Hamis történelem ide, szex oda, a Hunyadi-sorozat olyan izgi, hogy az ember körmét rágva várja a folytatást

Meg szoktam nézni a magyar botrányfilmeket. Elsősorban azért, mert érdekel a magyar film, mint olyan. De azért is, mert lenyűgöz, hogy egy nagy filmművészeti múlttal rendelkező kis országban és elcsatolt területein több millió filmkritikus él.

Tényleg, az ember előtt hirtelen megjelenik a kép, amint hatalmas tömegek ostromolják a különböző filmes oktatást (is) nyújtó egyetemek épületeit, hogy bejussanak egy-egy filmesztétika-, filmtörténet-, dramaturgia- vagy más kurzusra. Nyilván azért, hogy magukba szippantsák mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet mázsás buzogányként pörgethetnek (esetleg malomkőként dobálhatnak), amikor eljön az ideje, vagyis bemutatják a következő botrányfilmet. Ja, a töméntelen kritikus kreatívírás-kurzusokon is részt vesz. Erre csak az alapján következtetek, amilyen kreatívan forgatják a kritikai fegyverarzenált. Például:

Vagy: Mi ez a szar? Kretének ezek? Mélyenszántó érvelés, nem?

Megnéztem például a Hadikot, a Petőfi-filmet, de a Semmelweist is. Írtam is róluk (itt, itt meg itt): nem rossz munka egyik sem. Komolyan. Vitázni róluk, kritizálni őket lehet, kell is. Nem filmtörténeti jelentőségű művek, megvannak a maguk bajai. De korántsem olyan katasztrofális alkotások, ahogyan a több millió magyar filmkritikus egy része állítja (hörgi). Ezek után naná, hogy alig vártam a még több pénzből, még több pénzből és még több pénzből elkészített, Hunyadi című történelmi tévésorozatot (a 10 rész a hírek szerint összesen 22,5 milliárd forintba került). És amióta elkezdődött, nézem. A tévében. Olyan régimódian.

Hunyadi János, ezúttal szinte talpig vasban, törökverő indulattal. Fotó forrása: IMDb.

Az a tévé-élmény a kommunista múlté. Ma Netflix van, Hulu van, Disney+ van, Prime Video van, HBO Max van, Tubi van, hogy a neten kazalban heverő gagyi minőségű filmek, sorozatok millióiról ne is beszéljek. Az ember gyakorlatilag azt néz, amit akar, akkor, amikor akarja.

Persze, a szabadság ezen illúziója vonzó. Ugyanakkor tovább fokozza a vizuális aritmiát, ha tetszik, amelyben élünk. Erre jó válasz a néző kíváncsiságát, figyelmét fenntartó és ritmizáló televíziós műsorrács. Ha a Hunyadit akarod nézni, szépen megvárod a szombat estét. Addig meg rághatod a körmöd, mi következik. Van az élményszerzésnek, várakozásnak, felajzásnak egy jól meghatározott szívverése, ha tetszik.

Eddig hat rész ment le a filmsorozatból. És kedves Olvasók, azt kell mondanom, irtó izgalmas.

Nagy a gyanúm egyébként, hogy (egyebek közt) megmérgezte Luxemburgi Erzsébetet. Mert olyan nincs, hogy valakinek a szeméből vér folyjon. Na jó, az orrából is. És olyan is ritkán van, hogy ott helyben, a trónon megboldoguljon. A történelmi források szűkszavúan annyit mondanak, hogy Erzsébet 33 évesen, 1442. december 19-én váratlanul elhunyt. Unalmas, nem? De ha a rohadék Cillei Ulrik mérgez(tet)i meg, az már juj, de izgi!

Mindezt azért írom le, mert a fent említett filmesztéták, kritikusok mellett a sorozat megjelenése óta folyamatosan hörögnek a történészek százezrei is. Hogy jaj, meghamisítják a magyar (A MAGYAR!) történelmet. Az nyilván senkit (magyart) sem zavar, hogy az amerikai történelmi filmek (lásd, western) az amerikai, a francia történelmi filmek a francia,

Csatajelenet a sorozatból. Fotó forrása: IMDb.

Kedves közösségiháló-történész hölgyek és urak: miért is kellene egy mesének, egy mesefilmnek a történelmet elmesélnie, úgy, ahogy volt (már amennyire ismerhető és rekonstruálható az adott történelmi korszak rögvalósága)?

Jut eszembe, ha már itt tartunk, bakó kezére adhatnánk a történelmi filmek kiindulási pontjaként szolgáló regényírókat is. Például az öreg Alexandre Dumast, aki A három testőr című regényében – ó, rettenet! – hogy elferdítette Franciaország dicső történetét XIII. Lajos korában. Meg a francia királyi testőrség történetét is alaposan kiforgatta magából. De azt is mondhatnám: az aránylag unalmas valóságból remekművet faragott. Amely remekműből aztán számos remek film készült (örök kedvencem a Richard Lester-féle változat). De mondhatnánk magyar példákat is.

Felháborító: tele van nem létező szereplőkkel! Akik nem létező szereplőkbe szerelmesek. És nem létező szereplőket gyilkolnak. Gárdonyi Géza pedig szégyellje magát, akárhol is van, hogy olyan vadul átírta a magyar történelem ezen igazán hősi epizódját.

