaki a Nyugati Szövetség nevű nagy regionális egyesülésre? 2018. december 8-án, szombaton történt, hogy négy nagyváros, Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad és Arad akkori polgármesterei illő ceremónia közepette aláírták az összeborulási dokumentumot. Nagy volt az öröm: tapsolt Erdély, tapsolt a Partium, tapsolt a Bánság. Ezt neked, Bukarest! Lesz most autonómia (ha nem is területi): uniós pénzek, autópályák fognak hullni az égből (és nem ám Bukarestbe, hanem egyenesen oda, ahonnan kérték), mintegy varázsütésre gyorsvasutak hálózzák be a régiót, szóval létrejön a tejjel-mézzel folyó decentralizált Kánaán.
Persze, a központi hatalom annak idején pont úgy reagált, ahogy az egységes, oszthatatlan, szuverén nemzetállami eszme alapján elvárható volt: tűzokádás, nemzetállam-halál! Ugyanakkor más erdélyi, de moldvai városok is vérszemet kaptak, előbbiek csatlakozni akartak a Szövetséghez, utóbbiak saját csapatot hoztak létre.
Olvasson még:
Na ugye, hogy szétesőben volt a nemzetállam? Egy frászt! Sőt, egy év elteltével kiderült, hogy maga a Szövetség is csak papíron létezik. Konkrét eredményt látott valaki? Azon túl, hogy például Kolozsvár 160 000 euróval szállt be a közös kasszába, a beígért tervekből (uniós támogatások, autópályák, gyorsvasút) pont az lett, amire a józan (cinikus, pesszimista, realista, pragmatikus) jósok számítottak: semmi. Ja, és az is igaznak bizonyult, amit az ellendrukkerek mondtak: a Szövetség nem egyéb, mint egy választási kampányos Patyomkin-falu: a kimutatásokban irtó jól mutat, ám a gyakorlatban belakhatatlan. És még ennek sem volt igazán sikeres: a négy alapító atya közül a 2020-as helyhatósági választások lejárta után egy, csak egy legény maradt talpon a vidéken (vagyis ül ma is a polgármesteri székben): Emil Boc, Kolozsvár nagyon-elöljárója.
És ismét eltelt egy év. Újabb városok jelentkeztek az elitosztályba, újabb projekteket álmodtak papírra a négyek (közös buszbérlet, kulturális összefogás stb.), a polgárok pedig tovább örültek. Aztán beütött a pandémia és érthető módon mindenki (kormány, pártok, városok, állampolgárok) másra kezdett figyelni. És máris elérkeztünk 2021-be. Amikor is az „életben maradt” alapító atya, Emil Boc polgármester kiállt a köz elé és a következő döbbenetes mondatot ejtette ki a száján (a Nyugati Szövetség értelmére utalva): Mi gyakorlatilag elértük azokat a célokat, amelyekért létrehoztuk magunkat (tényleg így mondja), akkor is, ha adminisztratíve nem működik.
A nyelvtani bakikon túl (és azon túl, hogy immár megvan a harmadik kedvenc sztorim Boc úrral, a szilveszteri Avicii-dalolás és a tévéstúdiós esés után), nem hittem a szememnek. Hogy mi van? A szövetség nem működik, de elérte célját? Aztán lassan megértettem: ez a mondat a romániai közigazgatás alapvető aranyköpése (vagy kórtünete, ahogy tetszik): nem működik, de elérte célját. És igen, ebbe nyugodtan bele lehet sápadni. Vagy ha az ember tapasztaltabb fajta, aki már többet megélt, nevetni-táncolni is lehet, mint Zorba a filmtörténet egyik legcsodálatosabb alkotásában, amikor összedől a nagy projekt, a facsúszda. Hol itt a probléma, Boss? Semmi nem működik! De a célunkat, azt elértük!
Hány tragédiának kell még itt történnie ahhoz, hogy mindenki végre tegye a dolgát ebben az országban?
Egészen elképesztő, hogy ebben az országban mindig kell történnie egy megrázó tragédiának ahhoz, hogy fény derüljön a sokrétű, rendkívül súlyos rendszerbeli hiányosságokra. Mi is történt a Colectiv-ügy után? Vagy a legutóbbi kórháztüzeket követően?
Mindig mindenki meglepődik, sorra állnak elő a felháborodott politikusok, jönnek a fejlesztéseket sürgető nyilatkozatok, ígérgetnek, fogadkoznak, aztán kivizsgálás indul, bizottságok alakulnak, elkezdődnek az ilyenkor szokásos átfogó ellenőrzések, de mindig bebizonyosodik, hogy az ilyen jellegű intézkedések csak látszatcselekvések, nincs mögöttük tartalom, kézzelfogható eredményről nem is beszélve.
Olvasson még:
Itt van most ez a konstancai tűzeset, ahol a helyszínelő tűzoltók végignézték, amint egy nő kizuhan a kigyulladt hatodik emeleti lakás erkélyéről, mert nem vittek magukkal megfelelő mentőeszközöket.
