Ionopot chivanoc, Kelemen Hunor! (KÉPREGÉNY)
Leszámolhatnánk már azzal a szamársággal, hogy csak az pofázhat, aki szavazott
Szándékosan nem a választás előtt írtam erről a témáról, mert tartok tőle, hogy – főként némi rosszindulattal – könnyű félreértelmezni a mondandómat, vagyis olybá venni, miszerint otthonmaradásra buzdítanék. (Nem buzdítok ilyesmire.) Sőt most sem írnék róla, ha a szociális média árja nem dobta volna elém Mircea Cărtărescu minapi bejegyzését, amelyben a kitűnő román író, a részvételi adatok miatti csalódottságában, erre a kijelentésre ragadtatja magát (szabad fordításban):
„Egy ember, aki nem szavaz, polgári és politikai értelemben halott.”
Nem ő az egyetlen, akinek a részéről visszaköszön ez a retorika: a felfokozott kampányhangulatban – természetesen a háttérből a pártok professzionális üzenetátadási módszereivel megtámogatva, öntudatos polgárok tömegeit változtatva önkéntes reklámfelületté – különböző platformokon gyakran hangzanak el az effajta szentenciák, mint „aki nem megy szavazni, utána ne pofázzon”, „szavazni erkölcsi kötelesség” és hasonlók.
Akik ilyesmiket hangoztatnak, kimondva-kimondatlanul abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a választásoktól távol maradni pusztán nemtörődömségből, restségből vagy egyfajta undorból lehet – de ez távolról sincs így. Mindenek előtt azonban szögezzük le: nem,
bármit mondjanak az ebben érdekelt politikusok és egyházfők, szavazni nem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.
Mint ahogy, bármit mondjanak a kritikai értelmiségiek, demokráciában „pofázni” sem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.
Vannak, akik meg sem szólalnak politikai ügyekben, aztán négyévente elmennek szavazni, egyre gyakrabban meglepetéseket szerezve ezzel a közvélemény-kutató intézeteknek (vö. „csendes többség”); mások egyebet sem csinálnak, mint folyamatosan véleményt formálnak, mégsem mennek el szavazni. Mindkettő rendben van: a szabad választás és a szabad szólás joga közt nincs közvetlen összefüggés, és mindkettő jog, nem kötelesség.
A szavazást morális ügyként kezelő álláspont – hangsúlyoznám, hogy teljesen függetlenül a jelenlegi parlamenti választástól – könnyen visszájára fordítható:
ha a megválasztott parlament (és az általa megválasztott kormány) rosszul végzi a dolgát, mondhatjuk-e azt, hogy akik megszavazták, ne pofázzanak, hiszen, lám, mit okoztak?
Ha azok, akik nem szavaznak, „polgári és politikai értelemben halottak”, ez csakis azt jelentheti, hogy a polgári és politikai tevékenység egyetlen érvényes formája a négyévenkénti választásokon való részvétel – de ez, ha a politikát a szó eredeti értelmében, vagyis a polisz, a közösség ügyeivel való foglalatoskodásként használjuk, nem így van. Éppen erről látszik megfeledkezni az a politikai és véleményformáló elit, amely a közügyek képviseletét a pártpolitikával azonosítja, és amely saját hitelvesztésének súlyát a passzív plebszre terhelné.
Márpedig a passzivitás – minél nagyobb mértékű, annál inkább – mindig jelzés:
azt (is) jelezheti, hogy olyan légkör alakult ki, amelyben az állampolgárok közéleti-politikai ügyekben nem érzik érintve magukat,
a kamarillapolitizálás pitiáner, napi trükközései (amelyet politikaként igyekeznek lenyomni a torkukon) nem hozzák lázba őket. Úgy érzik, az ő szavuk úgyse számít, vagy a távolmaradást a tiltakozás egy formájaként használják. A mindenkori politikai osztálynak, kioktatás helyett, figyelnie kéne ezekre a jelzésekre.
Hát, ezúttal nem – ezúttal sem – sikerült.
Nyolcvanas évek, erdei tévé, Nagy Testvér, avagy: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben?
Szeretném jó előre jelezni: nem szívügyem a labdarúgás. Amolyan focisznob volnék: megnézem a vébét, az eeebét, továbbá drukkolok a magyaroknak, szeretem a CFR-t, utálom az U-t, szeretem a Sepsi OSK-t, utálom a FCSB-t, rendes érzelmi-indulati alapokkal bíró átlagpolgár vagyok, ebben is. Persze, kedvenc focistám van. De nem Diego Armando Maradona. Hanem a Gaucsó (Ronaldo de Assis Moreira, Ronaldinho Gaúcho, Dinho, ahogy tetszik). És nem azért, mert szerintem ő minden idők legnagyobb futballistája (hát honnan is tudnám én ezt, ha nem szívügyem a labdarúgás), nem is azért, mert úgy tudott átosonni-táncolni-repülni az ellenfél egész csapatán, mint egy szellem, akit néha lerúgni is teljesen értelmetlen és fölösleges volt, még csak azért sem, mert bárhonnan tökéletes labdát tudott tálalni a csatárnak. Hanem azért a girbegurba mosolyért, amilyet se előtte, se utána nem láttam senki arcán ragyogni. Ami azt üzente, s üzeni ma is, hogy ez az ember egyszerűen szerette, amit csinált. Mint egy gyerek.
A Gaucsót megsirattam volna. (Remélem, nem kerül rá sor, hiszen 11 évvel fiatalabb nálam.) Diego Armando Maradonát nem sirattam meg. Viszont: mintha megdobtak volna egy kővel. Fájt. És nem csak azért, mert hát vita nincs, a foci történetének egyik gigásza ő. Nem csak azért, mert fáj, amikor elgondolkodom azon, hogy mi volt, s mivé lett üstököspályája leívelése után. (Nem részletezem: drogok, Fidel-ölelgetés, Che- és Marx-tetkó, pofátlankodás II. János Pál pápával, a kis tízes marhája.) Hanem igazából azért, mert távozásával lezárult valami, ami a múlt század nyolcvanas éveiben ezeken az erdélyi-végvári tájakon is fontos volt. Sőt!
Olvasson még:
Természetesen nem azért könyörögtem apámnak, szerezzen be valahonnan egy spanyolországi vébés pólót, mert… Maradona. Mert… Mészáros, mert Nyilasi, mert Garaba, mert Sallai, Mert Fazekas, mert Pölöskei, a többiekre kapásból már nem emlékszem. Mert… hajrá, magyarok! És majd hasra estem, amikor egy nap elém tett egy csomagot, felbontva, naná, akkoriban a román vámosok így jelezték, hogy hahó, rajtunk a szemük. És benne volt a póló! Igaz, hosszú ujjú, igaz, vastag, de viseltem, izzadtam a nyár melegében, mert én voltam az utcában az egyetlen, akinek ilyenje volt. Mondták is a focizó haverok, hogy szarul áll egy falábún. És igazuk volt, de attól még láttam rajtuk, a fél húslábukat odaadnák a „mezért”.