Amivel egyetértek: valahol meg kell húzni a határt a kreatív szabadság áradása terén. A francia uralkodó nem párbajozhat gumibugyiban és Hunyadi Jánost sem játszhatja el egy nő (hacsak a mű nem valami groteszk vagy abszurd szatíra, például). Hogy miért? Mert Hunyadi János férfi volt. Itt a fal. Ezt nem érdemes áttörni, relativizálni. Mert akkor

Miért ne, a művészet legyen szabad, nem? Van ma egy olyan trend, amely szerint a fenti nemleges mondat kirekesztő. XIII. Lajos igenis viselhet gumibugyit (akkor is, ha semmi drámai funkciója annak a bugyinak nincs), Hunyadit pedig eljátszhatja egy nőnemű lénytárs, hiszen lám, Jézus Krisztust is egy fekete nő fogja alakítani egy eljövendő Jézus Krisztus szupersztár-produkcióban.

Az előtérben Hunyadi első szerelme, Brankovics Mara (Törőcsik Franciska), aki aztán egy politikai alku nyomán a háttérben látszó II. Murád (Murathan Muslu, magyar hangja Kardos Róbert) oszmán szultán ölébe hull. Fotó forrása: IMDb.

Hat rész után nyugodtan a szívemre teszem a kezem s úgy mondom: a Hunyadi-sorozat története remek, szinte végig fenntartja a néző figyelmét, jól egyensúlyoz a történelmi múlt (mint háttér), a XVI. századi történelmi hőstörténet, a kosztümös nagypolitikai thriller és a szerelmi sztori között. Vannak ott hibák, de oly elenyészőek az egészhez képest, hogy azt majd egy igazi filmkritikus taglalja egy szaklapban. A filmélményen nem ejtenek csorbát.

A másik sokat hangoztatott kritika:

Valóban sok van, olyan sok, hogy a készítőknek külön családbarát verziót is kellett készíteniük, hogy el ne veszítsenek egy rakás nézőt, mert hát a korhatár az korhatár. Itt A trónok harcát szokták idézni sűrűn, hogy hát abban a sorozatban is sok volt a szex, és?

Na igen, mondja a másik tábor, de ez a film magyar. És ezek a hősök magyar hősök. Akik szemérmesebbek, mint azok a kitalált kurvák és kurvapecérek A trónok harcában.

Azt tudom mondani, hogy a magyar stáb tanult a világ menő történelmi sorozatait készítőktől. Többek közt azt is megtanulta (bármennyire is közhely ez), hogy a szex eladható.

A Hunyadiban egyetlen olyan szexjelenetet se láttam, ami láttán azt mondtam volna, hogy na, ez így sok. Ideértem a leszbikus és homoszexuális jeleneteket is. E téren szintén van egy igen erős trend, miszerint a lehető legtöbb filmben benne kell legyen a homoerotika. Benne is van igen sok, magát progresszívnek nevező filmben, ha kell, ha nem, ha van dramaturgiai tétje, ha nincs. Mivel a Hunyadiban egyrészt nem túllihegett, másrészt hihető motivációk mentén zajlik a (homoerotikus) szex, teljes mértékben elfogadható. És szép is. Lapozzunk.

Egy nem túl nyerő páros: Luxemburgi Erzsébet (Hermányi Mariann) és Habsburg Albert (Laurence Rupp, magyar hangja Brasch Bence). Fotó forrása: IMDb.

Mert hogy ez a probléma már messziről bűzlik. A kor higiéniája ugyancsak hézagos volt. Ehhez képest a sorozat hősei, nos, makulátlannak nevezhetők. Mondjuk, ezt sem érdemes nagyon kritizálni: a filmekben vannak bizonyos konvenciók, amelyek csak úgy léteznek, mint axiómák. A valóságban például ismerjük a szuroksötétet, amikor is nem látunk semmit. A filmben ilyen nincs, mert akkor a néző azt hinné, hogy elromlott a vetítő. A koporsóban fekvő ember körül is van némi fény. Ilyen konvenció a tisztaság is: tudjuk, hogy a kor emberei (a nemesek is) koszosak, büdösek, tetvesek voltak, de elfogadjuk, hogy enni lehetnek róluk.

Oké, tegyük fel, erős volt, mint a bivaly, de akkor is. Ehhez képest kapunk egy magas, kigyúrt, jóképű férfit (Kádár L. Gellért, Hunyadi János megformálója kovásznai születésű, korábban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban dolgozott), aki, nos, elmehetne sármőrnek a világ bármely menő sorozatába. Ezzel is lehet vitázni, szidni azonban nem érdemes, mert a színész derekasan teszi a dolgát akkor is, ha igazából nem ő mozgatja a sorozat egészét, hanem a körülötte forgó figurák sokszínű, intrikus kavalkádja. És ez a kavalkád az, ami kapcsán az ember a körmét rágja szombattól szombatig, amíg a tíz rész le nem fut.

Ilyen egy igai hős: ha harcolni kell, akkor ott van a sűrűjében. Fotó forrása: IMDb.

nyuszikák, lehet, hogy nem folyton azzal kellene foglalkozni, hogy ni, miért van ennek sapkája, s ha nincs, miért kéne mégis, hanem egyszerűen csak hátra kéne dőlni és élvezni minden idők legdrágább magyar mozgóképes produktumát. Mert Isten bizony, remek szórakozás!