Szántai János

Amíg a magukat bölcsnek nevező elöljárók semmibe veszik az általuk irányított város adófizető polgárait, nem jobbak a történelem nagy ostobáinál. Esetleg kisebbek.

Ha az ember előtt megnyílnak a dobrudzsai népek kapui, és jól figyel, láthatja: ha az a nép maroknyi, akkor jól elfér a nemzetállam tenyerén.

Dobrudzsa első ránézésre zárkózott vidék. Ám ha az ember lemond a turisztikai allűrökről, sok kapu nyílik meg előtte, mindenféle népeké.

Őszintén azt hittem, hogy a megszavazott óriási bizalmat, a gyalázatosan végigvitt tíz évet követően legalább a távozása méltóságteljes lesz ennek az embernek. Úgy tűnik, mégsem.

Kolozsváron van egy jazzfeszt, ami kezd felnőni. Modhatnánk: igen, mert sznob műfaj, mondják az antisznobok. Igen, mert nem éri meg a befektetés, mondják az ipari fesztiválmenedzserek. Biztos igaz.

Az MCC kitalálta az évszázad kérdését, a meghívottak nem tudtak rá válaszolni, mert nem valami kedvencszavazásról volt szó, hanem a Kolozsvári Magyar Napok egyik értelmes pódiumbeszélgetés-kísérletéről.

Ha a tanár, mint olyan, elvesztette a tekintélyét, a kialakuló „egyenlőség alapú káoszt” meg kell szüntetni. Valahogy. Bárhogy? És ha oktatók szexuális ragadozókká válnak, a kialakuló vészhelyzetet is fel kell oldani. Valahogy. Bárhogy?

Bizony, sokkal inkább, mint például a teljesítménysportként értelmezett, erőszakos esélyegyenlőségesdire vagy épp progresszióra. A párizsi olimpiát pár botránnyal próbálták „eladni”, pedig nem ezekről szólt: hanem a legnemesebb értelemben vett sportról.

Nem csodálkoznék, ha Pierre de Coubertin báró, a modern olimpia atyja mostanra olyan fordulatszámmal forogna a sírjában, hogy naponta döntené meg saját olimpiai és világrekordját.

Ömlik ránk az egészségről, annak megőrzéséről, a rá leselkedő veszedelmekről szóló ezerféle adat, bölcs tanács. Aztán amikor jön a baj, kiderül, hogy a valóság nem pont olyan. Személyes történet következik betegségről, megelőzésről, kórházról, szívkoszorúerekről, többek között.

A „polgárpukkasztó” gall gloire fővárosában zajlanak már az olimpiai játékok. Teljesen avítt, hagyományos, retrográd módon, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és sportszerűség jegyében. Igaz, volt egy divatos, hagyományromboló, progresszív megnyitó ünnepség is. Ahol a gendereszme nekifutott a sportszellemnek. Nem véletlenül. És nem is a legapolitikusabb módon.

A múlt héten történt, hogy egy medve megölt egy kirándulót a Bucsecs-hegységben. Azóta elszabadultak az indulatok. Mindenki aszerint reagál, ahogy a szíve diktálja, vagy amennyi vaj van a fején. A kulcskérdés: milyen higgadt lépéseket tehet bárki most, hogy (megint) felrobbant a bomba?

Dan Curean nyomozó dokumentumfilmje egy olyan intim világba vezeti a nézőt, ahol a családi örömök, tragédiák, traumák fekete-fehér fényében minduntalan szembesülünk a magunk (magyar, román, erdélyi) valóságával.

A határtalan szeretet és elfogadás elméleti logikája nem kíméli a valóságot. Pedig kellene. Főleg akkor, ha az egész logika be van ágyazva abba a bizonyos valóságba, amit szapul.

Jó ideje mantrázzák kelettől nyugatig, északtól délig, hogy tolerancia-tolerancia-tolerancia! Közben egymást követik a vérbíróságok, nyilvános lincselések, a legkülönbözőbb közösségi arénákban. Igen gyakran a tolerancia nevében.

Utópia az, amikor bármely közösségi térbe csak az megy be, aki megfelelően civilizált. És amikor a rendfenntartók a rendre ügyelnek. A mi kis hazai valóságunk távol van az utópiától. Ezért mászhatnak focidrukkerek szobrokra, ezért tolhatják a tűzijátékot, büntetlenül.

A kolozsvári születésű könyvkötővel (és ingatlanügynökkel) szakmáról, megélhetésről, kertészkedésről, horgászatról, a kincses városról beszélgettünk... és az is kiderült, ki termesztett elsőként tubarózsát Kolozsváron.

Úgy tűnik, a román trendszetterek, több egyetemet megjárt veterán értelmiségiek egyszerűen nem értik a hazai valóságot. Vagy ha értik, nem fogadják el. Na de hol van akkor a sokat hirdetett tolerancia?