Szívecskés anziksz a Szamosok ölelésében fekvő kis Rómából

Nem tudom, elő szokott-e fordulni Önökkel, kedves Olvasók, hogy amint odahaza vagy a munkahelyen vagy bárhol tesznek-vesznek, váratlanul megszólal egy hang. Nem a gyár dudál, nem is a főnök szekál, sőt, a hang nem kívülről jön. Hanem valahonnan odabentről. És ezekben az esetekben nem is arra utal, hogy valamiféle lelki féreg foga rág.

Amely egyszerűen és parancsolóan szól hozzánk. És valamire felszólít.

Nem akarok túl mélyen belemenni, a hívó szó jelensége egész messzire vezet. Azt szeretném elmesélni, hogy húsvét előtt pár nappal épp a virágokat locsoltam a csukott, óriási franciaablakos verandán, amikor, számomra is meglepő módon, szíven legyintett ez a bizonyos belső hang. Ja, van itt még egy fontos dolog.

Amikor egy patinás, hajdanán módos polgár tulajdonában levő házra gátlás és nyakló nélkül ráaggatják a korszerű berendezéseket. És persze, nem tartja kordában az újítókat senki.

A hívó szó arról ismerszik fel, hogy nem azt súgja az ember fülébe: apja, nem fizetted ki a villanyszámlát, ma sem fagyasztottad ki a hűtőt, pedig már hetek óta ígérgeted, megint elfelejtettél belépni a polgármesteri hivatalba, biza, az adók… szóval nem erről van szó. Ezek a ráció nagyon is konkrét és megindokolható jelzései a terheket, feladatokat maga előtt görgető állampolgár felé. A hívó szó első (második, sokadig) hallgatásra is teljesen irracionális dolognak bizonyulhat.

Sokszor voltam Désen. Na, ez máris erős túlzás. Sokszor utaztam át Désen. Amely (gyerekkoromban a fejembe verte a földrajztanár) 60 kilométerre van Kolozsvártól. És akkor javítom is: sosem voltam Désen. Mert átutazni, ügyintézni, benzinkútnál vagy akár a központban meginni egy kávét, az nem ottlét.

Kolozsvárról Désre eljutni (ugye, kábé 60 kilométer) nem egy pillanat műve, de azért elég könnyű, hiszen a kolozsvári reptér közelében van terelőút, azon suhanhat az ember (és megkerüli a forgalmas Apahidát), miközben az úthoz közel épített vadiúj, házaknak is nevezhető lakódobozokat nézi, már amikor nem takarja el a látást egy ilyen nagy, fehéres, műanyagnak látszó kerítés.

Húsvét szombatja: a városon átcsordogáló patakban (ha nem tévedek, a Kakas-patakról van szó) ott hever egy tojással tele ág. Meg egy visszaváltható söröspalack, amely már a hétfői locsolásra utal.

Ki a fene akarhat itt lakni, suhant át a fejemen. Értem én,

Úgy láttam, azért akad olyan ember, aki szeret egy forgalmas terelőút mellett lakni.

Az út további része eseménytelen volt. Az ember elhalad Nemeszsuk mellett, ha még nem látta, megnézheti a felújított válaszúti kastélyt, odébb érinti Szamosújvár határát, s ha enged a kísértésnek, oda is benéz, ám akkor nem elég egy nap erre a körútra (úgyhogy rábíztam a döntést a belső hangra), onnan pedig tényleg egy ugrás a célpont.

A dési neológ zsinagóga, egy autómosó közvetlen szomszédságában.

Désre megérkezni, nos, nem egy leányálom.

az út két oldalán, mint annak idején Ceaușescu elvtársat a párttitkári parancsra kihajtott nép. Ha az utazó ebből a látványból indul ki, bizony úgy kanyarodik vissza (vagy el, minél távolabbra), mint akit a tatár hajt. Aki viszont állhatatos, átverekszi magát a (nem is annyira) metaforikus rozsdatemetőn, megkapja jutalmát, amint beér a bő 28 000 lelket számláló városkába. Nem a főtéren álltam meg, gondoltam, hagyom azt a végére. Leparkoltam az autót egy kisebb utcában és elindultam az orrom után. Felteszem, mindannyiunk fejében létezik egy kép arról, mi az a kertváros. Van, akinek ángliusul rendezett, van, akinek franciásan játékos, akad, akinek olaszosan terjengő dolgok jutnak róla eszébe.

Ha az ember Dés kanyargós utcáin barangol, dombra fel, onnan le, időnként ilyen meghökkentően szép homlokzati díszekkel találkozik.