Egyetlen nap telt el a tragédia óta, máris beindult a szokásos ceremónia: Lucian Bode belügyminiszter elfogadhatatlannak nevezte a történteket, és csak most derült ki, hogy az egész országban összesen négy darab (!!!) mentőpárnája van a katasztrófavédelmi hatóságnak, ami ilyenkor életet menthetne. Jó reggelt, jó egészséget, miniszter úr!
Eső után köpönyeg alapon a szaktárca most eldöntötte, hogy minden megyének be fognak szerezni egy ilyen matracot, és az is kiderült, hogy erre EU-s támogatást is le lehetett volna hívni, ha ez eddig bárkit is érdekelt volna. S hogy érezzük, mennyire nagy a felháborodás ismét, a törvényszéki ügyészség máris eljárást indított hivatalból a tűzoltói beavatkozás ügyében, a katasztrófavédelmi hatóság pedig belső vizsgálatot kezdeményezett.
Csak alaposan, szépen, nehogy ismét belefáradjanak a sok ankétba a tisztelt urak! Akik talán még mindig nem értik azt sem, miért menekül mindenki hanyatt-homlok ebből az országból…
Romániában, a jogállamiság balkáni zászlóshajóján a jelek szerint gond nélkül lehet nemzetiségi alapon diszkriminálni
A helyzet rém egyszerű. Van, ugye, ez a prefektusi tisztség, ami magyarul annyit tesz, mint kormánymegbízott. Benne van a nevében: a kormány helyi (jelen esetben megyei) megbízottja. Akit ezek szerint a mindenkori kormány nevez ki. És pont.
Kolozs megye új prefektusát a jelen pillanatban épp regnáló PNL – USR(PLUS) – RMDSZ kormánykoalíció nevezte ki. És történetesen magyar. Erre jöttek az önmagukat előszeretettel a multikulturalitás hőseinek nevező helyi liberális potentátok (például Kolozsvár magyarölelgető polgármestere, Emil Boc, de a híresen „magyardajka” Rareș Bogdan is) és mint morgó ebek, azzal fenyegetőztek, hogy ha „elmagyarosodik” Kolozs megye prefektusa, abból baj lesz. Történik mindez a 21. században, a jogállamiság pallosával fék nélkül, viszont preferenciálisan vagdalkozó EU egyik tagállamában, ahol a kisebbségi jogokat a hírek szerint úgy védik, mint Grosics annak idején a magyar kaput.
Olvasson még:
Na és akkor itt álljunk meg egy pillanatra és végezzünk egy nem is annyira abszurd képzeletgyakorlatot.
Tegyük fel, hogy mondjuk Texasban a helyi erők megpróbálják megakadályozni egy fekete politikus kinevezését. Mert, ugye, baj lesz. Na kérem, perceken belül a torkukra térdel az amerikai elnök, az amerikai szenátus, a felvilágosult amerikai média, a BLM (és egyéb betűszavak), no meg minden haladó élőlény, aki csak él és mozog.
Tegyük fel, hogy például Svédországban a helyi erők megpróbálják megakadályozni egy politikusnő kinevezését. Mert, ugye, baj lesz. Perceken belül a torkukra térdel az elnök, a parlament, a média, az értelmiségi kommandók, a jogvédők, és extraként Greta Thunberg is, noha a politikusnő nem lemming.
Tegyük fel, hogy Franciaországban a helyi erők megpróbálják megakadályozni egy roma politikus kinevezését. Mert, ugye, baj lesz. Hát, ott egyenesen nagy franszia forradalom törne ki újra.
És Tartuffe Románia? Nagyon nem hallom a kormányt (gondolom, most rágják egymás körmét, hogy mi legyen), a parlamentet, a médiát, de nem hallom a felvilágosult, toleráns értelmiségi élboly tébolyult dübörgését sem. Lapul mindenki, mint szar a fűben. Vajon miért?
A román kormány az a traktorista, aki az ország repülőgépét vezeti
Jó ideje egyik álmélkodásból a másikba esem, amikor rápillantok a demokratikusan választott felelős járványkormány tevékenységére. Nyilván nem könnyű országot vezetni. Ahogy repülőgépet sem. De míg egy pilóta csak akkor ülhet kormányhoz, amikor kellőképpen bebizonyította, hogy első útja nem az irányítótoronyba vagy a szomszédos rozsföldre vezet, az ország kormányához szemmel láthatólag boldog-boldogtalan hozzáférhet. Egyetlen feltétel van: jól feküdjön a pártos vagy épp pártközi ágyak valamelyikén.
Másképp nem tudom megmagyarázni, hogy a jóistenbe fordulhat elő, hogy az épp pilótaülésben terpeszkedő kormány tagjai ennyire találomra nyomogassák a vezérlőpult gombjait. Persze olyan laza hozzáértést mímelve, ahogy például Dan Barna (épp főpilóta-helyettes) „verte” a billentyűket a laptopján.
