Ionopot chivanoc, Kelemen Hunor! (KÉPREGÉNY)
Vigyázz, iskola közeleg! Fel a maszkot! Na, leveheted! Nem! Még egy jön!
A címben két tájékozatlan ember, például turista párbeszéde olvasható, amint Kolozsvár központi utcáit róják, mondjuk, október 7-én, szerdán délelőtt.
Hogy miért? Az történt, hogy Kolozs megyében megugrott a fertőzöttségi arány. Pedig a kincses város legújabb örökpolgármestere, Emil Boc megmondta: á, dehogy növelik a kockázatot a bulik, esküvők, effélék. Úgy tűnik, a szó mágikus ereje nem volt elég. A helyzet fokozódott. Ami nem jó. Erre összeültek a megyei agymenők és kitalálták, hogy az iskolák körül 100 méteres körzetben minden öt évesnél idősebb embernek kötelező módon maszkot kell viselnie. Hát, mit is mondjak, remek! Ahol én lakom, pontosan öt iskola van, nagyjából száz méteres körzetben. És amerre általában járni szoktam, további iskolák sorakoznak. Tehát amint kilépek a házból, gyakorlatilag folyamatosan maszkot kell viselnem. Mert ugyan ki az az őrült, aki menet közben számolja, hogy hopp, ez a százegyedik méter, le a maszkkal? Hohó, de közeledik a másik száz méteres körzet, fel a maszkkal! Minek folyton maszkolni és demaszkolni? Ja, és bárki, aki bejön a városközpontba, ugyanebben a cipőben jár szerdától. Ha helybeli, ha turista, ha ügyintézni jött valahonnan.
Olvasson még:
Tudom, a következő mondattal nem leszek szimpatikus sokak körében, de kérdezem: miért nem lehetett elrendelni a kötelező közterületi maszkviselést? Ha ennyire komoly a helyzet? Hát nem önmagunk és embertársaink egészségének óvása a cél? Különösen, ha tudjuk (ezért se leszek túl szimpatikus), hogy biza, sok embertársunk magasról tesz a józan gondolkodás, az elemi jóérzés szabályaira és sok esetben tüntetően nem visel maszkot, ahol kellene. Például boltokban, tömegközlekedési járműveken, arról nem is beszélve, hogy például színházi előadásokon egyes nézők ügyesen az orruk alá tolják a maszkot. Csak… mert.
És persze ott vannak a kocsmák is. Mióta beindult a lazítás, elég sok központi kocsmában jártam. Ahol, le a kalappal, többnyire szigorúan betartották a szabályokat. Nem is csodálom, hiszen a kocsmárosok napi betevő falatja függ ettől, és nagyon jól tudják, mivel jár a bezárás, hiszen a karantén alatt két és fél hónapig megtapasztalhatták. De persze, vannak helyek és helyek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy Kolozsvár kellős közepén egy kocsmában ugyanúgy zajlódjék az élet, értsd, szardíniarajokként vonagló néptömegekkel, mint például három évvel ezelőtt. Igen, a Klausen nevű szórakozóhelyről van szó. Vajon mi ennek a kocsmának a titka? Miért „fehérebb” a Klausen, mint az összes többi központi kocsma?
A legújabb hír hallatán szinte leestem a székről. A megszorító intézkedések betartatása érdekében állítólag álruhás rendőröket, mátyásokat és dzsémszbondokat vet be a hatóság, akik ott leselkednek majd a forró zónák körül és kíméletlenül lecsapnak a szabálysértőkre. Istenem, segíts meg! Miért, miért van szükség ennyi félig megrágott szabályra? Ha komoly a helyzet, akkor kezeljük akként. De könyörgöm, ne üljünk fel a lóra fél seggel. Mert le fogunk esni róla.
Történelmi magyar siker a helyhatósági választásokon? Máris finoman nyakunkra nehezedik a román térd
Ez egy (nemzetvédelmi) reflex. Az egyszerűség kedvéért 30 évesnek nevezem. Pedig legalább évszázados. Történik valami „furcsa”, a romániai magyar közösségnek sikerül valamit elérnie (mindegy, mit, hogyan), vagy ne adj’ Isten, valamilyen (bármilyen) autonómiaformáról beszél, megemlékezik, esetleg jól (rosszul) értelmezhető tetten (akár hülyeségen) érik, a román elemzők, politikusok, állambiztonsági szervek akcióba lépnek. Pár példa: a marosvásárhelyi fekete március, a magyar gazdasági támogatásrendszer, ingatlanok visszaigénylése, a „kézdivásárhelyi terroristák”, Trianon-megemlékezés, a sor hosszú.
És akkor konkrétan: két nap telt el a helyhatósági választások óta, amelynek legnagyobb magyar sikere Soós Zoltán polgármesterré választása Marosvásárhelyen. Mi történik? Elsőként a habzó szájú vérnackó ex-tévéficsúr, Rareș Bogdan rontott a trikolór porondra, azt hörögvén, hogy liberális (haha!) pártja elgondolkodik majd egy esetleges szövetségen az RMDSZ-szel, de csak akkor, amikor Kelemen Hunor minden reggel elszavalja a román alkotmány első cikkelyét.
Olvasson még:
Aztán lassan terjedni kezdett a hazai román überobjektív sajtóorgánumokban (értsd, szenny-, esetleg szekusportálokon, pl. Național, Active News), hogy a magyar külügyi hírszerzés kilóra vásárolja fel Erdélyt, a vásárhelyi, szászrégeni, általában véve a Maros megyei magyar választási sikerek pedig naná, hogy e gazdasági honfoglalás tudatosan felépített hadműveletei.
Aztán, ahogy várható volt, megérkezett az expresszvonat is: az ilyen alkalmakkor nyálelválasztásként „beinduló”, vagy pontosabban beindított LARICS (Az Információs Háborút Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratórium) fedőnevű, ügyesen a Román Akadémia ernyője alá csúsztatott nemzeti elemzőkommandó, amelyet a belbiztonságilag ugyancsak jól helyezkedő Virgil Măgureanu-tanítvány, Dan Dungaciu professzor irányít. Mindegy, ki jegyzi a cikket (ezúttal egy Paul Gologan nevű egyén), mindig arról szól, hogy Magyarország le akarja rohanni Romániát, illetve el akarja rabolni Erdélyt. Ezúttal is.
Meg vagyok győződve arról, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen szellemű írás. A román térd szépen, menetrendszerűen ráereszkedik a nyakunkra. És ebben a „légkörben” csak zihálva röhögni tudok az olyan posztetnicista haszontalan idiótákon, mint például a momentumos Fekete-Győr András és a többi etnikátlan széplelken, akik bájmosollyal arra buzdítanak, szavazzak már a román haladó, européer, világmegváltó pártokra.
Temesvár, Marosvásárhely, Bukarest: a szimbolikus Bermuda-háromszög?
