A zene, amely miatt a hadsereg lerohant egy köztársaságot… és más történetek

Erdély szívében – na jó, akkor tisztázzuk: Erdélynek sok szíve van, ezúttal a kolozsvárira gondolok –, szóval e transzilván szívben és annak környékén van két megafesztivál (Electric Castle és Untold), két városünnep (egy magyar meg egy román), ezek szintén hozzák a nagyobbacska fesztiválok hangulatát, na meg egy csomó kisebb zenei rendezvény.

Amelyek közül számomra mindig is a Jazz in the Park (Jazz a parkban) nevű volt a legszimpatikusabb. Egyrészt azért, mert metál, rock, latino, klasszikus, mindenféle egyéb muzsika sok van, ami a koncertkínálatot illeti, jazz és blues kevésbé. A bluest érteni vélem: Kelet-Európának ebben a sarkában nem igazán van neki hagyománya (vannak persze kiváló előadók, csak na, az még nem hagyomány). A jazzt viszont kevésbé értem: több mint 70 éves hagyománya van a műfajnak, oktatási intézményei, nemzetközi hírű előadói, fesztiváljai… igaz, az utóbbi évtizedekben mindez elhalványult.

Mondanom sem kell, mindkét állítás annyira igaz, amennyire a Föld lapos.

A Jazz in the Park nevű kisfesztivál 2013-ban született, mégpedig a kolozsvári Sétatéren. Bájos, családbarát – és ami igazán vonzó tudott lenni ebben a minden-pénzbe-kerül-még-a-levegő-is-világban, jórészt ingyenes volt hosszú deig. Lehet, a szervezők is azt gondolták, eh, ki a fene hajlandó fizetni egy nevenincs (úgy értem, a néptömegek nem hallottak róla) dalnokért, trióért, akik összevissza fújnak, pengetnek, klimpíroznak, ütik a dobokat, lalaláznak.

Seun Kuti, amikor épp nem politikailag üzenget, hanem zenél. Nagyon jól. (Fotó: a Jazz In the Park Facebook-oldala.)

Eltelt azóta 13 év és a Jazz in the Park megváltozott. Az új helyszínen, a Törökvágás mellett húzódó skanzenben is ugyanolyan bájos, család- és állatbarát, levegős, mint régen (itt írtam ezekről az aspektusokról bővebben), csak jó pár éve fizetni kell a belépésért, igaz, nem túl sokat (a fesztivál ideje alatt a helyszínen például 150 lejért lehetett jövő évi bérletet venni, nyilván bizalmi alapon, fellépőlista még nincs).

A kapunál letapogatják az ember hátizsákját és elveszik a vizét, ha van neki. Na igen, a bent 10 lejért ásványvizet (fél liter) áruló cégeknek jár a védelem. Mint bárhol a világon, nincs ezzel semmi baj. A bajt akkor érzékeltem – és hadd kezdjem beszámolómat a történet végén – amikor a fesztivál utolsó koncertje előtt jött egy szervező (hogy fő- vagy sem, fogalmam nincs, nem mutatkozott be) és beszédet mondott.

Poénnak szánta, persze (a Nneka nevű hölgy következett a színpadon). Aztán azzal folytatta, hogy zűrzavaros és érzékeny időket élünk. Majdnem seggre is estem a revelációtól. Mert hogy milyen indulatokat váltott ki a politikai élet idehaza az utóbbi bő fél évben, folytatta a szervező úr. Nem mondta ki, de egy döglött varjú is rájöhetett, hogy az elnökválasztásokra és az ahhoz kapcsolódó káoszra gondolt.

Ezen a ponton már nem bírtam magammal: hangosan felröhögtem. Pedig igaza van: tényleg fontos a kultúra. Csak nem biztos, hogy egy urbánus agglomeráció kellős közepén kell ezt hangoztatni, olyan embereknek, akik amúgy is sejtik, mi fán terem Mozart, Slavici és Bartók, sőt, egyesek, a valódi jazzrajongók még Dresch Mihályról is hallottak. Talán ott kellene mondogatni a kultúra fontosságát, ahol esetleg lenne értelme.

Ilyen színek, épületek mellett lehet esténként andalogni a fesztivál területén, a kolozsvári skanzenben. (Fotó: Szántai János.)

A szervező mondta tovább a magáét, hogy milyen kúl meg oké, aztán jött valami, ami úgy megcsapta a fülem, hogy még másnap reggel is csengett bele. Azt mondta, hogy a cégük (értsd, a szervezőké) nem a termelésről szól, hanem arról a szépről meg jóról, ami a fesztiválon van. Már maga a cég szó rácáfol a kedves szervező dumájára. Ugyanis az a cég, ami nem termel (nem szolgáltat), nem csinál valamit, megbukik és fel kell számolni. Szóval nekem ne mondja senki, hogy azért 15 lej a lángos (nem is a legdrágább a kolozsvári piacon), 10 lej a víz, furfangosan bonyolult a jegyárkínálat,

Azt sem igen értettem, miért épp egy olyan tömegnek akarta bemesélni ezt a hülyeséget a szervező úr, amely tömeg nagy része jól menő cégeknél (és jól menő állami vállalatoknál és felsőoktatási intézményekben dolgozik, de ez más ügy), vagyis pontosan tudja, hogy a magánszektor jóemberkedésből nem él meg. Ez olyan, mint amikor egy kocsma azt híreszteli magáról, hogy á, ő nem is sört árul, hanem közösségiséget.