Mert ebben a mezben már mehettem ki a Bükkbe, meccset nézni. Ezekből a teljesen undergrund, a korabeli tett- és gondolatrendőrség által is „körülrajongott” erdei szeánszokból korábban kimaradtam, zsenge korom okán. Hát most elérkezett az én időm! Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a sötét erdőben egymás után világítani kezdtek a sporttévék fényei. Nem (csak) Bácsban volt akkoriban az idegen lények leszállópályája. Hanem a Bükkben. És azokat a pillanatokat sem fogom elfelejteni soha, amikor június idusán, a földöntúli fények árnyalta csöndben tízszer morajlott fel magyarul az erdő, hogy gól! Aki talán nem emlékszik: a mieink 10 gólt pakoltak a salvadoriak hálójába. És azt sem felejtem el soha, hogy pár nappal később jött Maradona és a mieink elestek. De csúnyán. És persze, tovább is volt, mondhatnám még, de minek.
Nos, ez fáj, paradox módon. Mert azok a vészterhes idők elmúltak. Ma már többnyire csak azért háborog az ember, ha nincs hideg sör a hűtőben meccs előtt, vagy egy fontos találkozót nem „passzol át” az M4, mert ó, észlelték, hogy határon túl vagyunk és hát bocsánat, nem működik. A vészterhes idők elmúltak, mondom… de elmúlt egy közösségi létmód, az összetartozásnak egy sajátos, talán csak diktatúrákban élők (vagy éltek) számára értelmezhető érzése. És ez a létmód, összetartozás-érzés bennem Maradonához (is) kapcsolódik. Aki most elköszönt tőlünk.
És hogy a címbeli kérdésre is kitérjek térjek: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben? Nos, az említett elmúltakon kívül: semmi. Tulajdonképpen itt áll mellettem, amint ezeket a sorokat írom, egy kukkot nem ért az egészből, nem érti, hogy egy Isten háta mögötti legyőzött terület lakója miért küszködik a könnyeivel. Nem érti, mondom… viszont átölel és latinos szenvedéllyel sír velem. Szóval lényegében semmi és senki nem halt meg. Egymásra kacsintunk, aztán lemegyünk az utcára, egyet passzolgatni. Ki-ki a saját (fa)lábaival. Mint annak idején.
Mioritikus szürreál: Jó Orban és Ionopot Iohannis a jogállamiság lovát ugratja nagy Budavár kapui előtt
A tények:
1. Magyarország és Lengyelország megvétózta az Európai Unió pandémiás költségvetési csomagját, mert a pénzosztást a mitikusan ködös jogállamiság betartásához kötötték.
Olvasson még:
2. Ludovic Orban, a felelős román járványkormány miniszterelnöke hamar-hamar elhatárolódott a két renitens „mérgező” akciójától, mert hát ilyet nem lehet csinálni, így bántani egész Európát, beleértve a magyar és lengyel embereket is. Tettéért a fejlett nyugati sajtó szépen megsimogatta az jó orbani buksit.
3. A csütörtök esti virtuális EU-csúcs előtt Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök felhívta Angela Merkel német kancellár asszonyt (mert a kancellár asszony ezt kérte tőle) és többek közt kijelentette: Románia a kezdetektől fogva támogatta és most is támogatja a jogállamiság érvényesítését. Legendás mondat ez.
E cikk megírása előtt egy jó barátom elsütött egy, a jogállamiság szemantikai mezejének felforgatására épülő, sajnos frappánsan lefordíthatatlan szóviccet: Románia egy stat de drepți. Magyarán: Románia egy vigyázzban álló ország. És igaza van. Románia mindig ott és akkor áll vigyázzba (vagy hajol meg, vagy csókol gyűrűt, kezet, segget stb.), ahol pillanatnyi érdekei megkövetelik: a Trianon-palotában, Moszkvában, Washingtonban, Berlinben, Párizsban, Brüsszelben, bárhol. (Ami önmagában nem baj, hiszen minden ország a saját érdekeit nézi, csak hát, ahogy mondani szokták, a stílus, hölgyek-urak, a stílus!) És többnyire meg is kapja a buksijára a simit. Hogy közben mennyire magasról szarik a mantrásan ismételgetett jogállamiságra? Lássuk.
A (kisebbségi) magyar sérelmeket nem akarom hosszan sorolni, tanulmány lenne belőle: Erdély bármilyen pici autonómiája, a székely autonómia, a székely „terroristák” ügye, a számtalan magyar iskolaügy, a számtalan magyar egyetemügy, a kétnyelvűség ügye, Trianon-nap, Ionopot elnök májusi magyargyűlölő performansza, van itt minden, ami az értelmezhetetlen jogállamiság igazi, tősgyökeres mioritikus „értelmezését” illeti.
Vessünk össze inkább két nemzeti tragédiát. Az egyik a 2015. október 30-án bekövetkezett Colectiv-tragédia: a szórakozóhelyen kitört tűzvészben 64 ember meghalt, további majd’ 200 megsérült. Miért? Hát, röviden: mert az illetékesek szartak a közbiztonságra. Az események nyomán kirobbant tüntetések hatására lemondott a teljes Ponta-kormány, tokkal-vonóval.
2020. november 14-én kigyulladt a Piatra Neamț-i megyei kórház intenzív osztálya. Az ott kezelt súlyos betegek közül jelen szöveg megírásának pillanatában már csak négy él. A többi füstbe ment. Miért? Hát, röviden: mert az illetékesek szartak a közbiztonságra. És akkor a következő kérdés: lemondott-e a jó Orban-kormány (tokkal-vonóval) az események után? Vagy akár csak egy miniszter, egy államtitkárocska? Tudtommal nem. És a következő kérdés: ostorozta-e öleb-pártját a Nagy Károly-díjas európai főhős, Ionopot Iohannis Tudtommal nem. Ehelyett ezt süvöltötte: Peeeszeeedeee!
Hát, kábé ennyit a mioritikus jogállamiság lováról, amelyet e két bajnok most épp nagy Budavár kapui előtt ugrat.
Lárévédéré, Igor, bunöziuá Maia! Etnikai alapon egyesülünk egyet, ugye? Erdélynek pedig kuss!
Nagyjából a fenti mondattal jellemezhető a múlt vasárnapi moldovai elnökválasztást követő román viszonyulás. A pontosság kedvéért: november 15-én, vasárnap zajlott az elnökválasztás második fordulója a Moldovai Köztársaságban. Akik küzdöttek: az oroszbarát Igor Donon elnök, illetve a nyugatbarát Maia Sandu elnökjelölt. És az eredmény: Sandu lazán kiütötte Dodont a ringből.
A világ tapsolni kezdett: megbukott egy kis despota, leszállt az első eurófecske azon a végvári vidéken is, és most majd jön a szép és színes és emberijogos és globalokonform tavasz. Természetesen Románia, a „nagy” szomszéd és testvér az elsők között dobott csókot a frissen megválasztott elnök asszonynak. Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök tőle telhetően melegen gratulált a győzelemhez és egyben jelezte, máris megveszi a jegyet Kisinyovba.