Alaposan beleborzongtam, amikor reggel megnéztem a helyhatósági választások részeredményeit. Hiába, az ember nem tisztán racionális lény: időnként elkapja ugyanaz a szent borzongás, amit valamelyik távoli őse érezhetett, amikor első alkalommal megpillantotta a lobogó tüzet. Itt valami nagyon nagy dolog történt.
Három városnév: Temesvár, Marosvásárhely, Bukarest.
Olvasson még:
Az első város a Bánság fővárosa, a hazai kommunista diktatúra bukásához vezető forradalom otthona: Temesvár.
A második város a Székelyföld fővárosa, a rendszerváltást követő legvéresebb etnikai konfliktus hadszíntere: Marosvásárhely.
A harmadik város a jelenlegi Románia fővárosa, ahol a rendszerváltást a háttérből „levezényelték”: Bukarest.
Temesváron megbukott Nicolae Robu (PNL) és egy bevándorló német embert (Dominic Fritz, USR-PLUS) választottak polgármesterré.
Marosvásárhelyen lelépett a húsz éve regnáló Dorin Florea, a liberális kihívó nem volt ellenfél, egy magyar embert (Soós Zoltán, az RMDSZ-támogatta „független” jelölt) választottak polgármesterré.
Bukarestben megbukott Gabriela Firea (PSD) főpolgármester, egy román embert (Nicușor Dan független jelölt) választottak polgármesterré.
És akkor kössük össze a három várost egy-egy vonallal Románia térképén. Mit kapunk? Egy szimbolikus Bermuda-háromszöget. Ahol eltűnhet a posztkommunistának becézett Románia minden rosszal megrakott repülőhadosztálya. Bízhatunk végre egy szebb jövőben. Áttörés történt. Valami megv…
És ebben a pillanatban eszembe jutott 1989 decemberének vége. Az eufória, amellyel kirohantam Kolozsvár főterére. A hit, hogy ó, hát itt kezdődik a nagyon nagy betűs Szabadság. Vége minden rossznak. És adtam magamnak egy hatalmas szimbolikus pofont. Mert persze, ezek a választási eredmények valósak (főleg, ha nem borul az állás az összes szavazat megszámolása után), de nagyon jól tudjuk, hogy a politika nem az euforikus érzelmek vidéke. Csak remélni tudom, hogy az örömös pillanatokat követő munkás (egyezkedős, alkudozós, kompromisszumos, betartós, áskálódós, nem utolsósorban kisebbségellenes) mindennapok hosszú során sikerül valamennyit valóra váltani abból, ami itt és most szimbolikusan kirajzolódni látszik.
Vajon tényleg minden magyarnak is jár Kolozsvár?
Előrebocsátom: amiket itt leírok, kolozsvári, közelebbről belvárosi magyar szavazópolgárként írom le, akinek joga és kötelessége szeptember 27-én, vasárnap szent napján az urnák elé járulnia (maszkban, kézfertőtlenítve, távolságtartva, saját golyóstollal stb.), hogy bizalmat szavazzon a szerinte megfelelő város- és megyegazdák csapatának.
Egy dolog magától értetődő: kolozsvári vagyok, tehát az értékelésem szerint jó kolozsvári (és Kolozs megyei) elöljárókra szavazok majd. A következő dolog már nem annyira egyértelmű: magyar vagyok, tehát magyar jelöltre fogok szavazni. Miért nem egyértelmű? Hát mert az sem egyértelmű, hogy a magyar jelöltek a legmegfelelőbbek. Mégis, mivel az én sajátos, értsd, magyar érdekeim képviseletét is ígérik (ezt román jelöltek nemigen teszik meg), hajlok arra, hogy magyar jelöltre szavazzak.
Olvasson még:
És akkor eljutottam ahhoz a dologhoz, ami miatt mindezt leírom. Belvárosi magyar szavazópolgárként határozottan úgy érzem, hogy… bocsánatot kérek, de le vagyok szarva. Elolvastam az RMDSZ kolozsvári magyar polgármesterjelöltjének (és csapatának) városprogramját. Mindennel, de (szinte) mindennel egyetértek! Azzal például nem, ahogy a jelöltcsapat a kampány hevében ügyesen dárdára tűzte a Puck bábszínház ügyét. Ez egy több évtized óta gennyező seb (jómagam is álltam már szerzőként értetlenül az intézmény román és magyar fafejűivel szemben), tényleg pont most kellett előszedni? Olyan, de olyan kampányízű! (Persze, a politikus a politikai logika mentén gondolkozik, mit csináljon ő is.) De nem baj, mondja a lelkes(edő) énem, most majd valaki érdemben foglalkozik a dologgal. Legalábbis ezt ígéri.
A másik dolog, amire csak pislogni tudok, a Kolozsvári közpolitikák fejezet, különös tekintettel a fuldokló és élhető városra. Hahó, kedves jelöltek! Hát én fuldokom (vagy nem) itt, a belvárosban, a többi belvároslakóval együtt. Igen, tudom, elfogytunk. Idővel a kolozsvári városközpont is egyre inkább műalkotássá változott (most mindegy, hogy milyen ízlésűvé). Amit csodálni lehet, amire büszkének lehet lenni, ahova be lehet tódulni minden egyes fesztivál, egyéb rendezvény alkalmával. Persze, tudom: egy múzeumban nem szokás lakni, élni. Na de tovább! Repes a szívem, ha a szezonban vonagló, wow-kórusokat alkotó néptömegekre gondolok. Csakhogy maradtunk még páran, Örkény után szabadon, magyarok, románok, szászok, mások, akik nem csak szezonban vonaglunk, nem wow-orgiában vonulunk végig a belvároson, hogy utána jóllakottan (böfögve vagy sem) hazamenjünk oda, ahol épp élünk. És még egy elég fontos adalék: mi, belvárosiak eléggé alaposan hozzájárultunk a kolozsvári koronaékszer puccba vágásához. Azon túl, hogy adót fizetünk (azon kevesen, amennyien vagyunk). Saját költségünkön felújíttattuk azon épületek homlokzatát, amelyekben élünk. Büntetés terhe alatt. És mindegy, mennyit tettünk bele (persze, nem mindegy, de ne menjünk bele): a lényeg az, hogy ez a mi munkánk eredménye is. Ahhoz, hogy a nagy felújítás utáni első graffiti-ajándék bejelentésekor azt jelezte a városvezetés, hogy bocs, ez (is) a mi dolgunk.
És akkor csendben jelzem: engem (a szomszédaimat se) egyetlen jelölt hölgy vagy úr sem keresett meg azzal a lefegyverző mosolyt követő rendkívül feszülten figyelő arccal, ami ilyenkor a jelölt hölgyek és urak sajátja, hogy: neked mik az elvárásaid, kedves belvárosi (magyar) szavazópolgár? Te hogy képzeled el azt a városrészt, ahol élsz? Mit tehetnénk érted?
