Ha az ember rábízza magát a lábára a román fővárosban, rövid idő elteltével azt érezheti, hogy a világ összes beszélt és nem beszélt nyelve (értsd, stílusa, mérete, állapota) zsong a fejében.

Pedig a köztudatban az él, hogy a megjelenést követően a könyvnek utóélete van. Erről, no meg az erdélyi magyar könyvkiadás hullámzó tengeréről, támogatásokról, a terjesztés hiányáról, újítási lehetőségekről beszélgettünk az Idea Nyomda és az Exit Könyvkiadó vezetőjével.

… a világ elviselhetetlen hellyé változott. Amiről mi nem tehetünk. Csak mások. Különben is, a családi demokrácia nehéz műfaj.

Persze, nem kell állig felfegyverzett kutyafejű tatárhordára gondolni. Csak a mongol The Hu zenekar sámánisztikus hangattakja zajlott az Electric Castle fesztiválon.

BezzegRománia ismét belegyalogolt egy méretes kapanyélbe. És ismét tótágast állva igyekszik bemutatni a szokásos bűvésztrükköt. A nép pedig szórakozzon jól, hiszen neki csinálják a cirkuszt.

A kolozsvári képzőművésszel megélhetésről, szakmáról, szimbólumokról, aktivizmusról, az erdélyi magyar vizuális művészet állapotairól beszélgettünk.

Szabadságidény van: szerterajzunk a térképen, végigjárjuk a turisztikai látványpontokat, fotózunk, élményeket gyűjtünk… és közben fel sem merül bennünk, hogy ott se vagyunk, ahol járunk.

Értsd, új nevet adunk neki. Nem leszünk tőle jobban, de legalább teremtőnek képzeljük magunkat. Ami akár az elmebaj jele is lehet.

Szabadúszásról, szorongásokról, a művészeti egyetemeken tapasztalható visszaélésekről, istennőkről beszélgettünk a Kolozsváron élő animációs filmrendezővel, (könyv)illusztrátorral, drámapedagógussal. Többek között.

… és pár évszázadnyi jövőképet a másikban. Ez juthat az ember eszébe, többek között, a Bakk Miklós politológussal készült életútinterjú-kötet olvasása közben.

Tulajdonképpen semmi. Az üzlet dübörög, főleg, ha jól csinálják. Viszont ha túl sok van, a helybelieken kívül megfojtja magát a fesztivál lényegét.

Aradot látni és megszeretni: egy pillanat műve. Akkor is, ha a város egyik szeme sír, a másik nevet.

Úgy gondolom, elvileg könnyű megérteni a másik érzékenységeit. Gyakorlatilag azonban nem annyira. Mert ott van az a fránya düh, ami mindenféle párbeszédet elkaszál.

Egy filmet láttam az idei TIFF-en. Amelyről eszembe jutott, hogy ha egyetlen ember ekkora gigászi teljesítményre képes, akkor egymillió…

Igyekeztünk alaposan körüljárni a hazai közoktatás száz sebből vérző kolosszusát. Miközben a pedagógusok sztrájkolnak. Ami azonban sok problémára nem hoz megoldást.

Megnéztünk még egy übersikeres román filmet, amelytől ugyan szintén nem olvadnának le az elit filmfesztiválok biztosítékai, de idehaza gyűlölve imádják.

Meg egyáltalán, mindazokkal szemben, akik hisznek valamiben. És nem vakon.

Vagy esetleg a nyári vakációban, amikor mindenki arra gyúr, milyen tengerpartra mehet a lehető legolcsóbban?