A kozmosz megállt a Bánffy-kastélyban és kilökte magából az ősmagyar sámánpunkot

Megpróbálom felidézni, mit is jelentett megnézni egy-egy „láthatatlan” filmet azokban a perverz és magukból kifordult időkben, amikor a Románia nevű börtönbe zárt Erdélyben tinédzser voltam. Nyilván nem a mozikba bekerült filmekre gondolok, mert hát azok, ha csúnyán megnyesve is, de átmentek az pártállami cenzúrán. Hanem például az este tíztől reggel tízig tartó illegális videózásokra, amikor a filmnepper konkrétan belopózott a lakásba, csendre intette az összegyűlt bő két tucatnyi embert,

aztán a hóna alatt cipelt videólejátszót összekapcsolta a tévével (jó esetben színes volt a tévé), leoltotta a lámpákat és becsúsztatta az első VHS-kazettát a résbe. Varázslatos volt: összezsúfolódva néztünk mindent, ócska direkt-videóra háborús filmet, Sztalkert, Rambót, erotikát (utóbbit hajnal fele). Azok a filmek ráégtek a retinámra, a leggagyibbtól a legjobbakig.

Aztán kitört a forradalom és az eksztázis, a család vett egy Grundig videólejátszót (ma is megvan), hogy ne kelljen neppert hívni, szabadság van, ugye… én meg kaptam valakitől egy ládányi VHS-szalagot. Volt ott minden, ami szerzői film: Pasolini, Greenaway, Jarman, Stoppard… és

Nem tudtam, mi az. Ugye, internet, okosteló még nem volt a szűzies-euforikus kilencvenesek elején. Odébb raktam, néztem a többit. Aztán elfogyott a szalaghalom és ott maradtam a kutyával meg az éji dallal. Sóhajtottam egyet, betettem a kazettát… és nem jutottam szóhoz. Nem a film miatt, akkor még. Ez a Bódy Gábor dilis lehet, mondtam magamban, hogy ilyen érthetetlen filmet csinált.

A zene szegezett a képernyő elé. Sok minden van ott, aki kíváncsi, nézze meg a filmet: Vidovszky László erre az alkalomra írt filmzenéje, Gőz László és az ő mágikus harsonája (jazz), klasszikus zenei bejátszások (Mozart, Händel, Verdi), népdalok… és végül úgynevezett könnyűzene. Hallani ott kis Rolling Stones-t, Palais Schaumburgot… illetve

A sokadik újranézés után már beletekertem és csak azokat a részeket néztem, ahol zene ment. Aztán Pesten beszereztem a Bizottság- meg a Vágtázó Halottkémek-albumokat, másolt kazettákon, persze. (Biztos egyébként, hogy életem egyetlen zenekar-alapítási próbálkozását Bódy filmjének és a két zenekarnak is köszönhetem. De ez egy másik történet.)

A Vágtázó Halottkémek (balról jobbra: Szűcs Antal Mór, Király Zoltán, Sánta Kristóf, Grandpierre Attila, Köles Vazul, Soós Lajos, Földi Tamás) a bonchidai Bánffy-kastély udvarán. (Fotó: a TIFF Facebook-oldala.)

A Vágtázó Halottkémek (VHK) 1975-ben született Budapesten, amikor még igazán senki se beszélt punkról Magyarországon. (Emlékeztető: a punk legnagyobb ikonja, a Sex Pistols is 1975-ben alakult meg.) És akkor itt hadd szögezzem mindjárt le: Grandpierre Attila és zenekara (az ős-felállás: Czakó Sándor – gitár, Ipacs László – dob, Pócs Tamás – basszusgitár, Molnár György – szólógitár) nem a szó szoros értelmében vett punkzenét játszott.

Ezen az univerzumon átívelő tengelyen a punk képviselte az állatias-animális dimenziót, mégpedig egy csontig hatoló hardcore punkorkán által, a kozmikusságot pedig az ősi népi dallamokban rejlő sámánizmus és transzcendens létállapotokat leképező dallamosabb muzsika. Ehhez jön még Grandpierre Attila dervistánca és eksztatikus éneke-gajdolása-hörgése-üvöltése, no meg az egész zenekar színpadi őrjöngése, ami által teljessé vált a kép.