Nem. Ehelyett az van, hogy nekem mindenek előtt örülnöm kell. Mint a rezervátumi bölénynek, mert, ugye, kevesen van, nem életképes, értsd, nemigen számít a szavazata a nagy közösben. Örülnöm kell a széppé tett utcáknak (ennek örülök is), az egymást érő fesztiváloknak (Kolozsvár felkerül a térképre, hát nem csodálatos?), örülnöm kell a parkolási mizériának és az autódömpingnek (talán még Funar mester is megígérte, hogy megoldja a belváros autómentesítését, ez még referenciaként is szánalmas), örülnöm kell a semmiből váratlanul égnek szökkenő vadonatúj épületeknek (ja, hogy történelmi városközpont, kérem, haladni kell a korral, higgye el, önnek is jobb lesz), örülnöm kell gyakorlatilag mindennek, amit kapok. Mert hát én belvárosi polgár vagyok, és azért ne feledjük, hogy a hely, ahol élek, prioritás.
Hát nem, kedves magyar jelölt hölgyek és urak, nem örülök. És amint jeleztem, tudom, a rezervátumi bölény szavazata (vagyis az enyém meg a többi belvárosi polgáré) nem számít sokat. Magyarán, egyetlen jelölt urat és hölgyet sem izzad le attól, hogy mi, életképtelen (mellesleg adófizető, homlokzat-felújító, statisztikákban esetleg jól mutató stb.) bölények esetleg nem rá szavazunk. De attól ez még az én jogom és kötelességem. Nem bizalmat szavazni azoknak, akikben nem bízom. És hátha eljön majd a nap, amikor a belvárosi koronaékszer-rezervátumban élő bölények szavára is odafigyel valaki. Addig meg: az én pecsétem, oda teszem, ahova akarom. És tudják, mi van, kedves magyar jelölt hölgyek és urak? Az kevésbé fáj, amikor egy román ember nem figyel rám. Ha értik, mire gondolok.
Tör(őd)jünk be(le): minden és mindenki, ami és aki fehér, rasszista!
Félreértés ne essék: rasszizmus volt és van. Ahogy egyéb pusztító hatású -izmusok is vannak. És ezekkel a (rendszerszintű vagy sem) jelenségekkel, viszonyulásokkal, konstrukciókkal szembe is kell nézni. Ahol léteznek. És azokkal kapcsolatosan, akik élnek velük.
Na de onnan, hogy rasszizmus van (ott és annyi, ahol és amennyi), odáig, hogy a profán tudás, technika és ideológia (paradox, mert valláshoz kapcsolódó szóhasználat következik) inkvizítori kínzóeszközeivel állig felfegyverzett kutatókommandók fésülik át a teljes humán társadalom jelenét és múltját (a jövőjét csak azért nem, mert hála Istennek, rejtőzködő fajta), hogy aprólékosan kidolgozott próbák, vallatási eljárások alapján kimondják az ítéletet: ez rasszista, amaz nem rasszista – szóval odáig azért van némi bejárandó táv. Csakhogy: ha jobban megnézzük, kiderül, hogy nincs. A kommandók itt járnak közöttünk, vizsgálnak és ítélkeznek. Ha a célszemély (-tárgy, -fogalom stb.) kiállja az ítészek próbáit, fellélegezhet. Megkapja a pecsétet: ideológiailag megfelelő. De ha véletlenül könnyűnek találtatik, hát a Jóisten se menti meg a pokoljárástól. Így járt például szegény szegény Shakespeare, szegény Mark Twain, szegény Agatha Christie, a szegény Oscar-díj, újabban szegény Beethoven is, így jártak az újvilágok felfedezőinek szobrai, de így járnak azok az egyáltalán nem múltbeli (vagyis letűnt korok értékrendje, logikája szerint gondolkodó) emberek is, akik nem hajlandók mindenféle reflexió nélkül rasszizmust üvölteni úton-útfélen, például a híres George Floyd-ügy óta, vagy egyszerűen csak megpróbálják kimondani, hogy más a véleményük.
Olvasson még:
Továbbá így járnak rendre a tágabb értelemben vett kultúra legkülönbözőbb kategóriái: sportágak (a szörfözés például túl fehér, ja, a kosárlabdát vagy a futószámokat, különösen Amerikában nem éri vád, hogy túl nem-fehér, ez valamiért nem baj), élelmiszerek (négercsók), de még a sör is (aki nem hiszi, előrendelje ezt a könyvet és hamarosan betekintést nyerhet a sörgyártás és -fogyasztás sötét, bocsánat, világos és rasszista bugyraiba).
Folytathatnám a sort, nagyon hosszú. És nem is erre szeretnék rámutatni. Hanem arra a hidegrázós módszertanra, melynek segítségével a jól (ki)képzett kutatókommandók egyre több célpontra húzzák rá a rasszizmus Nesszosz-vérbe áztatott kényszerzubbonyát. Továbbá arra a remekül kiköszörült ideológiai bárdra, amellyel az elítélteket, a férgesét kivágják az általuk jónak, szépnek és követendőnek ítélt rendszerből. És közben nagyon nem érdekli őket, hogy a kivágandó darab egy olyan korban született, amelyben a rasszizmus fogalma még csak nem is létezett. Az sem érdekli őket, hogy a vélemény- és nézetkülönbségek, a másképp gondolkodás az emberi közösségek alapvető és egészséges jellemzője. Ha a világ ideológiai inkvizítorképzőiben kitenyésztett elitkommandók bűnösnek találnak valamit vagy valakit, az eltávolítandó, eltemetendő, a helye sóval behintendő. És ha lehet, valami megfelelőt, szépet, jót kell állítani a helyébe. Mondjuk, az elitkommandó egyik aktivistáját.
Igazán akkor néztem nagyot, amikor egyes, a rasszizmus szempontjából teljesen más bolygón élő ismerőseim is elkezdtek publikusan bocsánatot kérni amiatt, hogy nem emelték fel öklüket idejében a George Floyd-ügy kapcsán. Ismét csak arra kellett gondolnom, hogy a szélsőséges ideológiáknak bizony delejes erejük van. Mikor valaki, aki nem lehet rasszista, azt kiáltja, hogy ő márpedig rasszizmus bűnében vétkes és bocsánatért esedezik, akkor elérkeztünk a behódolás faláig. Nem tartom a Behódolást a legjobb Michel Houellebecq-regénynek, legalábbis a többihez képest. Viszont a végső üzenettel egyet tudok érteni: ha egy kultúra (jelen esetben a fehér keresztény) módszeresen darabokra szabdalja önmagát, akkor a behódolás valóban felér egy megváltással. Tör(őd)jünk már be(le): minden és mindenki, aki és ami fehér, rasszista!
