Szilvafák lila derengésben – huszonötödik erdélyi történet a jövőből

A növénynemesítő lapos épületegyüttesének fehér falain még egyszer, utoljára megütköztek a gyenge, vörös sugarak, ahogy a nap épphogy kibújt az alacsony felhőtakaró nyugati szélén, majd pár perc múlva le is bukott a meredek csúcsok mögött, a Székelykő irányában. A magas férfi egy pillanatra megállt a nyitott ajtóban, annyira lenyűgözte a vörösbe hajló rövid színváltás, ami csak ilyenkor törte meg a szűrt lilás fényt. Ahányszor csak tehette, most is megnézte az esti jelenséget, aztán belépett a hosszan elnyúló épületszárnyba, amely mögött a törpereaktor kupoláján a kék jelzőfények villogtak.

A Maros széles völgyében, az Aranyos beömlésének térségében, ezen a valaha igen termékeny vidéken hozták létre ezt a közepes méretű kutatóegységet. A helyszín stratégiai jelentőségű volt, a keleti és északkeleti, déli és nyugati térségek felől is jól megközelíthető, de ami a legfontosabb, alig háromszáz méteres tengerszint feletti magasságban feküdt, mélyen a Réteg alatt.

Tizenöt perc múlva sötét lesz – pillantott ki az ablakon, ahogy végighaladt a hosszú folyosón, amely áthaladt a sterilizálón, hogy aztán folytatódjon a külvilágtól hermetikusan elzárt kísérleti blokk felé.

Az éjszakák teljesen sötétek voltak.

Nappal derengő lilás fény borította a tájat, a nap sugarainak egy része még valahogy áttört a Rétegen, de a hold és a csillagok fénye azon a kilenc évvel ezelőtti éjszakán kihunyt.

Rutinosan nyitotta ki a kártyájával a sterilizáló biztonsági ajtaját, vetkőzött meztelenre, állt be a zuhanyzófülkére emlékeztető kamrába, majd vette magára a könnyű kezeslábast. Gyakran eszébe jutott, hogy ugyan milyen szennyeződést hozhat be kintről, de a szabály az szabály volt. Nyugodtan mellőzhetnénk, mondogatta a heti értekezleteken, élelmiszernövényekkel foglalkozunk, nem agysebészettel.

De persze tudta, hogy szükségesek az óvintézkedések. Odakinn a korábban ismert természeti környezet teljesen megváltozott, a fényhiány miatt csak alig néhány igen szívós növényfaj, zuzmók, mohák maradtak életben. Innen, a növénynemesítőből látták el a maradék lakosságot génmódosított élelmiszernövénnyel, főleg gyökeresekkel, krumplival, szójával, babbal, káposztafélékkel. A gabonatermesztés megszűnt, akkora területeket ugyanis nem lehetett befedni, öntözni, megvilágítani.

Akkor kezdődött, amikor 2059-ben felrobbant a vásárhelyi vegyipari platform.

Egy katalizátoregység karbantartásánál berobbant egy tartálycsarnok, és onnan megmagyarázhatatlan irányba fordultak az események. Csak utólag derült ki, hogy a platform alatt, mélyen a föld alatt működött Európa második legnagyobb, A1-es fokozatú katonai kutatólaboratóriuma, benne egy kísérleti kvantumreaktorral, biológiai és vegyi fegyverek prototípusaival, csupa olyasmivel, amiről a civil tudomány és technika álmodni sem mert. Ott, a mélyben, a robbanás olyan folyamatokat indított be, amiket azóta sem tudtak megmagyarázni.

Egy nappal a katasztrófa után még furább dolgok történtek. Kilenc év után is felgyorsult a szívverése, amikor visszaemlékezett, mennyire mély és ősi félelem uralkodott el rajtuk, amikor valami elkezdett kiáramlani a mélyből. Egy meghatározhatatlan halmazállapotú felhő – hideg plazma, mondta egy kvantumkémikus, de lehurrogták –, szinte nyílegyenesen felfelé áramlott, meglehetősen gyorsan, majd elkezdett vízszintesen szétterülni. Pontosan nyolcszáz méteres magasságban.