Olvasson még:
Ugyanakkor előbújtak fűtött köveik alól a legkülönbözőbb mioritikus elemzők és diplomaták is, akik bármely jelentősebb Pruton túli politikai szeizmikus mozgás után azonnal elkezdik a jól ismert rigmust: Moldova Románia! Tessék egyesülni! Hogy ez mennyire igaz, az ilyenkor mellékes. Itt van például a román diplomácia egyik kiscsillaga, a jelen pillanatban a Népi Mozgalom Párt (PMP) alelnöke ás a párt konzervatív színeiben választási ringbe szálló politikusa, Cristian Diaconescu, aki egy minapi interjúban így érvelt az egyesülés ideája mellett:
„Egy biztos történelmi alapokon álló premisszából indulnék ki, amellyel a Prut mindkét partján csakis rokonszenvezhetünk.”
És akkor itt álljunk meg egy mondat erejéig: a biztos történelmi alapokon álló premissza az 1918-as bukaresti (bufteai) békeszerződés, melynek során Románia korábbi szavát szegve különbékét kötött a központi hatalmakkal, aztán ügyesen megszállta ex-szövetségese, Oroszország besszarábiai területeit? Mert hogy jó száz évvel korábban, a hetedik orosz-török háborút lezáró, szintén bukaresti béke során Besszarábiát az oroszok elvették Romá… na várjunk, hiszen akkor még nem létezett Románia, se kicsi, se nagy. Jó, egye fene, a történelem ilyen bonyolult: román mitohistóriai szemszögből nézve akár biztos történelmi alap lehet ez is. Na de azt honnan a fenéből veszi a diplomata úr, hogy az egyesülés ideájával mindenki, de mindenki rokonszenvezik a Prut összes partján? Hiszen az elmúlt években végzett moldovai felmérések épp az ellenkezőjét látszanak igazolni. Ja, lehet, a gonosz dodonisták ármánykodása ez.
Na de folytassuk Diaconescu úr gondolatait, hogy mi is az a bizonyos történelmi alapú premissza:
Hirdetés„A közös identitás. A közös etnikai, vallási, nyelvi, történelmi identitás, továbbá az a tény, hogy bonyolult történelmi pillanatokban, konfliktusok, politikai válságok idején szétválasztottak minket, mint országot.”
Mint országot? 1812-ben? Ne vicceljen már, Diaconescu úr! De menjünk is tovább:
„Nem létezett politikai akarat se itt, se ott, hogy Románia ne maradjon egy ország. A népakaratról van szó. Ebből a szempontból a dolog világos: egy ország vagyunk, egyetlen ország, amelyet többnyire diktátorok választottak szét…”
Értik, ugye? Egy ország, egy nép… Amelyet diktátorok téptek szét. És akkor egy pillanatig gondoljunk arra is, amit mi, magyarok szoktunk mondogatni (nyilván nem kalapos együgyűekre és egyéb globalista műhéroszokra gondolok): hogy hát izé, a történelmi Magyarországot rendesen apróra szeletelték Trianon környékén, méghozzá diktátorok (ja, nem is, bocsánat, felvilágosult, demokratikus geopolitikai mesterszabászok), és hát azóta vagyunk, ahogy vagyunk. De ha ezt például Diaconescu úrnak elmondanánk, továbbá azt is, hogy jé, hát Ionopot úrral egy igazi szászvérű Nagy Károly-díjas európéer huppant az egységesnek, oszthatatlannak, egyidentitásúnak, egyvallásúnak, egynyelvűnek tűnő Románia elnöki székébe, akkor vajon mit szólna ez a bülbülszavú diplomata? Elharapná a torkunk, amúgy diplomatikusan. És még csak nem is mondom azt, hogy rosszul tenné, legalábbis az ő szempontjából. Pedig, ha úgy tetszik, egy cipőben járunk, egy, számnyi különbséggel: Románia (legalábbis deklaratívan) nagyon szeretne egy újabb nagy egyesülést. A Moldovai Köztársaság? Hát, egyelőre nem annyira. Erdély is szeretne némi autonómiát (mert az egyesülés ilyen körülmények közt, valljuk be, illuzórikus gondolat). Az erdélyi autonómiát viszont Magyarország is szeretné. És egyelőre itt a pont. Három is.
Vajon hány polgármester meri visszatartani az ünnepi díszkivilágításra szánt vaskos eurókötegeket?
Történnek még csodák választási évben is: járványhelyzet ide, pluszköltségek oda, a nagyobb városokban már napok óta elkezdődött a rendkívül költséges ünnepi díszkivilágítás kiaggatása, Bukarest hatodik kerületének polgármestere viszont úgy döntött, ő erre idén nem áldoz az önkormányzati költségvetésből.
Olyat is mondott, amit ritkán hallunk ilyenkor elöljárók szájacskájából: az így megspórolt félmillió euróból inkább aszfaltozni fog, vagy építtet egy óvodát. Persze nem először történik ilyesmi a világtörténelemben, és azt is tudjuk, hogy az embereket régóta megosztja ez a téma: mindig akadnak olyanok, akik nem esnek hanyatt például a tűzijátékoktól és (a nem mindig ízléses) ünnepi dekorációktól, s akik szerint nem ártana értelmesebb dolgok irányába röptetni a vaskos eurókötegeket.
Olvasson még:
Sőt: ha így pörögnek tovább a fertőzés terjedését mutató számok, a karácsony sem a hatalmas sétákról, és a villogó főtéri karácsonyfák előtti csoportos szelfizésekről fog szólni, hanem inkább üres, kihalt utcákról.
S akkor mi értelme van az egésznek?
Az európai kisebbségvédelem új csúcsra hágott. De nem a nemzeti kisebbségekére
Olvasom, hogy a tisztelt Európai Pártbizottság összedobta az LGBTIQ-közösség védelmét szolgáló ötéves tervét. Amelyben szó van többek között hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemről, az azonos nemű élettársi kapcsolatok határokon szivárványosan átívelő elismer(tet)éséről, a szivárványcsaládok védelméről, a szivárvány-migránsok óvásáról, a transz- és interszexuális emberek számára fontos egészségügyi kutatások (feltehetően nem rákkutatásról van szó) támogatásáról satöbbi.
Félreértés ne essék: személy szerint sok mindennel egyetértek. Hiszen annak idején megmondta az Úristen is: szeresd felebarátod, mint tenmagad! A gyűlölet borzalmas, emésztő indulat: elpusztítja a kelyhet, amelyben dúl. Ilyen alapon azzal is egyetértek, hogy például a nem EU-s, de annál haladóbb Norvégiában immár három év börtönnel sújtható bármely bifób és transzfób gyűlöletbeszélő. Értsd: nem csak a homofób gyűlöletbeszélők, ahogy eddig. Persze, az esélyegyenlőség nevében kérném tisztelettel a haladó gondolkodókat, esetleg gondolkodjanak el haladtukban azon is, hogy vajon a heterofób gyűlöletbeszélők (mert ojjé, vannak ám ilyenek is!) nem büntetendők? Vagy a heteróknak most vezekelniük kell évezredes bűneikért?
Olvasson még:
Na de a tisztelt Pártbizottság ötéves tervére visszatérve: nem tudom kiverni a fejemből azt a szándék szerint rendkívül pozitív hozzáállást, amidőn haladó szellemű egyetemi oktató barátaim, románok, a Facebookon megvédtek minket, magyarokat, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök májusi magyarellenes performansza idején. Határozottan elítélték a performanszot, mert ők elítélnek minden kisebbségellenes, vagyis melegellenes, transzellenes, magyarellenes megnyilvánulást. Most már tényleg örvendek, hogy a nemzeti kisebbségeket – így bár – megvédendőnek tartják a haladó román gondolkodók.