A balkániság diszkrét bája, egyetlen élőképben
Elmentem bevásárolni. Nem nagy ügy, mindenki megteszi időnként. Helyazonosítás végett fontos információ: a Farkas utcában lakom, srégen szemben a BBTE központi épületével. Amint a lányommal lesétáltunk az autóhoz, egy cetli várt az ablaktörlő alatt. Sokszor kerül oda reklámcédulák, de ez nem szertelenül színes volt, hanem szigorú-fehér. És tényleg: a helyi rendőrség üzente, a polgármesteri hivatal szent nevében, hogy legyek szíves és takarítsam el az autót az utcából, pontosan két óra múlva. Elmerengtem picit azon, mi történt volna, ha épp nem kell bevásárolnom. Elvitték volna az autót. Nem fizettem volna büntetést, csak keresgéltem volna kicsit a környéken. Ha már olyan gondatlan vagyok, hogy óránként nem nézem meg, (bérletes parkolófizetőként), mit is üzen nekem a hivatal.
Nyugtáztam az értesítést, elmentünk bevásárolni, visszatértünk, leparkoltam a ház előtt (még időben voltunk), felvittük, elraktuk a dolgokat, utána pedig visszatértem, hogy odébb parkoljak. Ezúttal ráérősen mentem és rögtön szemet szúrt, hogy az utcában két locsolóautó is hányja a vizet a járdára, úttestre. Aztán az is feltűnt, hogy szorgos csoportok sürgölődnek szerteszét, mint valami hangyák. Az Erdélyi Iskola szoborcsoportja mellett négy láthatósági mellényt viselő dolgozó, két nő és két férfi abszolút esélyegyenlő módon a fűcsomókat tépkedte a piskótakövek közül. Kézzel. Értelemszerűen egyenként. Amint jobban megfigyeltem, a többi csoport is ugyanezt csinálta feljebb, az egyetem főépülete előtt, illetve lejjebb, a református templom irányában. Mindegyik csoport mellett egy ember állt: afféle munkavezető, minibossz. Aki a munkálatok mennyiségét és minőségét ellenőrzi, egyebekben a telefonját simogatja. Az egyetem körül egy villogó rendőrautó állt. Egy helyi rendőr újabb cetliket tűzött a frissen odaparkolt autók ablaktörlői alá. Eszembe villant, hogy ezek vajon észreveszik az üzenetet jó időben?
Olvasson még:
És ezzel rátértem a saját polgári kötelességemre. Beültem az autóba, elvittem a Bethlen utcába, leparkoltam, szétnéztem, nincs-e a már ott álló gépkocsikon üzenet, nem volt, elégedetten bólintottam és visszasétáltam a lakáshoz. A rendőr is, a dolgozók is zavartalanul tették a dolguk. Eh, gondoltam egyet és odasétáltam a rendőrhöz. Nyilván először hozzá, hiszen őt övezi a magasabb rendű-rangú egyenruhás glória. Jó estét kívántam, jeleztem, hogy itt lakom, elvittem az autót, köszönöm a tájékoztatást, majd megkérdeztem, miért is van erre szükség. (A cetlin annyi állt, hogy: bizonyos munkálatok elvégzése az ok.) A rendőr rám nézett, felragyogott a mosolya a maszk alatt és büszkén mondta: elhelyezik a vadonatúj parkolószenzorokat az utcában. Ó! Egészen elérzékenyültem. Aztán rögtön valamiféle abszurd büszkeség fogott el, hogy lám, ez Kolozsvár. Az Okos Város! Elindultam vissza, a kapu felé, de sehogy sem tudtam megmagyarázni a két locsolóautó, illetve a fűtépkedő csoportok jelenlétét. A szenzorok elhelyezéséhez nem lehet szükség utcapucolásra, füvetlenítésre. Odaléptem az egyik telefonsimogató minibosszhoz is. Elmondtam ugyanazt, amit a rendőr úrnak, majd feltettem a kérdést: miért kellett elvinnem az autót, illetve miért locsolják az utcát, kaparják a füvet oly lelkesen. A minibossz rám nézett, elvigyorodott (ő nem viselt maszkot), majd kacsintott egyet: tudja, holnap valami nagyember jön ide az egyetemre.
Lényegében ennyi történt. Tudjuk mi, miről szól az élet.
Végre tanévnyitó nélkül kezdődik az iskola!
Életemnek egyetlen percében sem ingott meg bennem az a szilárd meggyőződés, hogy a tanévnyitók fölöslegesek, haszontalanok és fárasztók. Diákok, szülők és titokban a pedagógusok is mindig akkor lélegeztek fel megkönnyebbülve, amikor vége lett ezeknek a rettenetes rendezvényeknek, viszont amelyeket valamilyen oknál fogva minden évben kényszeresen megrendeznek. Itt, Kelet-Európában még merevebben, még mazochistábban.
Mert ugyan kinek volt jó minden évben rettenetes viseletekbe (csipkés gallérokba, rakott szoknyákba, torokszorító ingekbe, élre vasalt fekete nadrágokba, borzasztó egyennyakkendőkbe és még sorolhatnám, mibe) kiöltöztetve ott állingálni valami levegőtlen sportteremben, templomban, esetleg szemerkélő esőben az iskolaudvaron, összezsúfolódva, várva, hogy mikor lesz már vége, édesistenkém, mikor lesz már vége! ennek a kényszerfoglalkozásnak.
Olvasson még:
Az igazgató minden évben elmondta béna beszédét, majd jött a pap és megáldotta a tanévet(!!!). Ezután a szülői bizottság és a diákok képviselői beszéltek, fejezték ki abbéli reményüket, hangsúlyoztak arra vonatkozóan, hogy, ésígytovább.
És aztán jött az esemény fénypontja, a politikus, aki mindig a szívén viselte a közösség, az oktatás, a jövőnk sorsát, aki éjt nappallá téve, aki önfeláldozóan, aki hathatós erőfeszítésekkel, aki rendületlenül.
Levezetésül Lacika hegedült egy kicsit, Évike elénekelt egy népdalt és vééégre, két-két és fél óra elteltével mindenki vigyorogva ment dolgára, tudva, hogy legalább a tanévzáróig nem kell részt vennie ilyen eseményeken.
Na, a koronavírus idén jól betett a tanévnyitóknak, én pedig nem tudok ezen szomorkodni. A diákok sem, és gyaníthatóan a pedagógusok sem bánják. Valószínűleg titokban az igazgató is örül.
A politikus a legnagyobb vesztese ezeknek az időknek, két hét múlva választások, kellene tolni a kampányt, erre még iskolakezdési szpícset se lehet mondani. Nem érzek vele együtt, bocs.
Pár napja mondta a lányom: „nem lesz tanévnyitó, helyette a Sétatéren találkozunk az oszival”. Hát mi lehetne ennél normálisabb tanévnyitás?
Az iskolakezdésre csak rossz megoldások vannak és muszáj választani
Persze az, hogy mennyire kevésbé rossz, csak menet közben fog kiderülni, ez a perverz vonása az ilyen helyzeteknek, amiben most is vagyunk.
Az oktatás elkezdődésének és folytatásának jelenleg nincs olyan elképzelhető módja, ami nem járna áldozatok nélkül, nem tudom, mennyire világos ez. Sokan úgy gondolják, hogy az iskolakezdéssel végre vissza fogunk térni a korábbi normális életünkhöz, pedig nem fogunk.