A lokális legendárium szerint Grandpierre indította útjára a pogót Magyarországon. Nos, ezen lehet vitázni (ugye, a brit legendárium szerint Sid Vicious, a Sex Pistols basszusgitárosa találta ki az agresszív, hol fel-le ugráló, hol a közönség többi tagjait csépelő-rugdosódó-lökdöső antidiszkó-táncot), az viszont tény, hogy

és utána is csupán megtűrtek voltak a hazai zenei palettán, lemezről például szó se lehetett. (Az első lemezeik Németországban, Amerikában és Angliában jelentek meg.)

Az akkori Nyugat-Európa és Amerika viszont felfigyelt a zabolátlanul kreatív magyar sámánpunk-bandára. Olyan zenészek hivatkoztak rájuk, mint Iggy Pop, Henry Rollins, Jello Biafra és az Einstürzende Neubauten (amely zenekar énekes-frontembere, Blixa Bargeld hosszú évekig Nick Cave zenekarának gitárosa is volt). Elég az hozzá, hogy a Vágtázó Halottkémek (angolul Galloping Coroners, németül Rasende Leichenbeschauer, nem vicc) remek karriert futott be Nyugaton, miközben odahaza inkább rossz szagú sunnyogás vette őket körül.

Soós Lajos „Szónusz” és Földi Tamás. (Fotó: a TIFF Facebook-oldala.)

Talán a korlátlan szabadság is okozta, hogy a Vágtázó Halottkémek 2001-ben feloszlott és 2012-ig tetszhalott módjára hevert valamelyik galaxis csillagporos polcán. Igaz, közben a frontember, Grandpierre Attila (aki civilben fizikus, csillagász, doktor, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja, író stb.) alapított egy másik zenekart, amellyel inkább a népzene felé hajolt el. De hála az ősi isteneknek, 2012 óta újra és töretlenül dübörög a Vágtázó Halottkémek, amely idén ünnepelte születésének 50. évfordulóját.

Nem tudtam elmenni a budapesti szülinapi bulira, de olvastam, hogy az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) vendégei lesznek.

A TIFF egy ideje hidegen hagy. Régen (olyan 10-15 éve) még rohantam, egyik moziból ki, a másikba be. Igaz, akkor még tevékenyen részt vettem az erdélyi magyar filmnek nevezett „dolog” alakításában. Ma már nem annyira. Az erdélyi magyar film szépen megy a maga útján. Én meg kicsit unom a fesztivál-hipszteriádot. Is. Viszont megnézek egy-egy Fellinit, Tarrt, ha adják. No, az idén két filmet néztem meg a TIFF-en: az egyik a Vágtázó Halottkémek koncertje volt. Ki kellett menni érte Bonchidára, a Bánffy-kastélyba. Amikor megérkeztem, csak a színpad állt a részben felújított főépület előtt. Szemben a színpaddal széksorok.

Persze, a berendezők tették, amit mondtak neki. A színpad maga picit kicsinek tűnt, mármint ahhoz képest, mit szokott csinálni egy-egy fellépés során a banda. Na de a környezet, az mindenért kárpótolt (aki járt a bonchidai Bánffy-kastélyban, az tudja).

A dobok mögött: Király Zoltán. (Fotó: a TIFF Facebook-oldala.)

Megnéztem magamnak a közönséget is: a többség a TIFF-en megszokott tulitarka individualizmus–fétisben hempergő urbánnomád. Volt pár rokker is. Punkert nem láttam. Van olyan manapság ezeken az elithelyeken? Összefutottam valakivel, aki a pogózásról beszélt nekem. Nem szóltam semmit, bár

Megittam egy bodzás limonádét (na ja, ez is milyen, de hát én voltam a sofőr), aztán hallottam, hogy valaki belecsap a húrokba.