Olvasson még:
De nézzük a friss, ropogós és konkrét példákat. Itt van a szemérmetlen bérpótlékok szemérmetlen esete. Bizony, vérlázító, hogy a köz, vagyis a mi szolgálatunkban álló alkalmazottak egy népes csoportja a semmiért kap esetenként egy jó fizetéssel felérő plusz pénzt, a nép adólejeiből, persze. Nos, Florin Cîțu, a Románia nevű kétfedeles repülőgép főpilótája habzó szájjal jelentette be nemrég (hivatalosan!), hogy az obszcén bérpótlékoknak annyi! A kormány kíméletlenül lecsap rájuk. Aztán jött Kelemen Hunor főpilóta-helyettes is, és nagyjából ugyanezt mondta. Aztán hopp, megint jött a Főpilóta úr és szintén hivatalosan bejelentette, hogy ööö, hát, tudják, az van, hogy nem lesz kíméletlen lecsapás, maradnak a szemérmetlen bérpótlékok, bocs. Persze, pfujjj, csúnya-csúnya dolog ez!
A másik példa legyen az egyetemisták vasúti kedvezménye. A Főpilóta mester hivatalosan bejelentette, hogy ennek is vége: a kedves egyetemisták többé nem vonatozhatnak ingyen, ellenben megtehetik féláron. Persze, kitört a botrány, az egyetemisták tiltakozni kezdtek, hogy halló, a kormány megszegte az ígéretét. Alig telt el pár óra, felbukkant Kelemen főpilóta-helyettes és elmondta, hogy á, dehogy szószegő a kormány, hiszen erről csak beszélgetnek, cseverésznek, konkrét és hivatalos határozat még nem született.
És akkor eltöprengek kicsit, és Fülig Jimmyre gondolok, aki néha ugyanígy eltöprengett, megvakarta a fejét és ezt mondta: Kavarja ez a Fred, vagy nem kavarja? Mert hogy Piszkos Fred, a kapitány bizony rendesen kavarta a kártyát és szegény Fülig Jimmy gyakran csak a fejét meg a levegőt kapkodta sikeresen. Szóval azon töprengek, vajon ez a kormány tényleg csupa Karpovból meg Kaszparovból áll, akik akkora lángelmék, hogy már Románia következő ötéves tervét is teljes mértékben átlátják, de persze ezt nem lehet elmondani a népnek, mert még kollektíve szívinfarktust kapna (bánatában vagy örömében, mindegy). És ismét csak oda jutok, hogy nem. Ez a kormány is csupa hamiskártyásból, sakk-kibicből, vagy hogy a repülős hasonlatnál maradjak, traktoristából áll (tisztelet a kivételnek, persze), akiket mi demokratikusan beültettünk az ország repülőgépébe és most hol vakmerően, hol ijedten nyomogatják a gombokat. És lesik, hogy mi lesz. Jó, mi?
A pandémiás Románia felvirágoztatása, avagy az oltásturizmusba oltott kocsmaturizmus
Polgártársaim! Ez így nem mehet tovább! Kint hideg van, vírushordák csattogtatják a fogaikat, továbbá üvöltenek a teleholdra (amikor van). Mi meg ülünk a lakásban (blokkban, társasházban, szimplexben, duplexben, villában, ki ahol) és
nyakunkon a depresszió, a progresszió, a regresszió, a vakáció, a mindennapi vírusadat-szenzáció, az idegbaj-infláció.
Minden szappanoperát kétszer megnéztünk (azokat, amelyekben leszbikus és színes hősnők vernek heteroszexuális fehér férfiakat, négyszer, az esélyegyenlőség szent nevében), a gyerek minden plésztésön-játékát lehurboltuk (miután a gyereket büntetésképpen kiküldtük a hidegbe, a vírushordák közé sétálni, például a szomszédtól nagy pénzen bérelt ölebbel), az asszonynak (ha egyáltalán van) három válásforgatókönyvet elmagyaráztunk (ő nekünk négyet, ha egyáltalán vagyunk), két pszichológust őrületbe kergettünk (online, természetesen, mert így kevesebb a közvetlen felelősség) azzal, hogy hova is végezzük a kis- és nagydolgunkat, ha váratlanul rájövünk: a vécéajtó fertőzött és mi, marhák, odabent felejtettük az épp 100 százalékos teljesítményűnek hitt fertőtlenítőt (a felső szomszéd mondta, nála még a papagáj vírusait is megölte… igaz, a kis tollas baráttal együtt).
Olvasson még:
Egy szó, mint száz, polgártársak, ez így nem mehet tovább! Annál is inkább, mert szeretett hazánk felelős válságkormánya, lám, elhozta nekünk a mennyei mannát!
A megváltó oltás karnyújtásnyira van tőlünk!