Olvasson még:
Mert ha a zöld forgatókönyvet nézzük, amikor a diákok fizikailag, az iskolapadban vesznek részt az órákon, a „normális élet” addig fog tartani, amíg az egyik pedagógus meg nem fertőződik, vagy az egyik gyerek haza nem viszi a koronavírust a biztonsági távolságtartásra amúgy hosszú hónapok óta vigyázó családba. Aztán a második, a harmadik és máris bezárják az osztályt, majd az iskolát.
A vörös forgatókönyv szintén minden, csak nem a „normális élet”, mivel azt feltételezi, hogy az oktatás online formában történik, amire – ezt láthattuk az elmúlt tanév utolsó heteiben –, sem a diákok, sem az oktatók, sem a szülők nincsenek és nem is lehetnek felkészülve.
A hibrid szcenárió mindkét fenti forgatókönyvből a rosszat tartalmazza: miközben a diákok fele otthon „tanul online”, a másik fele éppen viszi haza a vírust, hogy sarkítva fogalmazzunk.
Végső soron a koronavírusos oktatási mizéria egy igen kellemetlen dilemmára egyszerűsíthető: vállaljuk, hogy az iskolakezdés akár emberéletet is követelő egészségügyi áldozatokkal járjon, vagy pedig megszűnik a diákoknak nem csak az oktatása, hanem gyakorlatilag a közösségi, szociális élete is.
Nem tudom, mennyire vagyunk ezzel tisztában, vagy hogy egyáltalán tisztában lehet-e lenni ezzel.
Hogyan rúgja magát valagon az esélyegyenlőség?
Olvasom, hogy a Berlini Filmfesztivál agy(vu)menjei történelminek nevezett döntéssel rukkoltak elő: többé nem lesz olyan, hogy legjobb férfi fő- és mellékszereplő, illetve legjobb női fő- és mellékszereplő. Értsd, többé nem lesz olyan (egyelőre csak) Berlinben, hogy nők és férfiak felsétálnak a színpadra, kapnak a kezükbe egy-egy aranyos medvét, boldog-boldogtalannak megköszönik a sikert és ünnepli őket a közönség. Csak olyan lesz, hogy nők VAGY férfiak sétálnak fel. (És ezzel még mindig a binárison belül vagyunk, juj!)
Hát, mit mondjak: valóban történelmi a döntés. Mégpedig azért – így a berlini fesztiválos agy(vu)menek – hogy végre valóban gendersemleges ítélet alapján kerüljenek jó kézbe az aranyos medvék. Megpróbáltam elképzelni, mit is fog tenni a következő fesztivál zsűrije a ceruzákkal, azon túl, hogy tövig rágja őket. Mert ha nincs legjobb férfi és legjobb nő, most akkor kinek adja oda a díjat először? Pontosabban, minek? Férfinak? Isten őrizz, hát élve nem hagyják el Berlint. Oké, akkor nőnek. (Egyéb társadalmi nemű aktivisták máris gyúrnak az aranyos medveszobrok ledöntésére.) És azután? Hát, ha esélyegyenlőség van, akkor nyilván férfinak. Aztán nőnek. Aztán férfinak. És így tovább, a végtelenségig. Legalábbis elvileg. Mert ha nagyon érzékenyek (márpedig Berlinben nagyon azok), akkor nem így lesz. Akkor nyilván kevesebb férfi fogja megkapni az ominózus díjakat. Mert ha már nem versenyezhet mindenki a saját ligájában, akkor azonnal felmerül majd a vezeklés, a múltbéli elnyomás törlesztésének súlyos problémája.
Olvasson még:
Szóval, ezt nagyon eltolták. Volt egy abszolút kiegyensúlyozott, esélyegyenlő módszer. Mellesleg, elég régóta jól működik. Erre jönnek a progresszív, érzékeny agy(vu)menek és felrúgják. Mint egy szobrot. Az az esélyegyenlőséggel együtt. Horribile dictu, az esélyegyenlőség nevében!
Az elmejáték kedvéért képzeljük el a (közeli) jövőt, amikor esetleg az olimpiai agy(vu)menek érzékenysége is eléri az álomhatárt és kijelentik: nem lesz többet olyan, hogy a száz méteres síkfutás férfi és női győztese. Csak győztes lesz. Ami ez esetben azt is jelenti, hogy a férfiak és a nők egy pályán fognak szaladni, egymással versengve. Mekkora feladat lesz egyenlőségben tartani az esélyt. De tovább is mehetünk a hidegrázós antiutópia széles útján: képzeljünk el egy nőkből és férfiakból álló koedukált nemzeti labdarúgó válogatottat. És képzeljünk el egy durva becsúszó szerelést… nem, inkább ne képzeljük el.
Persze, erre jöhet bárki és mondhatja: ez más! Az egyik művészet, a másik sport. Az egyik esetben a kreativitás a döntő, a másikban a nyers erő. Ez igaz. Viszont a gondolkodás módja ugyanaz. A ráció következetesen alkalmazott hiánya paradox módon logikusan vezet a fent vizionált helyzethez. És (nem) mellesleg megöli az oly erőszakosan követelt sokszínűséget. Mert amikor a sokszínűségből fabrikálnak katonai egyenruhát, az már maga a vég. Pont olyan szörnyű, mint bármely diktatúra.
Itt az ószer… hol az ószer?
Előrebocsátom: ez egy helyi érdekű írás. Kolozsvárról szól. Miért is szólna más helyekről? Hiszen tudtommal más helyeken nyitva vannak már az ócskapiacok. De ha tévedek, nyugodtan mossák meg a fejem.
Szóval, olyan két hete történt, hogy városunk alpolgármester asszonyának Facebook-oldalán nagyot dobbanó szívvel olvastam a várva várt hírt: augusztus 15-én, szombaton a kolozsvári ószer újra megnyitja kapuit. A megfelelő közegészségügyi intézkedések betartása mellett, persze. Tényleg megörültem a hírnek. És egy pillanatra elfelejtettem, hogy az RMDSZ (mint bármely másik párt) minden ÜGYet felvállal, főleg, ha választások közelednek. Mindegy, hogy a kétnyelvű várostáblák ÜGYéről van szó (amelyet Kolozsváron történetesen a civilek vállaltak fel, az RMDSZ csak átvállalta tőlük, helyesen egyébként) vagy a kolozsvári magyar nyelvű bábszínház ÜGYéről, amely évtizedek óta porosodik a sok egyéb ügy közt a polcon, de lám, az idei helyhatósági választások előtt váratlanul leporoltatott, nagybetűssé tétetett és felvállaltatott.
Olvasson még:
Szóval, mindezt feledtem és felhőtlenül örültem a hírnek: végre újra kimehetek az ószerre, kajtathatok a kacatok közt, vehetek magamnak pólót 3 lejért, lángost öt lejért (ha már az idei Kolozsvári Magyar Napokon nem volt tízért), beszélgethetek picit az árusokkal, szembejövő ismerősökkel, szóval öt hónapi elzárást követően újra élhetem az ószerjárók életét. Persze, maszkban, távolságtartva, ahogy kell.