Az Európai Pártbizottságtól viszont ezt kérdezném: ugyan összegyűlt bár egymillió erre vonatkozó aláírás az uniós tagállamok bár egynegyedében? Mert a nemzeti régiók védelme érdekében elindított polgári kezdeményezés ügyében az egymillió aláírás megvan, és a kétmillió aláírás is szinte. Esetleg nem kéne a tisztelt pártbizottsági elvtársaknak egy nemzeti régiós ötéves tervvel is előállni? Például az esélyegyenlőség nevében. Hiszen ezekben a régiókban is kisebbségek élnek. Igaz, nem feltétlenül LGBTIQ-alapúak. De attól még kisebbségek, hát lám, még a leghaladóbbak is besorolják őket a többi tiszteletre méltó kisebbség mellé.
Kedves Elvtársak! Schatzi Kameraden! Dearest Comrads! Kíváncsian várom tehát a nemzeti régiós, kisebbségvédelmi ötéves tervet, a határozott nyilatkozatokat. És főleg a tetteket. Mint Vladimir és Estragon Godot eljövetelét.
A jelenléti oktatás felettébb szükséges voltáról
Állok az előszobában. A nagyobbik szobában ugyanis az egyik ikerlányom online hangszerórán (!) vesz részt, a kisebbik szobában a másik ikerlányom gyakorol, a konyhában a nagylányom élvezi a digitális oktatás előnyeit. A feleségem végre eljutott munkába, nekem is dolgoznom kéne, hómofiszból. Ehelyett: itt állok, másként nem tehetek.
Indítsuk tehát in medias res, egy maximával ezt a cikket: az otthoni munkavégzés és az otthoni oktatás egy időben nem kivitelezhető. Legalábbis többgyerekes, nem felső-középosztálybeli családokban, utóbbiakban is csak úgy, ha külső segítséggel oldják meg a gyerekfelügyeletet, ami egyben azt is jelenti, hogy családon kívüli személy(ek)nek kell tartózkodnia a lakásban, ami járványidőkben mérsékelten javallott.
Olvasson még:
Tisztában vagyok azzal, hogy vannak ennél rosszabb helyzetben lévő családok is, amelyek nem tudnak külön helyiséget biztosítani a gyerekeknek az online „óralátogatáshoz”, az ehhez szükséges digitális eszközökről nem is beszélve. Hogy ez mivel jár, nem szükséges ecsetelni, illetve mégis: például az oktatási folyamatból való tartós kimaradással, egy olyan országban, amely funkcionális analfabetizmus tekintetében amúgy is éllovas (vagy sereghajtó? melyik ez esetben a helyes változat?) Európában.
Az, hogy milyen gazdasági hatásai lesznek annak, ha minden kisgyerekes háztartásból legalább egy szülő (köztük, mint azt egy ismert magyarországi járványügyi szakértő megjegyzi, számos egészségügyi dolgozó) kénytelen otthon maradni és a digitális oktatás otthoni meghosszabbított kezeként, valamint hivatásos háztartásbéliként működni, viszonylag könnyen belátható. Mégsem ez a legnagyobb probléma a home schoolinggal, bár bajnak ez is elég.
Lehet, hogy nem tűnt fel, de a miénknél is rosszabb járványgörbével rendelkező nyugat-európai államok, a második hullám elleni védekezésként, szinte mindent bezártak – kivéve a tanintézményeket. (Meg az üzleteket, de hát enni, ruházkodni muszáj.) Legalábbis az óvodákat, az elemi és általános osztályokat nem – a középiskolások (nem beszélve az egyetemi és főiskolai hallgatókról) már elvileg rendelkeznek egy olyan szocializációs, műveltségi, készség- és képességbeli bázissal, viszonylag kiforrott személyiséggel, amely súlyos jellem- és felkészültségbeli torzulások nélkül segíthet nekik átvészelni ezt az időszakot, akár hosszabb ideig is, bár jót persze nem tesz nekik (sem).
Írni, olvasni, számolni viszont nem lehet online megtanulni, bárki bármit is mondjon. Ha a szülő felkészültebb az átlagnál, és a háztartás gondjai meg a távmunka (haha) mellett botcsinálta pedagógusként felügyeli szorosan a tanulási folyamatot, legfennebb mérsékelhető a kár, amit a jelenléti oktatás hiánya okoz, de a lemaradás, ami – ezennel – több iskolai félév kimaradásának „köszönhető”, kisebb korban gyakorlatilag behozhatatlan, és egyelőre csak homályos elképzeléseink lehetnek arról, hosszabb távon milyen következményei lesznek a felnövekvő generációk szellemi fejlődése szempontjából.
Ismerethiányos és antiszociális gyerekek garmadáját termeli ki ez az időszak, akik egészen zsenge, személyiségük kialakulását alapjaiban meghatározó korukban sajátítják el a sartre-i egzisztencializmus rettenetes alaptételét, miszerint a pokol a másik ember.
Mindezt úgy, hogy a járvány második hullámának berobbanása a hatósági és szakértői álláspont szerint sem köthető a tanintézmények megnyitásához, komolyabb fertőzési gócokat iskolákban nem azonosítottak (szögezzük le: ha valahol ilyesmi előfordul, ott valóban szüneteltetni kell az oktatást ideiglenesen, de ez nem azonos azzal, hogy eseti mérlegelés nélkül, egyetlen tollvonással bezárjuk az összes tanintézményt). Az országos, óvodától az egyetemig ívelő tanügyi lockdownt nem észszerűségi tényezők indokolják, hanem a teljes kockázatkerülés (nem függetlenül a közelgő választásoktól sem) és a puszta félelem.
Igazán jó megoldás nincs ebben a helyzetben, mert minden ellenkező híresztelés dacára a vírus létezik és veszélyes; de nem spórolhatjuk meg azt, hogy minden lehetséges tényezőt figyelembe vegyünk, amikor ilyen fajsúlyú döntést hozunk. Magam is kétségek közt írom, de a jelenléti oktatás visszavezetése óvodától a nyolcadik osztályig ma a kisebbik rosszat jelenti.
Félni nem árt – mert, mint tudjuk, jobb, mint megijedni –, de hogyha hagyjuk, hogy kizárólag a zsigeri félelmünk rendezze be a világot körülöttünk, akkor többet veszíthetünk a vámon, mint amennyit nyerünk a réven.
Kampány idején jó volt a kolozsvári magyar bábszínház az RMDSZ-zászlón, ugye?
Olvasom, hogy bosszúhadjárat indult a kolozsvári magyar bábszínház kezdeményezői ellen. Egy világosítót kirúgtak, egy bábszínész ellen fegyelmi eljárást indítottak, és az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács is szimatol a Puck Bábszínház magyar tagozata elleni diszkrimináció ügyében, ahol az említett színész a hírek szerint hogy, hogy nem, feljelentett minőségben szerepel. Ja, persze, más gondok is vannak ott, csőstül.
