Szántai János

Dan Curean nyomozó dokumentumfilmje egy olyan intim világba vezeti a nézőt, ahol a családi örömök, tragédiák, traumák fekete-fehér fényében minduntalan szembesülünk a magunk (magyar, román, erdélyi) valóságával.

A határtalan szeretet és elfogadás elméleti logikája nem kíméli a valóságot. Pedig kellene. Főleg akkor, ha az egész logika be van ágyazva abba a bizonyos valóságba, amit szapul.

Jó ideje mantrázzák kelettől nyugatig, északtól délig, hogy tolerancia-tolerancia-tolerancia! Közben egymást követik a vérbíróságok, nyilvános lincselések, a legkülönbözőbb közösségi arénákban. Igen gyakran a tolerancia nevében.

Utópia az, amikor bármely közösségi térbe csak az megy be, aki megfelelően civilizált. És amikor a rendfenntartók a rendre ügyelnek. A mi kis hazai valóságunk távol van az utópiától. Ezért mászhatnak focidrukkerek szobrokra, ezért tolhatják a tűzijátékot, büntetlenül.

A kolozsvári születésű könyvkötővel (és ingatlanügynökkel) szakmáról, megélhetésről, kertészkedésről, horgászatról, a kincses városról beszélgettünk... és az is kiderült, ki termesztett elsőként tubarózsát Kolozsváron.

Úgy tűnik, a román trendszetterek, több egyetemet megjárt veterán értelmiségiek egyszerűen nem értik a hazai valóságot. Vagy ha értik, nem fogadják el. Na de hol van akkor a sokat hirdetett tolerancia?

Megnéztük a nemrég valóban megnyitott (és nyitva is hagyott) kőtárat a kolozsvári történelmi múzeumban. Nagyon szép. Tényleg. Csak épp került oda néhány ou de cuc, értsd, kakukktojás. Az interetnikus békesség jegyében.

Az alábbi dramolett a Mirrmurrdélyi Progresszív Álomalom-köztársaságnak kikiáltott bunkerben zajlik. Szereplői a Forradalmi NyaldfElit Macskommandó tagjai. Az elején sokan vannak, a végén kevesen. De ez természetes. Mert fő az egyetértés.

A megnyitón Nagy Elek, a várkastély tulajdonosa az erdélyi népek egymásrautaltságáról is beszélt. És jól van ez így.

Varázslatos vidék ez. A mai Fehér megyében mindenféle népek – románok, magyarok, szászok, cigányok – építgetik a maguk kisebb-nagyobb tündérországait, több-kevesebb sikerrel. A történelem pedig hátradől és kér egy kávét.

Milliós nézettségű influenszerek kimenni vidéki luxuskalyiba, szőrös kecskeember sorra legyilkolászni őket... a hagyomány bosszúja a hipszter létforma ellen?

Mi történik, ha a mioritikus haza miniszterelnöke elfárad és olyat mond, amitől álmában is retteg? Vagyis elismeri, Románia nem feltétlenül úgy egységes és oszthatatlan, ahogy a hivatalos diskurzus mantrázza?

Továbbá szó esik poszttraumás stressz szindrómáról, asszimilációról, a magyar aszatról, illetve Lars von Trier dán rendező Idióták című filmjéről is.

Ilyenek vagyunk, emberek. Nagyjaink halála fölött búsongunk, aztán kitaláljuk, hogy persze, nem is úgy halt meg, ahogy mondják. És kész is a konteó. Na de a történészek is résen állnak.

Tudor Giurgiu és társai új nagydokumentumfilmje Ilie Năstase előtt tiszteleg. És annak ellenére, hogy újabban nem sok jót hallani a Nasty becenévre hallgató ex-teniszcsillagról, a film kiváló. És az előtt tiszteleg, ami előtt lehet. Ugyanis a pályán Năstase valóban valami egészen újat produkált.

Az erdélyi származású nyelvész és kultúrantropológus lenyűgöző (és helyenként igazi gasztro-kulturális sokkot okozó) történetekkel traktálta közönségét az Almásy László Kultúrtörténeti Körön.

Jól elvagyunk itt, az erdélyi végeken, ebben a 2024-es évben is. Igaz, háború van a szomszédban, igaz, időnként arra ébredünk, hogy pár banival megint drágább lett a lángos, a sör, a miccs, de hát ilyen ez a drága jó világ. Csak egészség legyen, mondja a taxis, ha borravalót adunk neki. Ha nem, hát nem mondja.

Megnéztük a pillanat „botrányfilmjét”, a Most vagy soha! című produkciót. És láttuk, hogy nem olyan borzasztó, mint amennyi indulatot elpazaroltak rá.