Azonban alig telt el két nap és az alpolgármester asszony újabb Facebook-bejegyzéssel lepett meg: hogy van egy rossz híre az ószerjárók számára. Bizony, mégsem nyitják meg a kapukat augusztus 15-én. Mert a közegészségügyi illetékesek rátenyereltek az engedélyre. Nevettem egy jót. Mekkora lehet az átláthatatlanság egy város polgármesteri hivatalában, ha az alpolgármesternek fogalma sincs, hogy valami, aminek a megtörténését alaposan kidolgozták, be is harangozták mégsem történik meg. Aztán, némi keserű ízzel a számban, legyintettem egyet. Az élet is. Persze, azért reménykedtem, ugyanis a bejegyzésben az állt, hogy augusztus 15-én nem nyitnak. Tehát…
Eltelt egy hét, jött megint a szombat. Kicsit fájt ugyan a kételkedő bal kislábujjam, de azt mondtam, egye fene, kimegyek. És kimentem. És persze, hogy zárt kapukat találtam. Meg egy közlékeny kapust. Aki elmesélte, milyen hangyaszorgalommal dolgoztak az illetékesek, hogy előkészítsék a terepet a nagy nyitásra. És valóban, a rácsokon át láttam a fertőtlenítős tartályokat meg a felfestett jeleket, hogy merre kell menni és merre nem.
Lényegében ennyi a történet. És elképzelhetőnek tartom, hogy a városvezetés illetékesei komolyan gondolták az ószernyitást, csak a mogorva közegészségügyisek keresztülhúzták a terveket. Jóhiszeműen nézve a dolgot, másképp minek költöttek volna közpénzt a helyszín előkészítésére? Márpedig én szeretek jóhiszeműen gondolkodni. Ez esetben az történt, hogy az alpolgármester asszony (is) jóhiszeműen árnyékra vetődött. Vagyis előre ivott az ószeres medve bőrére. Kívánom neki, hogy más, fontosabb eseteben nem fog így tenni. Ha viszont nem így történt, akkor hej, olyan jó lenne inkább hallgatni, mondjuk ahelyett, hogy itt a piros, hol a piros játékot játsszanak mindenféle ÜGY kapcsán.
Ja, és hogy mikor nyit a kolozsvári ószer? Azt csak a jóisten tudja jelen pillanatban. Lehet, hogy mégis Rá kéne szavazni?
Kedves polgármesterek és helyi erők, ezt figyeljétek: „…az analfabetizmus soha ne hagyja el a városunkat”!
Innen a karosszékből (vagy a partvonalról, ahogy tetszik), két középiskolás gyerek apjaként úgy látom, történelmi esélykét kapott a közoktatás azzal, hogy a központ (cséntru) nagy nehezen (és persze, nem magától, a koronajárvány nyomására) belátta, hogy az általános elveken túl a helyi erőkre, sőt, minden egyes iskolára bízza, hogyan, milyen körülmények közt és feltételek mellett nyitja meg a kapuit. Persze, ezzel a nagylelkű gesztussal egyben ki is dobott némi felelősségballasztot a kormány léghajójából. De ez mellékes: itt az alkalom, hogy a „vidék” (köztük a magyar iskolák is) kézbe vegye a sorsát, legalábbis ebben a kényes pillanatban.
Mit is jelent ez? Hát azt, hogy a helyi erők, vagyis a polgármesterek, városi tanácsok, tanfelügyelők, iskolaigazgatók, a helyi viszonyokat a cséntrunál sokkal jobban ismerő illetékesek összedugják a fejüket, meghányják-vetik a pandémiás iskolakezdés szerteágazó ügyét, aztán felelős döntést hoznak. Elsősorban a diákok érdekében. Aztán a tanárok érdekében. Aztán a szülők, rokonok érdekében. És végül, de nem utolsósorban, a helyi közösség érdekében. Mert vírus ide, ostobaságot ostobaságra halmozó tanügyminiszter oda, tanulni muszáj lesz. Fontos megérteni: most valóban a helyi erők kezébe került a döntés joga és kötelessége. Igaz, hogy a cséntru a minap létrehozott egy újabb kimondhatatlan nevű bizottságot, ahol feltehetőleg csupa Einstein ül, akiknek az a (volna) feladatuk, hogy ismét megmondják a tutit. De ez is mellékes. Mert az iskolák nem a bizottságban nyitják meg a kapuikat. Hanem Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában satöbbi.
Olvasson még:
Tehát itt a történelmi lehetőségecske: saját kézbe venni a dolgokat. Kösz, koronavírus! Na de akkor nem árt odafigyelni a következő szűk egy hónapban. Mert ha nem figyelünk oda, könnyen iszonyú valósággá válhat (szimbolikusan bár) a jászvásári (ex- és talán leendő) polgármester biblikus méretű és igen találó bakija. Ez az ember a nyilvánosság előtt ezt találta mondani:
Hirdetés„Folytatjuk projektjeinket, fejlődünk, tiszta környezetet teremtünk, mosolyt csalunk a gyermekeink arcára, elsőrangú oktatási rendszer teremtünk nekik, hogy az analfabetizmus soha ne hagyja el a városunkat, ellenkezőleg, legyünk az ország példaképe…”
Na, hát Isten óvjon mindannyiunkat attól, hogy a bagatellnek tűnő baki gyászos valósággá váljék. Elsősorban tőletek függ, kedves polgármesterek és helyi erők!
Egy apró, sejtmag nélküli entitás pár hónap alatt elérte, amit 30 évnyi kisebbségi politikai taktikázással nem sikerült
Előrebocsátom: ez a rövid írás amolyan vágyból fakadó gondolatsor. A valósághoz sajnos nincs sok köze, ami a lényeget illeti. De azért jól esik leírni.
Tehát: az egységes nemzetállam (Románia) felelős válságkormánya hosszas körömrágás és balfaszkodás után végre (na ja, hamarosan kezdődik) kinyögte: a szeptemberi iskolakezdést nem központilag irányítják. Minden település, sőt, minden iskola eldöntheti, hogyan, milyen forgatókönyv szerint nyitja meg kapuit szeptember 14-én. Persze, ott van a Ionopot elnök által elsőre elcseszett, javítás és nyilvános bocsánatkérés után helyesen közölt járványügyi kritérium, ezt mindenki köteles figyelembe venni. Viszont az a nagyon valós tény is ott van, hogy az ország megyéinek járványszínei (amelyeken a forgatókönyvek alapulnak) igen változók. Kicsit emlékeztetnek a korábbi évtizedek választási térképeire. Emlékeznek, ugye? A Kárpátokon belül például többnyire kék volt (meg kicsit zöld), a hegyeken túl pedig elsöprően vörös. Nagyjából ugyanígy néz ki a jelenlegi járványtérkép is. Hegyen innen aránylag rendben vagyunk, hegyen túl nagyon nem. Ilyen alapon teljesen logikus és normális döntés volt, hogy nem húznak mindent és mindenkit egyetlen nemzeti és oszthatatlan kaptafára.