Désen az volt a meglepő, hogy gyakorlatilag

egy-egy takaros, 20. századi, pár esetben korrektül, sokban esetlenül felújított polgárház kerttel, aztán pedig jött a megszokott egyenlátvány: valami szakdivatlapból kimásolt fotó alapján építtetett emeletes lakótér, semmiféle tekintettel az épített környezetre, előtte elektromos terepjáró, kerti törpék, gyepnek nevezett füves tér… és ez így folytatódott, amerre csak kanyarodtam. Olyan is előfordult, hogy a patinás régi házat, úgymond, átszabták, a 21. századi igények szerint. Ezek az igazán rémes hentesmunkák. Kár, hogy Romániában nem zárják kalodába az ilyen barbárokat ma sem. Nincs rá törvény. Sem kultúra.

A két kép ugyanazon a dési utcán készült. Az utca egyik oldalán egy legalább háromszintes lakógép pöffeszkedik, szemben vele egy picit (és furán) átszabott régi, földszintes házikó.

Bár azért hadd jegyezzem meg,

Szinte észre se vettem, mikor értem ki egy tágasnak nevezhető térre. A kertvárosi hangulathoz kevésbé illenek a terek. Világosan látszott, régebben más épületek vették körül, most néhány tömbház és földszintes, egyemeletes házak kerítik a lényegében nagyobb útkereszteződésként működő teret. Középen Izsák Márton zsidó származású marosvásárhelyi szobrász alkotása, a deportáltak emlékműve, szemben a szoborral pedig a neológ zsinagóga. Van ugyan néhány felirat, de az egészet belengi az a bizonyos jóvanazúgy-hangulat. Az ember képtelen átérezni az 1944-es év borzalmainak emlékét, amikor is a források szerint több mint 10 000 zsidó polgárt deportáltak a városból.

Dr. Szőcs Sámuel főorvos úr sírja a Malató-dombi temető kriptasorán.

Vagyis

Nagyon kényelmetlen volt ott álldogálni, odébb is mentem, az egyik saroképületben levő üzletbe. Vettem egy üdítőt s még mindig az iménti kényelmetlen érzés hatása alatt ösztönösen magyarul köszöntöttem a kasszánál álló lányt. Jó napot kívánok! A magyar szó lökött vissza a valóságba. Nikolett, ez állt a lány munkakötényén. A legutóbbi népszámlálás eredményei szerint Désen a lakosság 8 százaléka magyar (olyan 2520 lélek). Elbeszélgettünk picit, elmondta, merre van a temető s hogy a zsinagóga be van zárva, oda bemenni nem lehet.

Úgy tűnik, az ilyen monstrumok ideje még nem áldozott le teljesen: a régi ház földszintjére odacsesztek egy teljesen idegen jellegű emeletet, tetővel. Ciki.

Elindultam a völgyben fekvő városközpontból fölfelé, a Szamos felőli dombra. A szocialista lakógépek pillanatok alatt eltűntek, ahogy nekivágtam az emelkedőnek. Ismét megölelt a kertvárosi hangulat, a már említett helyenkénti kivagyisággal tarkítva. Az emberek intettek, köszöntek, talán azért, mert húsvét szombatja volt, talán nem. A dombtetőn, amint szétnéztem,

Később olvastam, hogy valóban így van.

Elindultam visszafele, a központ fölé, ahol a Malató-dombi vagy nagy temető van. A sírkert állapota jellemzi gazdáját. Elkelne itt egy generáljavítás, a tájékoztatásról (korszerű honlap) nem is beszélve. A református templomra néző oldalon megtaláltam a kripták sétányát, a végén pedig dr. Szőcs Sámuel nyughelyét. A doktor úr alapította annak idején a dési kórházat, továbbá ő volt a református egyház főgondnoka, igazi virilis polgár. Kiválóan rálát a város nulla pontjában magasodó templomra, ha kedve van kísérteni.

A református templom talán Dés legszebb jelképe.

Leballagtam a temetődombról és ezúttal már nem kerültem el a főteret. A gótikus, védőfalas református templom teljes mértékben uralja a teret. Az építők mintha elszánták volna magukat:

s a leghalkabb ima is úgy hat majd, mint a zengő harsona. Ezen a húsvét szombaton csend volt a templom körül, csak egy kóbor eb dülöngélt utánam egy ideig. A templom előtt I Love Dej-feliratos installálmány állt (nagy szelfimágnes ez manapság, a városközpontokban sok helyütt látni Romániában), és ezúttal egyetértettem vele: Dés tényleg szívdobogtató kis ékszerdoboz, akkor is, ha sok mindent jobban, vagy bár másképp is lehetne csinálni. A református templommal átellenben ott áll a ferences rendház és templom.

A Mercán, amely a tiltótábla ellenére ott áll a kálvária jelenetei alatt, a ferences templom udvarán.

Bementem –

megcsodáltam a lustán heverésző rendházi macskát, az érdekes módon az udvar falán elhelyezett kálvária elé a tiltás ellenére odaparkolt luxusautót, a barokk homlokzatot. Beléptem a templomba, igyekeztem nem zavarni a nagyszombati szentségimádásba merülő férfit, aki rajtam kívül az egyetlen halandó volt épp a szent térben. Meg a Jóisten.