És akkor ismét eszembe jut az RMDSZ városprogramja – igen, amelyet a helyhatósági választások előtt dobtak a közösség elé büszkén –, amelyben előkelő helyet foglal el a Puck Bábszínház ügye. Ilyen szavak találhatók a vonatkozó részben: elsorvasztja, ellehetetleníti, diszkriminatív, megalázó (ez a román vezetőségre vonatkozik). Meg olyanok is, hogy: közösséget vállal, támogatjuk, részt vállal (ez az RMDSZ-re vonatkozik).
Olvasson még:
Hát akkor, kedves RMDSZ, most nagyon, de nagyon ki kéne állni valamilyen pódiumra, utcára, hordóra, bárhová. A szeptemberi kampányhecc idején ezt írtam a városprogrammal kapcsolatban:
„Mindennel, de (szinte) mindennel egyetértek! Azzal például nem, ahogy a jelöltcsapat a kampány hevében ügyesen dárdára tűzte a Puck bábszínház ügyét. Ez egy több évtized óta gennyező seb (jómagam is álltam már szerzőként értetlenül az intézmény román és magyar fafejűivel szemben), tényleg pont most kellett előszedni? Olyan, de olyan kampányízű! (Persze, a politikus a politikai logika mentén gondolkozik, mit csináljon ő is.) De nem baj, mondja a lelkes(edő) énem, most majd valaki érdemben foglalkozik a dologgal. Legalábbis ezt ígéri.”
Na, a lelkes(edő) énem most ordít: Hahó, RMDSZ, egy ember elvesztette az állását, egy másikat épp meghurcolnak! Rohadtul itt az ideje, hogy a tisztelt párt és/vagy érdekvédelmi szervezet közösséget vállaljon, támogasson és rész vállaljon. Mert most már nem babra megy a játék!
Ja, hogy épp elkezdődött a parlamenti választási kampány? Ja, hogy erre most nem lesz ideje a tisztelt pártnak és/vagy érdekvédelmi közösségnek? Ej, mekkora pech! (Mert mivel is állhatna elő a jelöltcsapat: áldozatos munkával sikerült elérni, hogy egy bábszínházi munkatársat kirúgtak és egy másikat meghurcolnak?) Bár, hadd jegyezzem meg (ja, a lelkes(edő) énem): nagyon szeretnék most az egyszer árnyékra vetődni. Mert lehet, hogy a kerekek már javában forognak. Lehet, hogy a világgá kiáltott önálló Kolozsvári Magyar Bábszínház már épp születendőben van, nagy vajúdások között. Ha így van, respekt! De ha nincs így… akkor szégyelld magad, bábszínházat játszó RMDSZ! Vacak egy előadást sikerült tető alá hoznod!
Elmentem a piacra, elmentem a… ja, nem!
Egész nyáron arról beszélt a hazai tudományos és nem-tudományos világ, hogy ősszel jön a második koronahullám. Félreértés ne essék, beszélni jó. Csak, hogy a Kőműves Kelemen rockballada egyik sorát parafrazáljam: A szólamokat most már nagy tettek kövessék. De nem követték. Ősz elején voltak viszont helyhatósági választások.
A második koronahullám pedig jött, berúgta az ajtót és a hazai tudományos és nem-tudományos világ idegbajt kapott. Persze nem azonnalit, á, dehogy! Egy ideig még beszéltek. Ahelyett, hogy például az iskolakezdés körül bevezették volna az általános kötelező maszkviselést. De nem, a kötelező és általános beszédkényszert vezették be további másfél hónapig. És akkor most itt vagyunk: toronymagas vírusszámok, a passzívtól az agresszívig (értsd, pofonra is kész) terjedő maszkviselés-tagadók, jajkiáltások, hogy hát továbbra sincs táblagépük az online oktatásra átállított iskolások egy részének, zárjuk be a színházakat, mozikat, kocsmákat, mert ott tobzódnak a vírushordozó népek, ja, és a piacokat is, hát persze, mert a a piacon ingyen adják-veszik a vírust a krumpli, murok, karfiol mellé.
Olvasson még:
A piacozásra térnék ki ezúttal. Mert itt van egy apró részletkérdés, amelyről (ki tudja, miért) nem beszélnek eleget. A piacokon, ugye, általában helyi kistermelők és viszonteladók ügyködnek. A helyi kistermelők a saját háztáji gazdaságaikban termelt javakat árulják. Illetve nem árulják. Illetve, ahol lehetséges, kivonulhatnak a település elöljárósága által biztosított nyílt terekre, hogy ott folytassák a tevékenységüket.
A mallokat és globális nagyboltokat viszont nem zárták be. Sőt, nem is szólították fel őket: ugyan vonuljanak már ki valamelyik rétre, hogy a Jóisten szabad ege alatt folytassák áldásos tevékenységüket. A mallokban és globális nagyboltokban nem a helyi kistermelők árulják portékáikat. Na de akkor hogy is állunk a hazai termelők büszke pajzson hordozgatásával? És hogy is állunk azzal, hogy a mallok és globális nagyboltok zárt tereiben vonagló néptömegek (köztük a fent jelzett maszkviselés-tagadók) szórják a vírust, mint magvető a magot? Ja, persze, a döntnökök szerint a piacok sokkal veszélyesebbek!
De ha már így döntött a döntnökség, van egy ajánlatom. A mallok elég nagy területen működnek. Vagyis sok hely van bennük, ahol semmiféle gazdasági tevékenység nem zajlik. Csak arra szolgálnak, hogy a néptömegek nyugodt vonaglását biztosítsák A pontból B, C, D…, Z pontokba. Ezekre a vonaglóhelyekre nyugodtan be lehetne telepíteni egy-egy piacot. És akkor a néptömegek vásárolhatnak helyi termékeket (is) vonaglás közben, a kistermelőknek meglenne a napi betevőjük. És közben a vírus nem, nem, nem terjedne tovább. Logikus, nem?
Hát, nem. És akkor folytatódjék a beszéd. Vagy, akinek nincs kedve hozzá, hallgassa meg az alábbi kis dalt és képzelje el, hogy kisétál a piacra:
Vasárnap nincs vírus. Vasárnap nem dolgozunk!
Az utóbbi időben kisebb botrány füstölög a járványfronton. Egyes megyékben, ugye, lassan elfelejtik az emberek, milyen is volt annak idején, a három ezrelékes fertőzési ráta alatt, amikor még nem kerültek fel a hírhedt vörös listára, az „előkelő” helyezéssel együtt járó „díjakkal” – iskolabezárás, általános maszkviselési kötelezettség, bárok, színházak, mozik bezárása – együtt. Más megyékben viszont (ahol kitartóan 1,5 ezrelék alatti fertőzési ráta jön ki a nap végén) vígan leng a zöld jelzés, vagyis minden oké (elvileg legalábbis). Aztán ott vannak persze, a köztes, sárga listás megyék is (1,5 és 3 ezrelék között), amelyek kapnak kicsit a rosszból is, a jóból is.