A három napos fesztivál első napjáról lemaradtam, tekintettel arra, hogy Aradon voltam épp, egy költészeti fesztiválon. Ami értelemszerűen kisebb volt (sőt, parányi a parki jazzhez képest), viszont nem mondta a szervező, hogy a kultúra fontos (szájtépés helyett inkább csinálta a kultúrát) és nem is hamukázott a csúnya termelésről. Ja, neki könnyű, pályázatokból él, tehát nem kell belépőt kérnie a kapuban. Kinéztem hát, melyek azok a fellépők, koncertek, amelyek szombaton és vasárnap érdekelhetnek egy magamfajtát.

Omar Sosa kiengedi a gőzt, a tudást, tombol a latin jazz. (Fotó: a Jazz In the Park Facebook-oldala.)

Nem mintha nem lennék kíváncsi, dehogynem. Csak egy bizonyos mennyiségen túl képtelen vagyok befogadni, amit látok, hallok. Emlékszem, amikor még jártam Budapestre a Magyar Filmszemlére vagy egész nap a moziban ültem a kolozsvári TIFF-en, a végére olyan katyvasz rotyogott a fejemben, hogy muszáj volt elolvassam a filmek tartalmát a neten, hogy egyáltalán emlékezzem valamire.

Szépen, komótosan kisétáltam mindkét fesztiválnapon a skanzenbe, szétnéztem picit, vettem egy fél literes ásványvizet 10 lejért, beszélgettem a szembesétáló, esetleg üldögélő, heverésző ismerősökkel… megjegyzem,

Ja, ha viszont apróbb gyerekem lenne, ezt a fesztivált nekem találták volna ki. Irtó klassz a skanzen maga és a szervezők a gyermekbarátság terén tényleg jeleskedtek.

A szombati nap későbbecske értem ki, tehát csak az est fénypontját kaptam el. Az afrikai zene nagy kedvencem, noha nem vagyok tudósa neki. Ami közelebbről érdekel, annak utánaolvasok, afféle lelkes rajongóként. (Így született meg ez a cikk is, a sivatagi, avagy tuareg rockról.) Ha belegondolunk,

Na és akkor: élt a múlt századi Nigériában egy különös figura: Fela Anikulapo Kuti volt a neve. Jómódú családból származott (az apukája anglikán lelkész és iskolaigazgató, az anyukája tanár és nőjogi aktivista). A szülők orvost akartak csinálni a gyerekből, elküldték hát Londonba. (Azért Londonba, mert az ország angol gyarmat volt és az angol az egyik hivatalos nyelve.) Ám az ifjú Felát nem érdekelte a gyógyászat. A zene annál inkább, tehát az egyik jónevű londoni konziba (Trinity College) járogatott.

A fesztivál igazi gyerekbarát helyszín. Csak egy szem részeggel találkoztam két nap alatt. (Fotó: a Jazz In the Park Facebook-oldala.)

a jazz, a soul, a funk és a hagyományos joruba zenének egyfajta mágukusan lüktető keverékét. Fela Kuti (akiből a hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb afrikai sztárja lett) komplex személyiségének kialakulásához kellett még egy amerikai deszant, amikor is összefutott a Fekete Párducok elnevezésű marxista-leninista és Black Power (Fekete Hatalom) mozgalmi párt tagjaival, amelynek következtében az ember teljesen átírta a repertoárját és igen harcos rendszerkritikussá vált. Bizarr mix ez azért: a szélsőbaltól a nacionalista afrikanizmusig minden megtalálható volt benne. Lehet szeretni, vitatni, utálni, megkerülni kevésbé.

Kuti zenéje ütött is rendesen: a korrupt nigériai vezetés egész felnőtt életében cseszegette a zenészt, de az 1977-es Zombie című album annyira kiverte a biztosítékot, hogy a hatalom ráküldte a hadsereget a zenészre és csoportjára,

A megszállás során megölték Fela Kuti édesanyját, szétverték a helyet, felszámolták a köztársaságot és megsemmisítettek egy csomó hanghordozót, tele anyaggal.

Nem folytatom az apuka sztoriját, bár irtó érdekes tovább is (itt meg lehet nézni egy dokumentumfilmet az emberről): az idei fesztre az egyik fia, Seun Kuti és zenekara látogatott el. Seun Kuti az apai hagyományt folytatja, a zenekar nevét (Egypt 80) is megtartotta. Mit mondjak: megérte a biléta árát. Az afrobeat egyik jellemzője, hogy nagyon hosszú, akár fél órás számokat is játszanak a zenészek,

(A törzsi táncokat aláfestő muzsikák is hasonló ritmusképletekre épültek, épülnek.) Persze, az apuka nótáit is játszották, amelyek, őszintén, ma is jobban ütnek, mint az újak.