Láttuk, szeretett hazánk álkisebbségi államelnöke, miniszterelnöke, miniszteri kórusa hogy nyújtotta erős karját a jóságos tű elé. Ők már szinte szabad embernek nevezhetők. Gyakoroljuk hát mi is a megváltáshoz való jogunk. Én már többször is gyakoroltam. Például belépni az oltást jogát biztosító internetes oldalra. És nem igaz, hogy nem sikerült. Vagy harmincadszorra. Miután egy ideig nem működött az oldal, miután vagy tucatszor az orrom előtt fogytak el a szabad helyek, mint annak idején, amikor jó szüleim gyerekként elküldtek tojást vagy húst venni kora reggel és kora délután bejelentették, hogy majd holnap, esetleg jövő héten próbálkozzunk még. Kitartó, több héten át végzett munkám meghozta áhított gyümölcsét. Immár három helyen is beoltathatom magam: a dobrudzsai (és mitikus) Babadagban, az olténiai (és heraldikus) Băicoiban, illetve a moldvai (és mioritikus) Botoșaniban. Még nem döntöttem el, hova fogok kiruccanni a megváltó szúrásért, azt is elmondom, miért.
A román nép (együttélő kisebbségeivel egyetemben) olyan jól viselkedett a pandémia alatt, továbbá az oltáskampány olyan hatékonynak bizonyult (ne tessék nevetni, komolyan mondom), hogy a holdra üvöltő, fogsort rémesen csattogtató vírushordák (mint annyi más horda e nép viharos történelme során) meghátrálni kényszerültek. És hogy ez megtörtént,
a mi drága jó (és beoltottan szabad) kormányunk berúgta nekünk a kocsmaajtókat is.
Hadd örvendezzünk kicsit a hosszan tartó (és többé-kevésbé önkéntes) börtönhónapok után. Hadd lopakodjunk el a legközelebbi kocsmáig, hadd vágjunk be egy pohár akármit, természetesen hozzánk hasonló bátrak lelkes(ítő) társaságában. Miáltal a nép hangulata javul, a szegény, lassú halálra ítélt kocsmárosokéról nem is beszélve.
Igen ám, de van egy kis baj. Egy nappal a hivatalos nyitás előtt pont úgy jártam a kocsmákkal, mint az oltással: egyetlen szabad hely sem volt, több száz kilométeres körzetben. Polgártársak! Legyünk erősek és hatékonyak! Követeljük, hogy hogy az oltásregisztrációs oldalt bővítsék ki: legyen oltás- és kocsmaregisztrációs oldal! Mennyire egyszerű lesz így az élet: a nép egyszerű gyermeke (például én) kiválasztja magának a munténiai (és heraldikus) Băicoit. Ahova szépen elutazik, hamar beoltatja magát, aztán irány a jó előre lefoglalt kocsmaasztal, ahol jól megünnepelheti a megváltást (akár többször is), miáltal megmenti a kocsmárost a csődtől, aztán elmegy a szintén jó előre lefoglalt panzióba (mert, ugye, ittasan nem illik utazni), alszik egy jót, miáltal kipiheni magát és egyben megmenti a panzióst a csődtől, másnap pedig frissen, üdén, mellékhatások nélkül hazautazik. Sőt, az ötlet tovább fejleszthető: a băicoi-i polgárok ugyanígy jöhetnek, például Kolozsvárra vagy ami még jobb, a Székelyföldre, mert így,
oltás és poharazgatás közben megvalósítható a nemzetiségi világbéke is!
Előbb utóbb a Mioricát is átírjuk, egyetlen nagy totális összebarátkozási himnusszá.
Polgártársak! Tegyünk hát valamit a jövőért! Utazzunk, oltakozzunk, italozzunk, barátkozzunk!
A közoktatási miniszter az iskolakezdés előtt jól megkavarja a zavarost, de nem baj, mert legalább sült paraszt
Egy ország nyúlkál kétségbeesetten a távirányító után: február nyolcadikán, hétfőn kezdődik az iskola. Hol és hogyan? Na, ezt senki se tudja. Megint! Pedig Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök kedden szépen elmagyarázta a népnek a zöld-sárga-piros forgatókönyvet.
És amikor mindenki pulzusa lement 240-ről olyan 120-ra percenként, csütörtökön előáll a közoktatási miniszter úr és elmondja, hogy hát nem egészen úgy van az, ahogy van. Megint! Mert ugye, kell egy közös (egészségügyi és közoktatási) miniszteri rendelet ahhoz, hogy a motorokat be lehessen rúgni. És hiába jelentette be Ionopot úr, hiába fogadták el szerdán a vonatkozó határozatot, elképzelhető (és itt kezd megint felfele mászni az ember pulzusa), hogy a sárga forgatókönyv nem az lesz, ami a már elfogadott határozatban áll. Ugyanis a zöld forgatókönyv esetében megszabott fertőzési rátákat a réhéhééégi kormányrendeletből másolták át, ahol még 1 ezrelék volt a felső küszöbérték. Lehet (értik, lehet!), hogy az új rendeletben ez az érték 1,5 ezrelék lesz. Ami azt jelenti, hogy a sárga forgatókönyv nem 1 és 3, hanem 1,5 és három ezrelék között lesz érvényes. Lehet… de nem biztos! Persze, jó ez azért a gyerekeknek, mert hát így, ugye, többen fognak testileg (is) bejárni az iskolába. Hát nem bájos?
