Ahol múlt és jelen egymásba simul: a kulturális központtá változtatott Bogdánffy-ház

Épp nem voltam idehaza, amikor a Plan B Alapítvány – kiemelném Mihai Pop kurátor és galériatulajdonos, illetve Adrian Ghenie, a legnépszerűbb kortárs román vizuális művész nevét –, szóval az említett alapítvány megnyitotta kortárs művészeti és kulturális központját egy kétszáz éves polgári házban, a Petőfi (Avram Iancu) és a Majális (Republicii) utca találkozásánál. A telket Bogdánffy Antal örmény származású kereskedő vásárolta a 19. század elején, aztán felépült rá a kétszintes historizáló épület, amely sokáig csak romlott-omlott az 1989-es rendszerváltás után, aztán elkezdtek terjedni a pletykák, hogy a legeladottabb román festő „rátette a kezét”.

Nos, elsétáltam odáig és elsőre határozottan állíthatom, hogy ha rátette, jól tette. Ugyanis a román állam például nem tette rá a kezét. A román állam azokra a központi, sok esetben igen elhanyagolt állapotban levő épületekre se teszi rá a kezét, amelyért súlyosan kéne magát büntetnie. A történelmi városközpont lakóit kötelezte a városháza (az állam, ugye), hogy saját költségen újítsák fel az épületek homlokzatait, amelyben laknak, mert ha nem, jön a büntetőadó meg a fiskális terror. Érdekes, az állami tulajdonban levő ingatlanok homlokzatai most is pont ugyanolyan szar állapotban vannak. Nem csoda hát, hogy ebben az államban már a kutya se bízik.

A Bogdánffy-ház, vagyis a Plan B kortárs művészeti és kulturális központ a Petőfi utca sarkán.

A Bogdánffy-házban se a román, se a magyar államnak nincs egy fityingje se. A pénz Adrian Ghenie műveiből és a Transilvania Bank támogatásából származik. Ilyet is ritkán látni. Az épület kívül-belül Kim Attila műépítész és csapata munkáját dicséri. Készítettem pár képet, engedjék meg, hogy szubjektív kalauzként körbevezessem Önöket az épületben.

A külső falak palaszürkéje (jó, lehet, nem palaszürke, nem értek a színekhez, aki tudja, a szürkének miféle árnyalata az, szóljon) nem lopta be magát a szívembe, de érteni vélem a szándékot: úgy kiemelni a házat a környezetből, hogy mégse hivalkodjon, mint például a szemben álló Román Akadémia épületének rézgálic-kékje. Beléptem a súlyos fémajtón és azonnal a tégla melegvöröse vett körül. A beső falak nagy részén meghagyták a téglát, ami azonnal otthonosságot sugároz, ugyanakkor biztatja is a nézőt, hogy tessék, nem olyan vészesen érthetetlen, életidegen az a kortárs művészet. (Már előre jelzem, néha az.) A házban jelenleg a központ legelső csoportos kiállítás látható, a címe Inaugurare (magyarul Megnyitó, nem cifrázták el a névadók): olyan 29 alkotó, alkotópáros illetve alkotócsoport munkáit válogatták be a kurátorok.

Ez a látvány fogadja az embert, amikor belép az épületbe. Remek tervezés, kivitelezés, ízlés.

Az ember körülnéz, egy kedves hölgy azonnal mondja, hogy ingyenes a belépés, mutatja, ott a prospektus… az Istenre kérem, mindenki vegyen magához egyet, mert másképp úgy fog kóborolni a terekben, mint anyátlan árva a labirintusban. A központ vezetőinek víziója a Nyugaton rég bevett eszméket követi. Nincsenek cédulák az egyes művek alatt, mellett, felett, körül. Sehol. Egy se. Értem én, a híres és klasszikus Fehér Kocka-elv szép (értsd, a kiállítótér legyen tiszta, szűz, blabla); a gondolat, hogy a szöveg ne térítse el a néző tekintetét, elméjét, mint valami légikalóz a repülőgépet, ez is szép; az a meggondolás, hogy a szöveg valamiféle ideológiai csatatér, tehát kerülendő (ami egyébként igaz, csak hát a kép is az tud lenni), az is szép…

Ez a pince, a legalsó, alvilági szint, sejtelmek, ha zengenek benne, például arról, mennyire érthető a kortárs művészet, amikor pucér hölgyek pornográf limerickeket mondanak és ez volna Európa elrablása.