Előresétáltam és láttam, hogy a VHK ott áll a színpadon, harcra készen. Körülbelül 30 méterre voltam tőlük, amikor elkezdték. Muszáj volt megállnom, úgy nekem jött a szónikus roham, de csak egy pillanatra, mert a hatás valójában fordított volt:

és így tovább, amíg áradt a hang a szerszámokból: két gitár, két dobszerkó plusz ütősök, egy basszus. Ráadásul nem volt szövegelés a nóták közt, egyik dal követte a másikat, mint egy géppuskasorozat, a 73 éves Grandpierre ugyanúgy pörgött, kaszált karjaival, mint annak idején (jó na, kicsit lassabban), a zenekar pedig kíméletlenül a térbe vágta mindazt, ami a sámánpunk sajátja: lényegében ősi, repetitív dallamfutamokat, amelyek a teljes őskáoszba/ősrendbe nyíló hangszőnyegekkel (a szőnyeg helyett lehet más szavakat is használni, óceán, égbolt, végtelen stb.) váltakoztak.

Ezért sem hagynak dumcsiszünetet a dalok közt a zenészek: amíg itt vagytok, gyertek velünk…

Itt említeném meg a banda jelenlegi felállását (kalap le előttük): Grandpierre Atilla (ének), Földi Tamás (gitár), Sánta Kristóf (basszusgitár), Szűcs Antal Mór (gitár), Soós Lajos „Szónusz” (basszusgitár), Király Zoltán (dobok), Köles Vazul (üstdobok, ütőhangszerek). A koncert végén a zenészek egy része váratlanul kirohant a közönség közé és ölelkeztek egy jót, gondolom, a felgyűlt energia hatására.

Földi Tamás bűvöli a húrokat. (Fotó: a TIFF Facebook-oldala.)

Ez a közönség más volt. Koncert közben kicsit kitéptem magam a transzból, hogy megfigyeljem, hogy reagálnak a nézők. Jó részük nyilván életében nem hallott a zenekarról. A TIFF ki se merte írni a zenekar teljes nevét, hiszen a románok egy kukkot se értettek volna belőle (bár az angol nevüket használhatták volna, sok helyen ott van, amikor nemzetközi porondon játszanak), maradt hát a semmitmondó VHK. (Egy budapesti hölgynek is megemlítettem később, hogy voltam VHK-koncerten, csak nézett gyönyörű szemekkel. Bocs, Vágtázó… ja, hát ménem így mondod… ) Szóval, igyekeztem megfigyelni a közönség reakcióit. Háromfélét sikerült megkülönböztetnem:

Mi ez? Ez zene? Hát ez hogy lehet? Aztán hamar az okosteló-nyalogatásba menekültek. A másik a rokker-reakció (voltak vagy hatan): ők vágták a nananát, mikor zúzták a gitárok a riffet, el is kezdték hányni a fejüket előre-hátra, ahogy egy tökös rokkergyerekhez illik (nem baj, ha kopaszodik, csak hosszú legyen a haj)… de aztán összezavarodtak. Mert a riffek szépen (vagy épp brutálisan) beleolvadtak a kozmikus hangszőnyegbe… és onnan a jó rokkerek csak néztek, mint szelíd motoros a filharmóniában. A harmadik reakciót inkább poénból írom ide: voltak vagy ketten (?), akik megpróbáltak pogózni. Woody Allen poénja jutott eszembe róla: aki nem tudja csinálni, az tanítja. És aki még arra se képes, abból lesz a tornatanár. Vagy a bonchidai pogós.

Köles Vazul és a sámándob. (Fotó: a TIFF Facebook-oldala.)

Aztán vége lett. Pedig ez a fajta zene a transzcendenciának olyan szintjére tudja elemelni az embert, ahol például a vogulok éneklik és táncolják a Medveéneket, akár egész álló napon, éjen át.

Amelyik úgy formálja a zenehallgató lényét, mint agyagot a szobrász, hogy aztán elengedje, fusson, hiszen mindenkiből lehet csodaszarvas, aki nem szakadt ki teljesen az élet univerzális kerek patakjából. (Lehet, patetikusnak tűnik ez így, viszont ahogy egy öreg barátom mondta, a pátosszal semmi baj, ha átélésből származik. Hát ez a mondat onnan érkeett, a zene átélésének méhéből.)

Miközben kifele mentem a kastély területéről, eszembe villant: a Vágtázó Halottkémek-koncert volt az idei TIFF legjobb filmje.