Olvasson még:
Na de tovább is van, mondom máris, hadd szálljon magasra az a pulzus, mert miért is dőljünk nyugodtan hátra, hogy ez egy rendes, polgári ország, ahol vannak bizonyos dolgok, amelyek áttekinthető módon történnek. A fejtágító végén a drága jó miniszter úr válaszolt az újságírók kérdéseire. És az egyik sajtós meg találta kérdezni, mi a költségvonzata az éppen munkában levő miniszteri rendeletnek, vagyis konkrétan mennyi pénzt fordított a minisztérium az intézkedések foganatosítására. Mire a miniszter úr csuklóból így kérdezett vissza: Milyen rendelet? Milyen intézkedések? Értik, azon a sajtótájékoztatón, ahol egy órán keresztül az ominózus iskolakezdési és működtetési rendeletről tájékoztatta a világot. Oké, az újságíró türelmesen elmagyarázta a legfőbb illetékesnek, milyen rendeletről meg intézkedésekről van szó.
Mire a miniszter úr agya nagy nehezen kapcsolt: Ó, nagyon jó a kérdés… Nagyon, nagyon jó. Szó szerint így mondta. Aztán kicsit belelendült és elkezdte sorolni, hogy 37 millió maszk (nem tudja, mennyibe kerülnek), 60 000 laptop (igazán remélem, hogy ezek eljutnak az iskolákba, nem úgy, mint a táblagépek), az olyan 122,4 millió lej. És tudná még sorolni hosszan, de nem releváns.
Mire az újságíró (a marha) ragaszkodott a kérdéshez, hogy mégis, kábé mennyibe kerül az egész, tokkal-vonóval. Ejsze papírra vetette a végösszeget a miniszter úr. És most tessék figyelni, mert ebben a pillanatban bújik elő a sült paraszt a miniszterből, drámai módon!
A válasz: Nem, mert ezek értelmetlen dolgok.
Ezt hallva az újságírónak csak ennyi jött ki a száján: Mi?
Mire a miniszter megismételte a sültparasztságot: Ezek értelmetlen dolgok.
Újságíró: Egy miniszteri rendelet költségvonzata?
Miniszter: Ilyet nem szoktak kérni. (Na mennyi a pulzus?) De ha ilyen elméleteket gyártunk, akkor én is megkérdezhetem magától, mennyibe kerül a teremben található összes televíziós felszerelés.
Újságíró (elhaló hangon): De ez esetben közpénzekről van szó, miniszter úr.
Ez volt az a pillanat, amikor az egész párbeszéd nagyot koppant, aztán elhallgatott. Tehát, a miniszter megengedheti magának, hogy összevissza beszéljen, megengedheti magának, hogy fogalma se legyen a saját tárcája szárnyai alatt zajló akció költségvetéséről, továbbá megengedheti magának, hogy kőbunkó legyen.
Mit lehet itt tenni? Nagyjából semmit. Viszont jó hír, hogy a szívritmuscsökkentő gyógyszer egész olcsó a patikában.
Kiborult a haladó civil társadalmi bili: a kormány azonnal ne beszéljen többet az AUR nevű parlamenti párttal!
Mert ez botrányos! Mert ez a kormányt minősíti! Hát hogy lehet egy ilyen szélsőjobber, populista-nacionalista-totalitarista-konspiracionista-antiliberalista-antieuroatlantista-antimindenjómegszépértékista gyülevész hordával szóba állni?
Na és akkor itt álljunk meg egy percre. Ha engem kérdeznek, nem szimpatizálok az AUR nevű parlamenti párttal, se George Simionnal, se Șoșoacă asszonnyal, se Târziu úrral, se Tanasă úrral, más név nem jut eszembe hirtelen. De annyira haladó civil se vagyok, hogy petícióban követeljek a román kormánytól egy akkora baromságot, amekkora vagyok (kábé száz kiló élősúly). Hogy is lehetne olyat követelni, hogy egy demokratikus és szabad parlamenti választáson gyakorlatilag a semmiből a negyedik helyre kerülő parlamenti párttal ne álljon szóba egy ország kormánya? Ja, hát tetszettek volna hamarabb vakarózni, tisztelt haladó civil társadalmárok. Mondjuk, jóval a választások előtt. A különböző kényelmes fotelekből felröppentett mag(v)asan szárnyaló szólamok helyett tetszettek volna megszólítani a választópolgárok ama láthatatlan, bár utóbb láthatóan elég testes halmazát, amely úgy érezte, magára hagyta minden szép és jó és européer (igyekezzünk itt nem felröhögni) román nagypárt. Ja, önök is, kedves civil haladó társadalom. Pedig lehetett volna igazi, veretes európai értékeket csöpögtetni a fülükbe, a nagy semmi helyett.