Olvasson még:
A döntés egyben azt is jelenti, hogy ebben az értelemben a koronajárvány kikényszerítette a román nemzeti közoktatás decentralizációját. Ezen belül pedig a romániai magyar iskolák (is) bizonyos autonómiához jutottak. Micsoda csoda: egy csepp autonómia! Jó, sovány ez a vigasz, értem én. Hiszen csak az iskolakezdésre vonatkozik. És csak, amíg a készlet a pandémia tart. És egy apró, sejtmag nélküli entitás kellett hozzá. A 30 évnyi kisebbségi politikai harc nem volt elég hozzá.
Szóval, most tapsolhatunk kicsit. Igen, horribile dictu, a vírusnak. És – ha már tovább feszítem az őrült sci-fibe illő gondolatsort – esetleg megkérhetnénk SARS-CoV-2 urat (?), intézze el azt is, hogy ha a román többség annyira szeretné, hogy a hazai magyar közösség jól megtanuljon románul, rendelje már el, hogy idegen nyelvként tanítsák a románt a magyar iskolákban. Mekkorát nyerne mindenki ezzel, te jó Isten!
Attól tartok azonban, hogy SARS-CoV-2 úr (?) magasról tenne a kérésre. Neki megvan a saját (nem) politikai programja. Tanulság? Igen, lehet ennek az intézkedésnek örülni. Meg kiírni a Facebook-ra, hogy ó, itt van egy kis autonómia. Viszont attól tartok, ez mind nem elég. Ha SARS-CoV-2 úr (?) végül tovább áll, ugyanott fogunk tartani, ahol a mádi honpolgár. Persze, a megyetérkép nagyjából ugyanúgy fog kinézni: belül például kék (meg kicsit zöld), kívül jórészt vörös. De ami a dencentralizálást, autonómiát illeti, ahogy mostanság mondani szokás: visszatérünk a járvány előtti életünkhöz. Szóval, jobb (ha tetszik, fertőzőbb) politizálást kívánok!
Mutasd a maszkod, megmondom, ki vagy!
Ülünk a pandémia kellős közepén. Nézzük a napi fertőzésadatokat, szorongunk, féltjük a családot, rokonokat, ismerősöket, a munkahelyünket, szentségelünk, amikor azt látjuk, hogy lepik el félmeztelen hordák a román tengerpartot, hogy tolonganak a hívők egy ortodox főpap temetésén, hogy csinálnak smekker nepperek milliókat egy-egy maszküzletből, hogy prédikálnak vizet és vedelik a bort a mioritikus haza vezérei… és a sor nagyon-nagyon hosszú. Persze, időnként felhorgad bennünk az érzés, hogy a kutyaúristenit, hát meddig megy ez még, fenébe a maszkkal, távolságtartással. Aztán erőt vesz rajtunk a felelősségtudat: a vírus itt van és ha nem vigyázunk magunkra, egymásra, bizony ölni is tud.
A magam részéről emberileg értem a fent vázolt hangulatváltozásokat. Három havi bezártság után az ember egyszerűen vágyik arra, hogy visszatérjen ahhoz az élethez, amelyet megszokott. Viszont tény, hogy odáig még van egy kicsi: például, amíg meglesz a koronavírus elleni oltás. Addig csak kezet mosni, távolságtartani, maszkot viselni tudunk, ott és akkor, amikor feltétlenül kell.
Olvasson még:
A maszkviselés kapcsán jut eszembe: én is álltam a vesztegzár alatt a gyógyszertári pult előtt azon töprengve, hány darabot vegyek az akkor épp öt lej hatvan baniért vesztegetett orvosi maszkból. Rablás, gondoltam. Telt az idő, a maszkárak csökkentek. De közben az történt, hogy a minden apróságból jövedelmet kovácsolni kész szabad gazdaság szereplői lecsaptak a maszktrendre. Hohó, hát ha már muszáj, akkor miért ne csináljunk trendi maszkokat? És szép lassan feltünedeztek az utcán a viccesebbnél hülyébb maszkok: kenderleveles, macis, cicás, katonai, nindzsa, amit csak el tudunk képzelni. Értem én, a hipszterpiacra dolgozó ipar nem tévedhet. A cukiságokra, trendiségekre olyannyira fogékony hipszterek kiváló és eltéveszthetetlen célpontot nyújtottak a kreatív maszkdizájnereknek. De a cukimuki maszkjárvány nem állt meg a trendszettereknél. Emlékszem, mekkorát szórakoztam a belga egészségügyi miniszter asszony maszkján, aki a saját arcát rakatta személyre szabott védőeszközére.
És biza, egyre több polgárt láttam jártamban-keltemben, aki lecserélte az egyszerű orvosi maszkot valami jobbra, szebbre. Amit a sminkhez, öltözékhez lehet igazítani. Igaz, néha ki kell mosni a jószágot, de nem baj, veszünk többfélét. Tudok olyanról, akinek kis túlzással már annyi szenzi maszkja van, mint harisnyája vagy bugyija.
És ez szerintem probléma. Mégpedig azért, mert az egyszerű orvosi maszk egy ideiglenes állapotot jelöl. Amelynek egyszer vége lesz. Ez történik a kórházban is. Az orvos azért veszi fel a maszkot, hogy magát és környezetét védje munka közben. Miután leteszi a szikét, egyebet, leveszi, kidobja. Pont. A felturbózott maszkok divatja viszont arra utal, hogy az emberek lassan úgy gondolják, ez a pandémiás állapot nem ideiglenes. Nem lesz vége. És beszerzik az új korszak új, egyáltalán nem egyszer használatos és hamar eldobható divatkellékét. Ami arra utal, hogy szép lassan beletörődünk a helyzetbe. A sorsunkba. Ami egyben azt is jelenti, hogy megérdemeljük.
Augusztus 10. és Úzvölgye: kiderül valaha is az igazság?
Sokan felháborodtak azon, hogy júliusban a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT) egy felületesnek tűnő eljárás után felmentette a főcsendőröket, akik az erőszakos összecsapásokba torkolló, 2018. augusztus 10-én zajlott diaszpóratüntetés csendőri akcióit irányították.
Sokan úgy vélték, hogy ezek után még nehezebb bízni a román igazságszolgáltatás függetlenségében, mert alig kaptunk válaszokat az üggyel kapcsolatosan. A főcsendőrök megússzák a felelősségre-vonást, ahogy megússzák azok is, akik politikai célokat szolgálva parancsba adták nekik az erőszakos fellépést. Sohasem derül ki, kik és milyen céllal küldték a békés tüntetők közé vegyülő, csendőröket provokáló focihuligánokat. Kiknek volt érdeke a külföldön élő román állampolgárok elleni hangulatkeltés? Vagy inkább a korrupcióellenes tüntetések lejáratása volt a cél? Milyen szerepük volt a pártoknak a tüntetés szervezésében, lebonyolításában, szétverésében, és utólag az erről szóló közvélekedés alakításában? Kinek az érdeke, hogy ezekre a kérdésekre soha ne derüljön ki a válasz?