A lengyel Bloto zenekar két tagja épp mímeli, hogy jazzt játszik. (Fotó: a Jazz In the Park Facebook-oldala.)

A tömeg ott hevert-ringott-forgott-táncolt a banda lábai előtt. Amíg egyszer csak a vezér, az igazán impozáns megjelenésű Seun Kuti bejelentette, hogy akkor most eljött a politikai üzenetek ideje. Azonnal kiestem a ritmusból, aztán rosszat kezdtem sejteni. És nem hiába. Mert jöttek a politikai üzenetek.

Hogyaszongya, itt Európában meg amott Amerikában woke van. (Hö?) És azt kell mondjuk, hogy szabadságot Gázának. (Hö?) És azt kell mondjuk, hogy szabadságot Kongónak. (Hö?) És azt kell mondjuk, hogy szabadságot Szudánnak. (Hö?) Nem! Ne mondjuk ezt! (Itt már arra gondoltam, mindjárt meglincseli a sok jóemberkedő hipszter. De aztán váratlan fordulat következett.)

Mert ha felszabadítjuk Európát (tessék figyelni, most jön a meredek), akkor Gáza, Kongó, Szudán is rendben lesz. Ööö, hogy tetszik gondolni, tisztelt Kuti úr? De nem magyarázta meg, megjegyzem, hála Istennek. Hanem ismét muzsikálni kezdtek. Amihez valóban értettek.

Vasárnap hamarabb kimentem, már késő délután. A JazzyBIT temesvári trió (Teodor Pop, Mihai Moldoveanu, Szabó Csongor-Zsolt), többször hallgattam őket, amióta 2012-ben megalakultak. Őszintén, akkor szeretem a zenéjüket leginkább, amikor nem kavarják túl a stílusokat. Ugye, aki jazzfesztiválra jár manapság, annak hozzá kell szoknia ahhoz, hogy

Ja, erről jut eszembe: a tavaly azt írtam, kevés volt a koslató a fesztiválon. Tudják, azokra gondolok, akik folyton mennek valahonnan valahova. Nos, ha komoly jazz megy, amelyre figyelni kell, a koslatók hamar elkotródnak. Ha rongyrázás van, akkor nem csak hogy nem kotródnak el, de az ember fejére is lépnek, mert érted, tesó, hát buli van!

A JazzyBIT ezen a vasárnapon egy nemzetközi társasággal, na meg egy igazi szupersztárral, Omar Sosa afro-kubai és latin jazz-zongoristával lépett fel. Képzelhetik, mi volt ott! Minden létező kalapom leemelem a társaság előtt: nem kedvencem a latin jazzt, de ahogy ömlött lefele a hangörvény a színpadról, úgy elnyelt, hogy csak a végén tértem magamhoz.

Tulajdonképpen már ezzel az egy koncerttel megtelt a tüdőm, a vádlim, a lelkem… de úgy gondoltam, ha már van itt egy lengyel banda, egy életem, egy halálom, én bizony megnézem, mit csinálnak. A lengyel jazz a vasfüggönyös régió egyik leginnovatívabbja volt s ma is az. Nem akarok itt villogni a nevekkel, de érdemes meghallgatni Michal Urbaniak, Tomas Stanko, Urszula Dudziak, Andrzej Trzaskowski muzsikáját.

Na, szépen átballagok a másik színpad elé, a dombon túlra… és kicsit el is bizonytalanodom.

Azért tud ám közönség lenni egy-egy esti főkoncerten. Na, alig várom már a többi nagy jazzlegendát. Ha már fizetjük a beugrót... (Fotó: a Jazz In the Park Facebook-oldala.)

Vagy a zenekar tévesztette el a letérőt az autópályán? Nem mondom, klassz zene volt, tényleg, amit a Bloto (ez a zenekar neve) enyhén bárgyú vigyorú kvartettje (oké, a dobos kivétel, ő olyan komolyan vágta, hogy a Prodigynek is becsületére vált volna) produkált, de a latinózás után nekem kicsit sok volt. Értem én, hogy ha valakinek a nyakában lóg egy szaxofon, és negyedóránként belefúj, az már jazz.

(Bele is pirulok, miközben leírom.) Viszont továbbra is Günter Sommer úrral, a német jazz egyik óriásával tudok egyetérteni, aki azt mondta, ebben a mai zenei világban, amit jazznek nevezünk, szükség van partizánokra is. Akik nem nevezik jazznek, amit épp játszanak, hanem megtanulnak jazzt játszani.

És akkor hadd zárjam az amúgy remek élményt a tavalyihoz hasonlóan: ha súghatok a szervezőknek, tartsák meg az egyensúlyt, kapja meg a bulizni vágyó hipszter is, a jazzre vágyó sznob is a magáét. Kevesebb politikai bullshitet, több remek muzsikát. És meghívhatnának jövőre pár jazzpartizánt: például Herbie Hancockot, Christian McBride-ot és Kamasi Washingtont.