Olvasson még:
Nem tetszettek megtenni? Na, hát most az AUR itt van, illetve ott, a parlamentben, ha tetszik, ha nem. Miért tetszenek hát hirtelen úgy viselkedni, mint egy hisztis perszóna (genderfüggetlen, persze), amikor letörik a körme? A kormány a parlamenti pártokkal tárgyal. Ez olyan természetes a politikában, mint a vécé a civilizált világban.
Nem tudom, arra tetszenek-e még emlékezni, hogy az elmúlt harminc évben olyan, szintén kellőképpen szélsőjobber pártok is megjárták a román parlamentet, mint a Vadim-féle Nagyrománia Párt meg a Funar-féle Román Nemzeti Egységpárt. És az akkori kormány bizony beszélgetett azokkal a pernahajderekkel. Miért ne tette volna?
Ezzel kapcsolatban eszembe jut még valami, kedves haladó civil társadalom. Ugye, Vadim vezér annak idején követelt olyasmit, hogy a magyarok mind menjenek szépen haza Mongóliába. Meg olyasmit is, hogy az RMDSZ nevű etnikai pártot tiltsák be. Aztán ezt a követelést Funar mester is megismételte, hogy a parlamenti pártok nagy arcainál maradjunk. És biza, mindennek elmondtuk őket, figyelem, nem csak önök, kedves civil-haladárok, hanem mi, a nép is. Még egyes politikusok is! (Nyilván attól még lazán szóba álltak velük.) Namármost, az önök, már elnézést, modoros, álszent, sőt, helyenként ostoba petíciója nagyjából ugyanazt követeli, amiért annak idején lecseszték az említett szélsőjobber vezérek rangját. Azt hiszem tehát, nem vagyok túl pofátlan, ha megkérdem: kedves haladár-civilek, nem gondolják, hogy kicsit elcsúsztak a szélre? Nem gondolják, hogy kicsit hasonlítanak Vadimra meg Funarra? Csak egy kicsikét.
Megfigyelte már, hogy a politikusoknak ellenzékben hirtelen helyreáll az erkölcsi érzékük?
Február 1-jén, a parlament idei első plenáris ülésén nagyon elemükben érezték magukat a szocdemek. Úgy tűnik, a téli szünet jót tett nekik, kipihenték magukat, el is döntötték hát, hogy most újult erővel csinálják egy kicsit a fesztivált.
Így aztán a PSD-s képviselők Marcel Ciolacu vezetésével fekete transzparenseket nyomtattak maguknak, amiken fehér betűkkel követelték Vlad Voiculescu egészségügyi miniszter lemondását, természetesen a pénteki bukaresti kórháztűzre hivatkozva, amelyben öten vesztették életüket.
Olvasson még:
A szocdemek egyúttal azt is bejelentették, hogy egyszerű bizalmatlansági indítványt is benyújtanak Voiculescu ellen, majd a sajtónak többen is készségesen fejtegették, mennyire nincs semmi keresnivalója neki a miniszteri bársonyszékben a megrázó katasztrófa után, és hogy részvét így, józan ész úgy, morális kötelesség és még több olyan kifejezés, amely politikusok szájából mindig annyira, de annyira nevetségesen és hamisan hat, és ha nem ők hoznák a törvényeket, már régen meg lenne tiltva nekik, hogy egyáltalán kimondják őket.
Amúgy a PSD-nek érdekes módon nem volt ennyire helyén az erkölcsi érzéke 2015-ben, a Colectiv-tragédia után. És bár Victor Ponta miniszterelnök és PSD-s kormánya akkor végül lemondott, nyilvánvalóan nem a jól fejlett morális tartásuk nyomán, hanem azért, mert a több mint 60 halálos áldozatot követelő tragédia hatalmas tüntetéshullámot (#rezist) indított el a korrupcoótól megcsömörlött társadalomban.
Hogy aztán egy évvel később, 2016 decemberében ugyanez a (gyorsan felejtő) társadalom történelmi sikerhez juttassa az egy évvel azelőtt százezres tüntetésekkel lemondatott PSD-t.
Tavaly, a Colectiv-tragédia ötödik évfordulóján az is kiderült, mit sem változott a helyzet: ugyanúgy nem épültek új kórházak, és egyetlen új helyet sem biztosítottak azóta sem a súlyos égési sérülteknek. Akiket így külföldre kell szállítani, hogy életben maradhassanak, ha éppen nem járnak úgy, mint ez a munkabalesetben megégett konstancai férfi, aki három fertőzést is összeszedett, amíg ide-oda utaztatták.