Oké, mondom, hát ha ez van, ez van. Na de olvasom, hogy a minap a Republica oldal újságírói kapták a telefont és felhívtak pár „zöld” megyét: ugyan már, mondják meg, miért olyan alacsonyak a számaik? Mert biza, érdekes fehér zöld hollók is (például Kovászna, Beszterce-Naszód, Krassó-Szörény, Olt, Prahova) akadnak a megyei stratégiai kommunikációs csoportok között: míg a többség tucatjával, esetenként százával jelenti be az új fertőzéseket naponta, egyesek csak ott né, mikor akad. No de, miért is?
Olvasson még:
Kovászna megyében november 2-án kereken nulla új esetet jelentettek, október 26-án szintén nullát, október 19-én kettőt, október 12-én jé, megint nullát! Ja, ezek mind hétfői napok. A megkérdezett epidemiológus orvos ezt mondta: A hétvége szombaton véget ért, vasárnap nálunk nem végeznek teszteket. Tessék?
Beszterce-Naszód megyében hasonló a helyzet: október 5-én, 12-én és 19-én (szintén hétfők) nulla esetet jelentettek, október 26-án hármat, november másodikán pedig (végre) 37-et. A megyei közegészségügynél pedig mit mondtak a kérdésre? Bocs, az illetékes doktornő egynapos szabadságon van, ők nem mondhatnak semmit. Telefonáljanak másnap. (Ja, a rettegett „Reveniți mâine!” hivatalos államnyelvű hivatali válasz.)
Krassó-Szörényben némileg jobb a helyzet, minden szempontból. Itt „csak” két alkalommal jeleztek nulla új fertőzést a híres októberi hétfőkön. Ráadásul az egyik fő közegészségügyi illetékes őszintén elmondta, hogy bizony, „emberi hibákról” volt szó.
Oké, csak akkor egyrészt abszolút megértem a közegészségügyileg jól működő, vagyis – figyelem! – a lehető legrosszabb listára kerülő, karanténlebegtető, iskolabezáró, maszkdiktatúrázó megyék felháborodását. Másrészt erősen kételkedem abban, hogy ily módon, úgymond, mindenkinek jobb lesz. Nem, kedves embertársaim, mindenkinek rosszabb lesz. Ez van.
Mit tud az ország öt évvel a Colectiv-tragédia után? Sebet nyalni, arcon köpni a túlélőket, az áldozatok hozzátartozóit
Koszorúzgathat Klaus Iohannis államfő a Colectiv-tragédia ötödik évfordulója alkalmából, és ígérhet élethosszig tartó ingyenes orvosi ellátást a tűzvész sérültjeinek, iszonyatosan szomorú és lehangoló, hogy évről évre le kell írni: ez az ország továbbra sem hajlandó tanulni a 64 halálos áldozatot követelő bukaresti tragédiából. Sőt,
az elhunytak hozzátartozói és a tűzvészt túlélő, életre szóló fizikai és lelki sérüléseket elszenvedő fiatalokat idén is arcon köpték:
a szeptemberi helyhatósági választásokon lazán megválasztották az 5. kerületi polgármesteri hivatal élére azt a Cristian Popescu Piedonét, aki a tűzvész idején épp azt a kerületet vezette, ahol az ominózus Colectiv klub működött (a 4. kerületet).
Olvasson még:
Úgy tűnik, az ma már senkit nem érdekel arrafelé, hogy a csávót akkor a népharag kergette ki a polgármesteri irodából, s az elképesztően lassan haladó és lépésről lépésre tovább bonyolódó Colectiv-per keretében Piedonét alapfokon nyolc és fél éves börtönbüntetésre ítéltek.
Bicskanyitogató az is, hogy a tragédiáról könnyes szemmel emlékezett meg a Facebook-oldalán az a Victor Ponta is, akinek a miniszterelnöki székről kellett lemondania a tűzvészt követően, s akiről akkor azt hittük (na jó, reméltük), hogy eltűnik a román politika süllyesztőjében. Ehelyett ma áldozatpózban tetszeleg és úgy beszél arról, hogy a tragédia semmi változást nem hozott az elmúlt öt évben, mintha neki aztán semmi köze nem lenne az egészhez.
Az évfordulók alkalmával egyébként az aktuális egészségügyi miniszterek is el szokták mondani,
ha egy újabb hasonló tragédia bekövetkezne, a súlyos égési sérüléseket szenvedett pácienseket továbbra sem tudná rendesen ellátni a rendszer,
Románia ismét külföldi segítségre szorulna. Ezúttal Nelu Tătarun volt a sor, aki pénteken számolt egyet s elmondta, jelenleg is csak 23 olyan kórházi ágy van az országban, ahol szakszerűen el tudják látni a sérülteket, a szakszerűen felszerelt bukaresti, temesvári és iași-i központok pedig továbbra is csak papíron léteznek.
Mit lehet még mondani ezek után? De tényleg, mit?
A nem szép, nem helyes és a Direktívának nem megfelelő könyveket le lehet darálni, ugye?
Olvasom, hogy a belgiumi Hasseltben székelő Clavis kiadó úgy döntött: megsemmisít 7000 gyermekkönyvet.
Még mielőtt bárki haladó értelmiségi hörögni-fuldokolni-petíciózni-Facebook-profilozni-véleményhisztizni kezdene: nem, nem a sokszínűséget, másságot, bármiegyébséget népszerűsítő gyermekkönyvekről van szó. Hanem olyanokról, amelyekben egy bizonyos Fekete Péter (Zwarte Piet) szerepel. Akit esetleg érdekel: a fikcionális fickót egy Jan Schenkman nevű holland tanító és író teremtette meg valamikor az 1800-as évek derekán. Ez a Péter történetesen mór (vagyis fekete a bőre), és Mikulásnak segít az ajándékosztásban. És azóta a holland karácsonyi univerzum szerves része.
Olvasson még:
Egészen a lobogó-haladó lángagyak vallatólámpái által megvilág(os)ított 21. századig. Most ugyanis a lángagyak kijelentették, hogy Fekete Péter nem más, mint a fehér európai rasszizmus egyik égbekiáltó, egyben száműzendő szimbóluma.
Na és így jutunk el a belgiumi Hasseltben székelő Clavis kiadó nehéz döntéséig. Amely annak ellenére született meg, hogy maga az ilyen ügyekben igen óvatos Európai Parlament is állásfoglalási indítványt tett közzé, hogyaszongya (többek között): „… határozottan megerősíti, hogy a Zwarte Piet semmilyen értelemben nem erősíti a faji megkülönböztetést vagy a gyűlöletet; megerősíti, hogy a Zwarte Piet nem diszkriminatív hagyomány.” De jaj, mekkora ereje lehet egy ilyen parlament ilyen kijelentésének, amikor a másik oldalon verbális atombombákkal felszerelt vérugató aktivisták hadserege, no meg a nem szép, nem helyes dolgokat oly könnyedén letiltó Facebook áll. Ja, és maga Kim Kardashian, a világ talán legnagyobb szellem- és eszmetörténésze, aki rendkívül mélyenszántó tanulmányában igen szabatosan megfogalmazta az esszenciát: This Dutch “tradition” called: “black pete” is disturbing! (Értsd: Ez a holland „hagyomány”: ez a „fekete péter” nyugtalanító!)
