Szántai János

Megnéztük, hogy tartanak maguk elé görbe tükröt a komédiázó (erdélyi) románok: egy kortárs népmesét láttunk, egy parasztlázadásocskát. Amely jobban sül el, mint a valóságban, mert hát ilyenek a népmesék. És közben nevetni is tudtunk.

Aki valamiféle mélyenszántó elemzésre, magasröptű elmélkedésre, esetleg jövőlátó észosztásra számít, az itt hagyja abba az olvasást. Bárki más kerüljön beljebb.

Az egységes és oszthatatlan román nemzeti mítoszgenerátor rajongói számára a nagy egyesülésről mesél, akkor is, ha hallgat. Ám a polgárok többségének valószínűleg nem mond semmit.

A hajdan országos hírű báznai fürdő jelen pillanatban vajúdik: az új belülről feszíti kifele a szétlopott, tönkretett régit. Jó lenne, ha nem szörnyszülött bújna elő a nehéz szülés végén.

Ezen nincs miért csodálkozni. Amin esetleg lehet (bár nem érdemes): az országot vezető politikai, illetve a hazai szellemiséget egyre kevésbé befolyásoló értelmiségi elit kártékony ostobaságán.

A zene olyan kommunikációs forma, amely jó esetben betemeti a lövészárkokat. A sors úgy hozta, hogy megnézhettem a moldovai Lupii lui Calancea zenekar koncertjét. És pontosan ez történt.

Megnéztük a romániai választások előtt egy hónappal a hazai piacra dobott új román ponyvaszatírát. És a kolozsvári tankhadműveleten meg pár hasonló poénon túl azt láttuk, hogy az élet valóban jobb, mint a film.

Ez a muzsika úgy dobog, mint a szív, akárhol is élünk a glóbuszon: fekete is, fehér is, helyi is, univerzális is.

Elhunyt Szörényi Szabolcs, az Illés együttes és Fonográf zenekar basszusgitárosa (többek között). Ez a hír. Van, aki könnyedén tovább lapoz. Mások számára kicsit megállt az idő.

Időről időre bejelentik az illetékesek: na, most aztán tényleg felújítjuk a kincses város ikonikus helyszínét. Aztán eltelik pár év, a Fellegvár meg ott áll és csepeg róla az elmúlásba oltott romantika. Megnéztük, hogy néz ki ezen az őszön.

A szavazópolgárok álmai meghallgatásra leltek… és azonnal beindultak a szülési fájdalmak. Itt is az új baba (értsd, országprojekt): szép és jó és kedves…, hiszen még nem lehet számonkérni.

A kommunista rezsim nemzeti korszakában sokan és sokat dolgoztak azon, hogy Doboka várába valahogy beültessenek egy bizonyos (román) Gelut. Össze is jött az elvtársaknak. Megnéztük, mi van ott ma.

Amíg a magukat bölcsnek nevező elöljárók semmibe veszik az általuk irányított város adófizető polgárait, nem jobbak a történelem nagy ostobáinál. Esetleg kisebbek.

Ha az ember előtt megnyílnak a dobrudzsai népek kapui, és jól figyel, láthatja: ha az a nép maroknyi, akkor jól elfér a nemzetállam tenyerén.

Dobrudzsa első ránézésre zárkózott vidék. Ám ha az ember lemond a turisztikai allűrökről, sok kapu nyílik meg előtte, mindenféle népeké.

Őszintén azt hittem, hogy a megszavazott óriási bizalmat, a gyalázatosan végigvitt tíz évet követően legalább a távozása méltóságteljes lesz ennek az embernek. Úgy tűnik, mégsem.

Kolozsváron van egy jazzfeszt, ami kezd felnőni. Modhatnánk: igen, mert sznob műfaj, mondják az antisznobok. Igen, mert nem éri meg a befektetés, mondják az ipari fesztiválmenedzserek. Biztos igaz.

Az MCC kitalálta az évszázad kérdését, a meghívottak nem tudtak rá válaszolni, mert nem valami kedvencszavazásról volt szó, hanem a Kolozsvári Magyar Napok egyik értelmes pódiumbeszélgetés-kísérletéről.