Nem volt könnyű továbbmenni. Dés meghódította a lelkem. De estére haza kellett érni és még ki akartam menni a szentbenedeki Kornis-kastélyromhoz is. Szentbenedek ma már gyakorlatilag román falu. 10 magyar lakosáról tud az utolsó népszámlálás. Nyilván nem a lakosság a felelős azért, hogy

Balra a szentbenedeki Kornis-kastély kaputornya, jobbra az esztena. Omladozó palota és terjeszkedő kunyhó, ha tetszik.

Ez az egyik olyan hely Erdélyben, ahol az embert elfogja a metaforikus nemzethalál-érzés. Déstől olyan 15 percre fekszik a célpont. Leparkoltam az autót, odamentem a bejárat elé… és elkapott a hányinger. A még álló régi kastélytorony tövében egy esztena van, juhnyájjal, szarral, szénabálákkal, karámmal, mindennel, ami kell. És a juhász húsvét előtt leölt pár juhot, pont a kapu előtt. Én meg beleléptem a maradékba. Nem vagyok irtózós fajta, de azért igyekeztem minél előbb eliszkolni onnan. A kastély belterében focipálya van, srácok egykapuztak, lányok szurkoltak nekik, néha vihorásztak az ügyetlenebb akciók fölött. Aztán elektrolleresek érkeztek, bőszen belehajtottak a 20 centis fűbe.

A kastély egyik lőrése. Mellette korunk egyik manelesztárjának neve.

A kék kőből (is) épített bástya romjai előtt két kecske legelészett békésen. Szóval van élet a kastélyban. Csak éppen a kastély értelme szűnt meg. A Kornis Kastély Egyesület által készíttetett hatalmas bannerek hirdetik szanaszét (románul, magyarul és angolul), hogy

Na, ezt a vak is látja. Bármelyik fal, tető, bármikor ledőlhet, beomolhat. Nem jó hely ez. Illetve arra jó, hogy bárhol fel lehessen mutatni: így ne! Elmerengek azon, mikor fogja megérteni ez a nagyon fiatal, százegynéhány éves államkamasz (igen, a román), hogy az „ungurok” által anno felépített, aztán tőlük elvett építészeti örökség kiválóan értékesíthető, például turisztikailag, ha a lelakást követően pénzt fektetnek (ráadásul időben!) a felújításba, ugyanakkor elfogadhatóvá válik bárki többségi számára, hogy

Vannak pozitív jelek, de nyilván nem a szentbenedeki Kornis-kastély az.

Idilli, sőt, árkádiai kép: a régi kastély omladozó falai előtt kecskék legelnek.

Hazafele menet tettem egy kanyart Kecsed fele is. Olvastam, hogy van ott egy református kísértettemplom. Kecsedről azt tudhatja a mindennapi halandó, hogy nagy múltú magyar falu. Így kezdi a Wikipédia is. A nagy múltban igaza lehet, hiszen az említett aprócska kísértettemplom egy sokkal nagyobb istenháza helyén épült. És ahol nagy (volt) a templom, ott potens (volt) a közösség is. Ma már – a források szerint – nincs magyar lakosa a falunak.

Az új kastély se néz ki jobban. Tényleg életveszélyes lenne besétálni.

Az odavezető út viszont remek, tehát valakik itt jól gazdálkodnak. A 451 lelket számláló faluba érve keresni kezdtem a templomtornyot, de hiába. Forogtam erre, forogtam arra, semmi. Aztán feltűnt egy polgár, kis szállítójárgányt vezetett. Intettem neki, megállt, készségesen lepattant a kormány mögül, mielőtt kikászálódhattam volna az autóból.

Mondtam, az elhagyott templom. Jaaa, csettintett, az ott van, arra, felfele. De miért, meg akarom venni? Elnevettem magam. Már útban arra, felfele azért eltöprengtem: milyen is lenne kísértettemplom-tulajdonosnak lenni. Nyilván nem kísértjük az Úristent, de hát láttam már katolikus templomot Horvátországban, amelyben képzőművészeti galéria működött.

Hajdan nagy volt, mostanra kicsi lett s ki tudja, meddig bírja még: a kecsedi kísértettemplom.

A domboldalban megtaláltam a templomot. Kerítés nem volt, de szemmel láthatólag senki nem bántja, dróttal odaerősített ablakkeretei a helyükön vannak. Templomot szétlopni bűn. Különben is, hamarosan összedől magától. Tettem pár szál vadvirágot a templom előtt levő sírokra, üldögéltem kicsit, ki tudja, hányadszor eszembe jutott Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című verse… aztán hazafele vettem az irányt. Mi mást tehettem volna.