Olvasson még:
Sokan aláírásgyűjtésbe kezdtek, mert sérült az igazságérzetük a DIICOT eljárásának lezárása után, majd amikor 45 ezer szignót begyűjtöttek, kérték a főügyészt, legyen szíves nyissa újra az augusztus 10-i tüntetésen történtek vizsgálatát. Nem hiába hivatkoztak a román igazságszolgáltatás két nagy szégyenfoltjára, az 1989-es forradalom perére és a bányászjárásokra, melyekről mind a mai napig nem derült ki a teljes igazság. Mondjuk, a párhuzam kicsit erőltetett, de tény, hogy a felelősök ugyanúgy szabadlábon vannak, és ez csak a független román igazságszolgáltatáson múlik.
Hosszasan lehetne még sorolni, hogy sokan mit és hogyan tettek annak érdekében, hogy a független román igazságszolgáltatás végezze a dolgát. Lehet örülni, a DIICOT nemrég közölte, vette a lapot, és újraindítja a nyomozást. Ha a bukaresti ítélőtábla is jóváhagyja, a dosszié a katonai ügyészségre kerül. Ne legyenek illúzióink: elég nagy az esélye annak, hogy mindentől függetlenül soha nem szolgáltatnak igazságot. Az egész arra jó, hogy a civilek megnyugodhassanak és elmondhassák, hogy valamit nekik is sikerült elérni.
Milyen kár, hogy akkor csak kevesen tiltakoznak, amikor a független román igazságszolgáltatás szerint a Ki a magyarokkal az országból! mondat nem uszítás, pedig lényegében ugyanazokat a kérdéseket lehetne megfogalmazni az úzvölgyi történtek kapcsán is, mint amit a 2018-as augusztusi tüntetéssel kapcsolatosan egyesek firtatnak, sűrű utalásokat téve a független román igazságszolgáltatás felelősségére. Ne feledjük, egyvalami közös a két ügyben: mindkettőhöz köze volt Gheorghe Sebastian Cucoş ezredesnek, a román csendőrség volt első helyettesének, a hazai focihuligánok és a román szélsőjobboldal régi ismerősének, aki a jelek szerint nagyon jól tudja, mit kell tenni, ha valahol, valakik elégedetlenek. A módszer lényegében mindig ugyanaz.
Már csak ezért is érdemes figyelemmel követni az augusztus 10-i tüntetéssel kapcsolatos fejleményeket: hátha közelebb kerülünk az úzvölgyi katonatemető körüli botrány megértéséhez is.
Hasznos jogi tanács románoknak: Hogy köszöntsd a magyarodat? Mars ki az országból!
Ez a szöveg akár egy pamflet is lehetne. Sajnos nem az. Arra ébredtem, hogy az egységes és oszthatatlan (és persze totálisan pártatlan) román Igazság egyik jeles szolgája azzal seperte le az asztalról az úzvölgyi osztrák-magyar katonatemető előtti magyarellenes pogromkísérlet és temetőgyalázás ügyét, hogy:
a Ki a magyarokkal az országból! mondat (szájhabzó üvöltés) nem uszítás.
Olvasson még:
A jeles igazságszolga meg is indokolta a döntést: az említett mondat azért nem tekinthető uszításnak, mert az úzvölgyi temető előtt barátságosan üvöltöző, kődobáló, kaputörő román nackóhorda nem az egész romániai magyar közösséget kívánta kiebrudalni a mioritikus haza szent és sérthetetlen földjéről. Csak azokat a hőbörgőket, akik rendkívül provokatívan… imádkoztak.
Kicsit eltöprengtem azon, hogy ha a román igazságszolgáltatás szerint a fenti mondat nem uszítás, akkor vajon mi? Valamiféle buzdítás? Esetleg a hagyomány zsigeri mélységeiből feltörő jókívánság, mint az Egészségedre!? Vagy netán valamiféle köszöntés, a Jó napot! sajátosan hazai változata?
A viccen túl, sajnos nem. Inkább arról van szó, hogy ez a derék és pártatlan igazságszolga teremtett egy jogon túli precedenst. (Azért jogon túli, mert Romániában nem létezik precedensjog.) Amelyet bármikor elő lehet húzni. És amelynek segítségével bármikor meg lehet hajlítani az igazságot… ha magyarokról van szó. Elképzelem Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnököt, amint reggeli kávéját iszogatva olvassa a nagy hírt. Hiszen neki is volt már ilyen tapasztalata, amikor hírhedt performanszával kapcsolatban az igazság szolgái azt mondták, lehet, hogy kicsit gyűlölködött ugyan, de uszítani nem uszított. Hahó, chedveș romanoc, ha ez mind így van, akkor én is, ti is bármikor hivatkozhattok erre, ha épp magyargyűlölni szottyan kedvetek! Mert bárki bármit mond, lehet rá nyugodtan azt válaszolni, hogy bocs, csak egy csapatnyi imaprovokátorra értettem, ez pedig nem tekinthető uszításnak.
Egy másik következménye is van a fenti döntésnek, amely a jogba, igazságba, igazságosságba, igazságszolgáltatásba vetett bizalmat érinti. Mit érinti, vágja pofán! Ezek után (nem mintha ezek előtt könnyű lett volna, lásd például a „székely terroristák” ügyét) nehéz lesz úgy odaállni a román igazságszolgáltatás elé, hogy itt most tényleg pártatlanul, a tények, bizonyítékok valamennyire objektív vizsgálata alapján hozatik (igazságos) ítélet. És ha ez van, akkor ne csodálkozzon senki, ha a romániai magyar közösség a bűnözőit is igyekszik megvédeni. (A független-objektivitás zászlaja alatt gyülekező hasznos idiótákat kivéve, persze.) Nem állítom, hogy ez jó. Nem jó! De ha az elvileg pártatlan, független igazságszolgáltatás képes ilyen döntéseket hozni, akkor érthető.
Ja, a jeles igazságszolga érvelésében van egy másik passzus is, amely igen figyelemre méltó. Az uszítás eszerint csak akkor az, ami, ha egy bizonyos kategória (mozgássérültek, homoszexuálisok stb.) ellen hangzik el. A romániai magyar közösség viszont nem kategória. Hogy mi, azt nem tudjuk. De ha nem kategória, akkor ez esetben legfeljebb szabálysértésről beszélhetünk. Erről jutott eszembe, hogy a magyargyűlölő Ionopot államelnök egyik akciója kapcsán – melynek során nemet mondott az amúgy eléggé ostobán összefércelt gendertörvényre – írtam egy pamfletet, melynek lényege, hogy kiáltsuk ki az erdélyi magyar közösséget gendernek, mert akkor nem fognak többé csesztetni. Akkor ironizáltam. A román igazságszolgáltatás legújabb varázslata után kezdem komolyan gondolni a dolgot.
You must be logged in to post a comment.