Na de a hétköznapi halandóra gondol-e ilyenkor valaki? Akit egyszerűen érdekelne a dolog, csak elvész a nagy prospektuslapozgatás közben, hogy akkor most melyik teremben van, melyik alkotás a 78-as, hogy is? Térképésznek kell lenni, hogy az ember ellavírozzon a tárlat labirintusában. Pedig a probléma súlyos, és két dologra utal. Az egyik, hogy a hozzá nem értő, de esetleg érdeklődő műélvezőre nem gondol a kurátor. Magyarán, tojik a népre. A másik, a súlyosabb, hogy nem is jut eszébe a probléma, csak sodródik, mint bármely magára csavarodott értelmiségi, egyre távolabb azoktól a tömegektől, melynek tagjait amúgy lenézi, mert manelét hallgatnak, ahelyett hogy az ő galériájába járnának… de hát miért járnának, ha nem értik, mi van ott. Ha nem szólnak hozzájuk.

A belső udvar, a lelki és egyéb békék szigete. Háttérben a várfal és a csizmadiák básyyája.

Kicsit beleizzadtam a lapozgatással, keresgéléssel minduntalan megszakított műélvezetbe, ezért egyből kimentem a belső udvarba. Ismét le kell emelnem a kalapom Kim Attila tehetsége előtt: a mód, ahogy a 15. századi várfalat és tornyot, a 19. századi lakóházat és a modern építészeti elemeket összesimította, parádés. Egy dologól kicsit visszariadtam: a földön ugyanolyan porond van, mint a Farkas utca közéső részén. Remélem, itt jobban fog működni, mert a Farkas utcában szégyenletesen megbukott: eső idején sár van, száraz időben portölcsérek fogadják az arra andalgókat, mint valami ócska westernfilmben. Hallottam, valaki azt mondta, ez a Farkas utca igazi régi arca. Hát köszi, de akkor az áramot is kapcsoljuk ki. És 50 vesszőcsapást a munkavezető meg az építész meg a városbíró seggére!

A tetőtér gerendái. Meg lehet keresni rajtuk az ácsmesterek vésett jeleit.

Az udvar végében gyakorlatilag belépünk a csizmadiák tornyába. Ez premier, a nagyközönség korábban ezt nem igazán tehette meg. A toronyban modern beton- és egyéb anyagokból épített lépcső. Az ember feljut egyenesen a második emeletre, a tetőre, ha tetszik. Újabb szemszögből nézheti Kolozsvár történelmi központjának háztetőit. Odalent a hajdani Emma nevű kocsma, ahol a kilencvenes években váltogattuk a világot, a távolban a Szent Mihály templom torony-origója, jobbra a piarista templom narancshomlokzata. Nagy kedvencem, a délutáni nap olyan színparádét fest a templomra, hogy néha perceken át állok és bámulom (bár azért megérett egy kis tatarozásra). Mellette a BBTE központi épületének háztetője. Fém, itt-ott rozsdás. Szegény az egyetem, biztos.

A zsák, amelyet elnyelt a saját tartalma, Mona Vătămanu és Florin Tudor munkája. Olcsó szóvicce a vizuális művészetnek.

Aztán belépek a tetőtérbe, amelynek már a gerendázata egy önálló műalkotás. Tág terek, szellősen elhelyezett műalkotások, egy távoli sarokban az alapítvány emberei gyűléseznek. Mihai Pop kurátor-igazgatót az emmás-mjúzikpábos kilencvenes években ismertem meg, némileg sajátos módon. A lengyel kazettás boltok és másolt videószalagok korszaka volt, magunkba szívtunk mindent, amit a Ceaușescu-korszak elzárt előlünk. Az én akkoriban kedvenc zenekarom a Jethro Tull volt. Na és mentem lefele a Bocskay utcán a Mátyás-szülőház fele, közben a Tull híres Bach-feldolgozását fütyörésztem. És amikor abbahagytam, valaki folytatta. Megfordultam, a hátam mögött egy cingár srác, fütyülte a ritmust és intett. Visszaintettem s mentem tovább. Aztán ahányszor megpillantottuk egymást a központban (én az orvosi egyetemre jártam, ő a képzőművészetire), fütyülni kezdtük a dallamot. És persze, egy alkalommal megálltunk, kezet ráztunk, nevettünk, beszélgettünk, aztán sodródtunk, együtt, egymás mellett, egymástól el, ahogy a sors hozta.