Talán nem is töprengenék e kultúra- és hagyományirtáson, ha a mi szerteszabdalt, kisebb-nagyobb magyar földünkön nem robbant volna ki egy álirodalmi járvány (vitustánc? tömegpszichózis? kollektív elmebaj? ki tudná megmondani, a gyógyászokat eléggé lefoglalja a koronavírus), mégpedig a Meseország mindenkié című mesekönyv kapcsán. Amelyet valamely együgyű személy le talált darálni. Akkora port kavart az ügy, hogy a gombafelhőt talán Isten is meglátta. És ha látta (márpedig látta, mondom akkor is, ha valamely kalapos együgyű kiakad rajta, mármint azon, hogy Isten nevét egyáltalán szájra veszi valaki a 21. században), azóta is a fejét fogja. Mert Ő is tudja, mi is tudjuk:
Hirdetés„Könyvet nem darálunk, nem égetünk, nem semmisítünk meg. Ez barbárság.”
Na de most már azt is tudjuk, hogy:
„Könyvet nem darálunk, nem égetünk, nem semmisítünk meg. Ez barbárság. De csak akkor, ha a könyvek, szépek, helyesek és megfelelnek az egy és igaz Direktívának.”
Már csak arra vagyok kíváncsi, mekkora port kavar majd állig felfegyverzett haladó-lángagyú magyar köreinkben a belgiumi Hasseltben székelő Clavis kiadó döntése. Bár tartok attól, hogy azzal maradok. Hiszen a francia tanár lefejezését sem követte progresszív profilkép-vihar a Facebookon. Némi néma csend, na, az igen.
Nagy Klaus, a (nem is!) nagy nackó és nagy EU-simogató
Örömhír a román demi-demokrácia kifogástalanul könnyed erkölcsű elitkörei számára: dübörögve fejlődő hazánk, e makulátlan jogállam álkisebbségi államelnöke, Klaus Ionopot Iohannis éppen felmarkolt egy díjat valahol Németországban. Nem, nem a sokat emlegetett és kicsit vitatott Nagy Károly-díjat. Egy másikat. Amelyet történetesen I. Ottó német-római császárról neveztek el. Aki a maga idejében tényleg nagy volt: többek között összehozta a Német-római birodalmat (egységesített tehát, a maga módján), ja, és megfenyítette a kóborló magyarokat, nem is egyszer.
Ezt az enyhén szólva nem túl ismert díjat kétévente olyan személy(iség)eknek adják, akik úgymond, sokat tesznek az európai egységért, illetve az európai gondolkodás (vajon ez mi fán terem?) népszerűsítéséért. És mi tagadás, a drága Ionopot elnök úr tényleg sokat tesz. Értsd, sűrűn bólogat mindenre, amit az EU társadalommérnökei mondanak. Teszi ezt úgy, hogy a háta mögött ott van egy 86,45 százalékban ortodox nép (vagy nemzet, ahogy tetszik, bár eme egységesnek és oszthatatlannak kikiáltott nemzet oldalában van azért pár kényelmetlen tövis, például Európa legnagyobb őshonos nemzeti kisebbsége), amely nem feltétlenül és nem mindig gondolkodik az erkölcsi relativizmuson nyugvó uniós sokszínűség mentén. De ez mellékes: a lényeg, hogy a szász származású államelnök imázsát építeni kell. És akkor tessék, Nagy Klaus, itt van neked egy Nagy Ottó! Meg egy Nagy Károly! Igaz, hogy a Nagy Károly-díj odaítélése után Nagy Klaus füttyentett egyet a templomban, ama híres-hírhedt performanszakor, midőn kijelentette, hogy a PSD a magyarokkal együtt lopja Erdélyt, hogy Orbán Viktor kezébe adja. És ez a performansz még Németországban is vetett pár hullámot: a német sajtó egy része szerint talán mégse kellett volna odaadni a díjat egy ilyen alaknak. De hiába, az európai gondolkodás germán (?) hősei kijelentették, hogy á, Nagy Klaus nem is olyan nackó, csak politikus.
Olvasson még:
Az Ottó-díj átvételekor Iohannis pont azt csinálta, amit EU-s barátai elvártak tőle. Kijelentette, hogy bizony, csúnya dolog az nacionalizmus, az elszigetelődés, ejnye-bejnye, nem ez a jó út, a jó út a közös menetelés (nyilván az EU lángelméinek értékes útmutatásai szerint). Mire a laudátorok kedvesen megmondták a világnak, hogy lám, ez a Nagy Klaus milyen nagy européer, és milyen nagy barátja Németországnak. Meg az EU-nak, persze.
És a mostanihoz hasonló ceremónia hamarosan megismétlődik, amikor Nagy Klausunk átveszi a már odaítélt, ám a világjárvány okán kicsit késleltetett Nagy Károly-díjat is. Amikor megint el fogja mondani, hogy ő mekkora européer (értsd, nagyon nem nackó), továbbá hogy a közös európai út az egyetlen járható. Igazi autópálya. Amilyenből idehaza, Romániában alig van.
Mit is mondhatunk erre. Amit mindig, hasonló esetben. Ezek a történések valamilyen bodros felhőn zajlanak. Messze, magasan a valóság fölött.
Hogyan kell igazi, haladó szellemű, érzékenyítő könyvet írni?
Képzelt telefonbeszélgetés egy trendi könyvkiadóval.
Szerző: Halló!
Olvasson még:
Kiadó: Jó napot kívánok! Szerzőhöz van szerencsém?
Szerző: Jó napot! Igen, én vagyok.
Kiadó: A Kiadó beszél. Elolvastuk a kéziratát.
Szerző: Ó…
Kiadó: Nagyon jó anyag. De…
Szerző: Értem…
Kiadó: Kérem, ne értsen félre! Szándékunkban áll kiadni a könyvet, csak tudja… manapság az olvasók nagyon igényesek. És főleg, érzékenyek! Jól be kell lőni a célközönséget. Egy szó, mint száz: pár módosítást kellene eszközölni.
Szerző: Figyelek…
Kiadó: Ott vannak például az állatok. Olyan kevés…
Szerző: Sajnálom, hogy nincs annyi, mint a Maldororban, de…
Kiadó: Igen, ez az egyik probléma. Túl sok benne az ember.
Szerző: Hát, csak egy kutyáról jutott eszembe valami fontos.
Kiadó: Na látja. És az a Bodri is milyen. Az ember hű barátja.
Szerző: Nem az?
Kiadó: Dehogynem. Viszont valahogy üzenni kéne, hogy a kutya-gazdi kapcsolat kicsit egyoldalú. És elnyomó. Egy kutyának jogai vannak. Egy kutya egyenlő. Nem gondolja?
Szerző: … hát… lehet. Illetve dehogynem. Egyenlő.
Kiadó: Aztán ez a Kóbor Jankó. Nem tudunk róla semmit. Kik a szülei? Milyen társadalmi közegből érkezett?
Szerző: Igen. Ő egy vándor. Bejárja a világot és különböző emberekkel, sorsokkal találkozik.
Kiadó: Ez világos. Ugyanakkor nem tagadhatja, kedves Szerző, hogy a családi háttér, a nevelés befolyásolja az ember környezetéhez való viszonyulását. Tagadja?
Szerző: Hogy is tagadhatnám?
