Szántai János

A filmet megnézni nem kell félnetek jó lesz, hogy diplomatikusan fogalmazzunk. Az viszont kétségtelen, hogy a Jurassic Park hatalmas mérföldkő volt a Föld bolygó filmgyártásában. És jóslatnak se kisnyúl.

Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.

Az embernek kedve lenne, nem emigrálni, dehogy, máshol se kolbászabb a kerítés, csak a reklámokban… inkább elbújni szégyenében, hogy ez a román(iai) rendszer ennyire képes.

A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.

A különböző szexuális kisebbségek közöttünk élnek. Ahogy az etnikai kisebbségek is a többség tömegei közt élnek. Megtanulni együtt élni, ez lehet egy cél. Ideológia-vezérelt hisztéria nélkül. Ez volna a neheze.

A kolozsvári Jazz in the Park fesztivál továbbra sem (túl) drága, viszont szaporodnak a politikai üzenetek. És a bulizene. Ami önmagában nem baj. Virágozzék minden virág. Csak ne feledkezzünk meg a jazzről.

Kérem, találják ki, melyik országban, melyik nemzet tagja gépelte az örökkévalóságba a címbeli átkot. És azt is, hogy az efféle viszonyulás segíti-e az ország, a nemzet gyarapodását.

Ez az írás egy pamflet, cselekménye kitalált történeten alapul, szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a szenzi transzilván valósággal csupán a véletlen műve. Nevetni azért (még) szabad rajta.

Lejárt a potenciális apokaliptikus veszedelemként beállított államelnök-választás... tudják, ha a Gonosz győz. És a romániai választópolgárok soha nem látott tömegekben rohantak megválasztani a Jót.

Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.

Az ember megáll egy-egy hajdan délcegen magasodó erdélyi rom előtt, eltöpreng a múlt dicsőségén, a sors forgandóságán… aztán az is eszébe jut, hogy mit, mennyit hasznos megmenteni a düledékek közül.

Dés valóban hét dombra épült, akárcsak az olasz főváros. És hét határra szóló múltja van. A jelene viszont egy csendes kisvárosé. Ahol béke van. És némi rend, az össznemzeti rendetlenség közepette.

A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.

A virágvasárnap bizonyos értelemben a nagyvárosi ember találkozása az istenséggel. Az óriásfarkasok genetikai újrateremtése pedig bizonyos értelemben istenséggé válás.

Egyesek szerint a Kolozsvári U focicsapatának olyan húsz szurkolója a Kolozsvári CFR két szurkolóját verte meg. Mások viszont gonoszul magyarverést emlegetnek.

A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.

Mi, magyarok, szeretünk tisztelegni (történelmi) hőseink előtt. Ám ha megjelennek a vásznon, képernyőn, azonnal kitör a botrány: miért ilyen? Miért nem olyan? Pláne, miért nem amolyan?

Crin Antonescu nem szereti a magyarokat. Crin Antonescu szereti a magyarokat. Crin Antonescu mindenkit (nem) szeret. De ki is az a Crin Antonescu? S mi is az a reálpolitikai szeretet?