Ezek, ha hiszik, ha nem, nyulak, Lucy Skaer munkái. És vérrel ele poharak. Lehet, a gyermek ártatlanságára van szükség az értelmezéshez.

A gyűlés véget ért a tetőtérben, örömmel üdvözöltük egymást, nézegettem egy ideig a várost, aztán visszamentem, előre, be az épületbe, majd fel az első emeletre. Ami a tárlat anyagát illeti, azt kell mondanom, hogy biztos kézzel válogatták a kurátorok. Persze, van köztük bullshit, például A zsák, amelyet elnyelt a saját tartalma című alkotás. Régebb, amikor mi is kacérkodtunk az indusztriális zajzenével meg a performansszal, magam is elélveztem volna egy-egy ilyen ötlettől. Ugye, van egy cementes zsák, a cementben. Ma már röhögnöm kell ezen. Nem állítom, hogy az alkotó nem kiváló művész. Azt állítom, máshonnan vett analógiával, hogy akinek humorérzéke van, az ne szóviccekre pazarolja, mert olcsó, ciki, gáz. Ez az alkotás egy szóvicc. Olcsó, ciki, gáz.

Ez itt egy még hiányos önarckép. A dobozban egy gyűrű van, a gyémánt hiányzik a foglalatból. Jill Magid művésznő szerződést kötött egy temetkezési vállalattal: halála esetén elhamvasztják a testét, majd a hamvakból a szakember kivonja a szenet és gyémánttá alakítja. És akkor kész lesz az önarckép. Első ránézésre sokkolóan mélyértelmű a koncepció. Másodikra már olyan marketinges. A harmadikra pedig kételkedik az ember, hogy itten művészetet lát-e.

A tárlat két nagyágyúja (nyilván a saját, szubjektív vonzalmaim, ízlésem alapján) Onucsán Miklós Proletár freskói és a Laibach zenekarhoz kapcsolható Neue Slowenische Kunst (NSZK) csoport vizuális művészeti kommandójának tíz munkája. Onucsán olyan erővel vág pofon a profán falképeivel, hogy nyolc napon túl gyógyuló reflexió az eredmény: a felületeken látszólag egymás hegyére-hátára húzott minták, a kommunista időszak összes fali festésmintája (biztos van rá szakszó is), a girlandtól a cirkalmas csíkon át a pálmafákig… dől a falról a sorban állás, a jegyre osztott olaj, tojás, a fojtogató légkör, az elsuttogott szabadságvágy, a szekusszomszéd szaga.

Az Irwin csoport munkáit hordozó fal a tárlat atombombája, ha úgy tetszik, legalábbis számomra. Az Onucsán-freskókat nem mutatom meg, tessék elmenni, megéri!

Az Irwin csoport alkotásai pedig olyanok, mint egy-egy fekete lyuk. Beszippantják a nézőt, miközben rendületlenül menetelnek előre a látómezőben, az avantgárd művészet és a diktatúrák liezonjának frivol határvonalán egyensúlyozva. Az egyik képnek erdélyi vonatkozása is van: a kép közepén egy máriaradnai búcsújáró emlékplakettecske ül diszkréten.

Másfél órai séta, állingálás, ücsörgés után kiléptem a nem is annyira csendes Petőfi utcára. Szellős tárlatanyag, magas színvonalú tartalom (csak ez a buta prospektuslapozgatás ne lenne), az épület pedig remek, a maga századokon átívelő hagyományos-kortársságában. Mindenkinek szeretettel ajánlom, látogasson el a központba, a tárlat november 22-ig megtekinthető. A házat, a bástyát pedig mindentől függetlenül érdemes megnézni. Kolozsvárnak van egy újabb ékszerdoboza. Mindenféle állami segítség nélkül. Így is lehet.

Fotók: Szántai János