Akkor elsötétült a nappal, lilás derengés vette át a helyét a május végi napsütésnek. És nyolcszáz méteres magasságban a légkörben, az egész erdélyi medence fölött létrejött az az áthatolhatatlan sáv. A Réteg, ahogy nevezték, jobb híján. Azóta sem tudják, mi az és miből áll. Csak enyhe elektromos és mágneses eltéréseket sikerült mérni, de az intenzitásuk folyamatosan változott, hol gyengült, hol erősödött. Minden más mérési vagy mintavételi kísérlet csődöt mondott, a spektrográfia ellentmondó adatokat mutatott, a Réteget megközelítő drónok egytől egyig lezuhantak.

Az erdélyi medencéből a lakosság nagy része még az első hónapokban elmenekült,

miután a gyengébb szervezetűek és az idősek körében riasztóan megnőtt a halálozás. A drámai változás nagyon megviselte az embereket, de aki a szervezett kiürítés ellenére is ott maradt, valahogy mégis megszokta, hogy ezentúl lila derengésben telnek a nappalok. A nyolcszáz méter fölötti területek megközelíthetetlenné váltak. A maradék lakosság ellátását a Központ biztosította, nagy erőfeszítéssel, hatalmas kerülőkkel, mély völgyeken át.

Elhaladt a folyosóról nyíló termek, a Csíra, a Környezet és a Tápanyag előtt, majd a személyi kódját beütve belépett a Genetikába. Hét óra negyvenkét perc volt, ez beégett az agyába, mert ez volt az utolsó konkrét információ, ami eljutott az agyáig, mielőtt meglátta a nagy képernyőt az asztalán. Elgyengült a lába izgalmában, amikor látta, hogy mind a tizenkét oszlopgrafikon zölden világít.

Sikerült. Hat éve dolgozott rajta és most sikerült.

Azt mondták, nem lehet megcsinálni. Nem lehet a gyenge lila fényviszonyokhoz adaptálni a gyümölcsfák fotoszintézisét és továbbra is csak zárt, ellenőrzött környezetben lehet almát, körtét, szilvát, barackot termeszteni, mondták. Keveset, csak mutatóba, a helyszűke miatt. És most megcsinálta.

Hátrament a laboratórium mélyébe, a kisebbik kísérleti platformhoz, a kis csemetékhez, ott zöldelltek a táptalajban, a mennyezetről jövő mesterséges megvilágításban. Éltek és életképesek voltak, most már odakinn is. Hosszasan állt ott, fáradtan, de boldogan, nézte a fácskákat. Az ő fácskáit.

*****

Eleinte csak néhány naponta érkezett egy-egy sikló, a környékről. Ki almafát, ki barackot, körtefácskákat vittek, négyet-ötöt. Aztán kezdtek naponta érkezni az emberek, távolabbról is, Szatmár környékéről, Kalotaszegről, a felső Maros-mentéről, a Székelyföld távolabbi csücskeiből. Volt, aki igen nagy kerülővel, völgyeken át, több napos út után érkezett elcsigázottan.

A nagyobbik kiszolgáló raktár előtt álltak ketten a koordinátorral, és nézték, ahogy egy nagydarab háromszéki férfi több tucatnyi alma- és szilvafát pakol a nagy tehersiklója rakterébe. Nyögött, amint felemelte az összekötözött csemetéket, gyökerükön a táptalajos gömbökkel, majd a raktér platójára felkapaszkodva húzta hátra és rendezgette egymás mellé a csomagokat.

– Jövő ilyenkor tele lesznek kis almákkal és szilvákkal –

nézett rá egy pillanatra a koordinátor, majd visszafordította a tekintetét a siklóra, amely szabályos körívben épp megfordult, majd a kapunál kicsit lassítva, szűk balkanyarral eltűnt a lila félhomályban. – Még egy elégedett ember. Nem kell majd étrend-kiegészítőkkel pótolni a vitaminokat és a rostot, lesz friss gyümölcs a családnak – tette még hozzá.

A magas férfi hamiskás oldalpillantással válaszolt:

– Hát hogyne… Ez a pasas száznegyven csemetét pakolt fel, azt mondta, a szomszédainak is visz belőlük. Persze, megeszik majd az almát és a szilvát. Már ami megmarad… – vigyorodott el kajánul.

– A többiből ugyanis pálinka lesz, ha eddig nem sejtetted volna – nyitotta ki az ajtót, majd teátrális mozdulattal maga elé engedte a koordinátort.