Kiadó: Na, ha nem tagadja, akkor be kellene vinni ezt a családi hátteret. Lehetne például elvált szülők gyereke, vagy még jobb lenne, ha mozaikcsaládból származna, esetleg egyedülálló szülő nevelné.
Szerző: Értem. Jegyeztem.
Kiadó: Apropó, nagyon tetszett, hogy Jankó milyen érzékenyen viszonyul a környezetéhez.
Szerző: Magamról mintáztam a karaktert.
Kiadó: Remek! Nem lehetne ez a Jankó meleg?
Szerző: Tessék?
Kiadó: Nem ön, a karakter! Tudja, sokkal hitelesebb lenne az érzékenysége. Az olvasó máris másképp állna hozzá.
Szerző: Hát… megnézem. Mert, ugye, Jankó szerelmes lesz egy lányba.
Kiadó: Éppen ez az! A szerelem nem ismer határt! Ja, és higgye el, hatalmasat dobna az érzelmi és szociális impakton, ha a lány nem fehér lenne. Esetleg transz. Nemde?
Szerző: Ööö, de…
Kiadó: Na ugye! Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást!
Szerző: Igen…
Kiadó: Ha már a megértésről esett szó: Jankó nagyon ragaszkodik a magántulajdonhoz.
Szerző: Mi?
Kiadó: Ott van az a drámai csúcspont, amikor az aluljáróban rátámad a banda. Nagyon jó, hogy nők és férfiak is vannak, különböző a bőrszínük. Ez helyes. De miért ragaszkodik annyira a nadrágjához?
Szerző: Mert egy szál gatyában kicsit meztelennek érezné magát. Másrészt, az egy varázsnadrág.
Kiadó: Annál inkább. El kellene kicsit gondolkodnia. Nem helyes, hogy így kisajátítja a varázsnadrágot.
Szerző: Én?
Kiadó: Nem, Jankó. Bár ő csak egy karakter. A Szerző szülöttje, ugye.
Szerző: De hát ő kapta, mikor legyőzte a Határtalant.
Kiadó: Na igen, ez is egy probléma. Győzze le a Határt! Viszont, amit sugallni szeretnék: egy ilyen különleges tárgy nem csak egy emberé kell legyen, hanem mindenkié. Nem gondolja?
Szerző: Hát… a hagyományos…
Kiadó: Ez az, kedves Szerző! Győzze le a Határokat!
Szerző: Igen, hát… köszönöm.
Kiadó: Ja, még valami. Repeső szívvel olvastam, milyen jól bánik az univerzálisan érthető szimbólumokkal.
Szerző: Ó, ez kedves…
Kiadó: Nem lehetne úgy átírni az anyagot, hogy minél szélesebb közönséghez szóljon? Például akár kisiskolásokhoz, sőt, óvodásokhoz is.
Szerző: Izé, lehetne… csak…
Kiadó: Akkor írja!
Szerző: De hát ez botrány…
Kiadó: Persze! Szét fogják tépni! De tudja, mennyi könyvet tudunk így eladni? Nem tudja. Én viszont igen! Na írja!
Szerző: De…
Kiadó: Semmi gond, nem sietős. Van rá, mondjuk egy hete. Viszlát, jó munkát!
Szerző: …
Vajon miért nem rendelik el a hatóságok a kötelező maszkviselést nyilvános helyeken?
A lehetséges válasz előtt hadd kanyarodjak vissza egy kicsit időben. Februárban, ha tetszik, váratlanul csapott le Romániára a koronavírus-járvány. Felkészületlenül érte a hatóságokat (és nem csak), mint a tél. De ahhoz képest egész gyorsan reagáltak. Jött a sürgősségi állapot, a két és fél hónapos karantén, az ország ionopot-elnöke büszkén mutogatta a sikeres közegészségügyi küzdelemre utaló számokat. Utána következett a nyár, a vészhelyzet, a lazítás. Már akkor minden józan gondolkodású polgár tudta (tudhatta), hogy ennek meglesz a negatív közegészségügyi következménye. Persze, azt is, hogy az országnak, a gazdaságnak működnie kell, még ha – mint akkoriban oly sokat mondogatták – sose lesz már olyan, mint azelőtt volt. És meglett, mindkettő. Nyár végére megugrottak a járványszámok, viszont (úgy-ahogy) működött az ország.
És jött az ősz. Megint csak mindenki tud(hat)ta, hogy a szabadságos időszak után, az iskolakezdéssel bedurran a járvány. E tudáshoz hozzáadódott az a tapasztalat, amelyet az összes illetékes hatóság, no meg az ország népe is begyűjtött (begyűjthetett) az eltelt fél év alatt. És mégis, amikor a járványszámok egyre nőttek, rekord dőlt meg rekord után, meredeken emelkedni kezdett a súlyos betegek és a halottak száma, a hatóságok elkezdték a szokásos „óvatoskodást”, ami a szigorításokat illeti. Csak a legabszurdabbat említem. Ott (pl. Bukarest, Kolozs megye), ahol magas a fertőzési ráta, bevezették a kötelező maszkviselést az iskolák körül, 100 méteres körzetben. Hogy érzékletes legyek: egy olyan környéken, ahol egyik iskola a másikat éri, az embernek más dolga sincs, mint hogy fel- meg lekapkodja a maszkot. Őrület! Szerdán reggel kimentem, készítettem egy fotóriportot (amelyet aztán személyiségi jogok okán le kellett vennünk). Kábé tízből egy ember viselt maszkot az oskolák környékén. A helyi rendőr is a kilenc maszktalan közé tartozott! Valaki meg akart verni. Mások kijelentették, hogy őket nem érdekli. Csak úgy sütött az indulat az emberekből.
Olvasson még:
Persze, aki picit is felelős, meg józan gondolkodású, belátja, hogy a maszkviselés valóban fontos. Ahogy a társadalmi célú hirdetésekben is ismételgetik: életet menthet! Na és akkor most felteszem a címbeli kérdést: vajon miért nem rendelik el a hatóságok a kötelező maszkviselést nyilvános helyeken? Ott, ahol indokolt. Ehhez azt is el kell mondani, hogy még valami felütötte a fejét ezen az őszön. A permanens választási kampány. Az országban két választás követi egymást: a helyhatósági lejárt, most jön a parlamenti. És biza, nagyon is elképzelhető, hogy a központi hatóságok azért nem mernek keményebben fellépni, nehogy úgy járjanak, mint a Boc-kormány a gazdasági válság idején. Hiszen ők is pontosan érzékelik a válsztópolgárokból sütő indulatot, amely engem is pofon vágott a fotóriport készítésekor. A színházakat, éttermeket be lehet záratni, onnan nem jön annyi szavazat. De hogy mindenki maszkot viseljen mindenhol… na, ezt nem merik vállalni. Aminek persze, meglesz a következménye. De az már a politikus urakat, hölgyeket kevésbé érdekli, legalábbis november végéig. És akkor még mondok egy meredeket: nem csodálkoznék (már ha addig össze nem dől az egészségügyi rendszer), ha a parlamenti választások után hirtelen drasztikus intézkedések következnének. Bár ne lenne igazam.
You must be logged in to post a comment.