Szóval a politikus ellenzékben mindig nagyon erkölcsös, de amint hatalomra kerül, elfelejti, mi is lenne a dolga. Aztán ha baj van és felelőst kell keresni, egymásra mutogatnak, hosszasan sorolva, mi mindent mulasztott el a másik fél, amíg hatalmon volt.
Mindennek tükrében egészen másképp értjük már a jól ismert Shakespeare-sort: „Színház az egész világ”.
Nézzék csak meg a maszkos Ciolacu mosolygós szemét ezen a képen. Úgy tűnik, nagyon is jól szórakozik. Eljátssza a szerepét a kollégáival együtt, aztán hazamegy, mint aki jól végezte dolgát.
Pedig nem végezte jól.
Sem ő, sem pedig a kollégái… és itt nemcsak a szocdemekre gondolok.
Ezért ismétlődnek meg az ilyen tragédiák. Még szerencse, hogy a mindenkori ellenzék tudja, mi a morál…
Égnek a kórházak, mint a gyertya, erre az egészségügyi miniszter mit csinál? Alkalmaz egy betegnavigátort
Lángokban áll az ország a bukaresti Matei Balș kórházban bekövetkezett horrortűzvész kapcsán. És nem csak, hiszen nem ez volt az egyetlen kórháztűz a kies hazában: a hírhedt 2010-es giulești-i tűzvész (amikor is öt csecsemő halt meg) óta egymást követik a kisebb-nagyobb tragédiák, egészen máig. Nem mellesleg, az a kórház, ahol a halottak száma már elérte a hetet (és miközben ezt a szöveget írom, jön a hír, hogy meghalt a nyolcadik áldozat), az egyik legkorszerűbb az országban.
Nyilván nem csak a jelenlegi döntéshozók felelősek a helyzetért. Minden hanyag, gyáva, érdekvezérelt, dilettáns, ostoba politikus, funkcionárius, kész-pina-meleg-máléra leső opportunista felelős. Azt is mondhatnám, strukturális egészségügy-leszarásról van szó. Magyarán: a mindig és mindenütt létező kivételektől értelemszerűen eltekintve gyakorlatilag mindenki leszarta a hazai egészségügyet. És akkor most itt állunk. Kezünkben az egészségünkkel. Legszívesebben betenném egy galambba, a galambot egy nyúlba, a nyulat egy őzbe, az őzet pedig elvinném a meseországi nagyerdőbe, hátha így elrejthetem a román egészségügy tüzes szemei elől.
Olvasson még:
Na de vissza a forró valóságba: függetlenül attól, hogy az elmúlt 30 évben kik, hol és hányszor szartak a hazai egészségügyre, itt és most van egy önmagát felelősnek nevező kormányunk, melynek tagja egy önmagát felelősnek nevező egészségügyi miniszter. Neve is van, ami a mostani tűzvész kapcsán beleégett az emberek agyába: Vlad Voiculescu (pártja az USR-PLUS). Aki pontosan tudhatta, mit vesz gondjaiba ismét, hiszen a Dacian Cioloș-féle technokrata kormány idején egyszer már belehuppant a szaktárca bársonyszékébe. Igaz, csak rövid időre, és az is igaz, hogy 2016-ban nem volt pandémia. Nem mintha ez bármit is levonna a miniszter felelősségéből. Tudta, tudnia kellett, milyen állapotú rendszert vesz át. Feltételeztem volna, hogy elképzelése is van, milyen lépéseket kell megtenni annak érdekében, hogy a lebénult egészségügyi rendszer felkeljen és bár bicegve járjon.
És akkor olvasom, hogy a miniszter úr csapatot alakít, bővít, államtitkárokat nevez ki. Nagyon helyes, ezt a helyzetet egyedül kezelni nehezebb, mint a robogó gyorsvonatot megállítani. Na és most jön a meredek: a derék miniszter felvett maga mellé egy betegnavigátort. Nos, én orvosi egyetemet végeztem, dolgoztam kórházban, de ilyen istenteremtményével életemben nem találkoztam. Oké, hát nagyot haladt az orvostudomány azóta, gondoltam magamban, hadd nézzek utána, mi fán terem a betegnavigátort. És rátaláltam erre. Egy számítógépes program.
A miniszter úr betegnavigátora azonban hús-vér nő. És hopp, történetesen egy olyan egyesület igazgatója volt, amelyet annak idején a miniszter úr alapított. A hölgy jól képzett: a hírek szerint papírja van arról, hogy… teológiát és angol nyelvet végzett. Könyörgöm, mi köze ezeknek a tiszteletre méltó tudományoknak a rothadó egészségügyi rendszerhez? Hopp, van itt azért még valami: a hölgy férje a belügyminisztérium korrupció-ellenes igazgatósága alvezére. Ja, és a hölgy Voiculescu úr korábbi mandátuma idején is ott sertepertélt már a csapatban. Igaz, akkor még nem betegnavigátornak nevezték. Egyszerű ügyfélszolgálatot teljesített.
És akkor kérdem: mi a jóistent fog csinálni ez a hölgy a lángoló kórházerdőben? Megfogja az égő testekből kiröppenő lelkek kezét és elnavigálja őket a mennybe vagy épp a pokolba, érdemeik szerint?
Itt kellene befejeznem, már csak a felgyülemlő keserűség és düh okán is, de nem tudom kihagyni a derék miniszter egy mondatát, amely sok mindent megmagyaráz. Egy interjúban Voiculescu úr ezt mondta: „Nézzék Kolozsvárt, a megyei kórház… szégyen. Brassó – kriminális, ami ott történik. Tehát, ezeknek a dolgoknak működniük kell.” Ennyi. Értik? Legszívesebben én is adnék egy betegnavigátort a miniszter mellé. Meg az összes gazember mellé, akik felelősek a haldokló egészségügyi rendszerért. Navigálja el őket jó messzire, ha lehet, Héraklész oszlopain túlra.
A 37 millió védőmaszk esete a hagyományos oktatással
Azt mindenki tudja, hogy az új oktatási miniszter, Sorin Cîmpeanu nagyon is hagyományosoktatás-párti, hiszen már a mandátuma legelején leszögezte: elsődleges célja, hogy az óvodák és az iskolák mihamarabb újranyissanak. Ezt persze részben a társadalmi nyomás is indokolja – nem véletlen, hogy korábban mindenki megnyugtatására Iohannis is bejelentette: a sulik valószínűleg újranyitnak a második félévtől –, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, mennyire katasztrofális volt az előző, online félév.
Nemrég derült ki ráadásul, hogy az első félévhez képest gyakorlatilag megduplázódott azon rászoruló diákok száma – így már több mint félmillióan vannak –, akik bevallásuk szerint nem tudtak részt venni az internetes suliban, mert nem volt hozzá eszközük. Hiába vert hát el az állam elképzelhetetlenül sok pénzt azokra a táblagépekre, amelyeket nekik szántak, a helyzet látszólag egyre rosszabb.
Olvasson még:
Így Cîmpeanunak nincs is nagyon más választása, mint erőltetni a sulik újranyitását, és reménykedni, hogy a járványszámok majd megengedik ezt. (Végső döntés néhány nap múlva, február 2-án születik.)
Most például azzal állt elő, hogy az iskolák fel vannak készülve az újranyitásra, mivel van raktáron 37 millió maszk, így mindenki kap majd ingyen. Ezenkívül háromnaponta ellenőrizni fogják, hogy állnak a romániai oktatási intézmények fertőtlenítőszerek terén.
Nem akarunk rosszak lenni, de az eurómilliókat elemésztő, és eléggé eredménytelen táblagép-beszerzések után – úgy tűnik – itt az újabb pénznyelő. Lehet tippelni, hány hétre lesz elég ez a – most még – soknak tűnő 37 millió maszk. A rendszerszintű problémák ugyanis sajnos a társadalomba is leszivárognak, így könnyen meglehet, hogy egykettőre lába kél annak a sok maszknak (pedig hát a maszknak nincs is lába).
Ez az igazi „hagyományos oktatás”. Bár ne legyen igazunk…
Mi lenne, ha a dolgozás fontosságának hangsúlyozása helyett a politikusok végre dolgoznának?
Megint kigyulladt egy kórház, már a sokadik az utóbbi években, megint ártatlan emberek haltak meg, mert – nem lehet szépíteni – felelőtlen, trehány, korrupt, jólvanazúgy-emberek nem végezték rendesen a dolgukat.
Az ország és az állam fáradhatatlan vezetői sorra járulnak a nép elé és teszik azt, amihez a leginkább értenek: sötét arccal mondják ismét ugyanazt, amit mindig, ilyen esetekben hangsúlyoznak, sürgetnek és elmondják, mire van szükség:
Olvasson még:
Klaus Iohannis, államfő: „Átfogó reformra van szükség az egészségügyben, az ilyesminek nem szabad megismétlődnie!”
Florin Cîţu, miniszterelnök: „Mindenkinek meg kell értenie, hogy így nem mehetünk tovább (…) beruházásokra van szükség, (…) tessék kijönni az irodákból és mindenki végezze a dolgát”.
Dan Barna, miniszterelnök-helyettes: „Nagyon kemény intézkedésekre van szükség, hogy a szabályokat betartsák a tűzveszélyes kórházi részlegeken.”
Kelemen Hunor, miniszterelnök-helyettes: „…határozott és gyors felderítésre van szükség. Az egészségügyön és az oktatáson nem szabad spórolni, ezeket a rendszereket nem érinthetik megszorító intézkedések!”
Vlad Voiculescu, egészségügyi miniszter: „Kötelességünk felderíteni a rendszer hibáit”.
Hát rajta, urak! Régóta tudjuk, mire van szükség, mégis mi a fenére várnak??
You must be logged in to post a comment.