Kőből faragottat nyilván semmilyent. A lapidáriumokba általában műemlékeket szoktak elhelyezni. Boc úr pedig műnek mű, legalábbis ami a sokat szajkózott multikultit illeti, emléknek viszont nagyon nem az.

Interjúnk második részében szó esik múzeumokról, nacionalizmusokról, a román közösség magyar történelmi örökséghez való viszonyulásáról is, illetve arról, mennyi esély van, ha tetszik, az úgynevezett történelmi megbékélésre.

Hogyan alakul ki a néha nehezen megragadható helyi identitás? Mi fán terem a gömböc és a spiritus vitrioli, amely az első nyomtatott magyar szakácskönyvben szerepel? Erről és sok minden egyébről is szó esik a beszélgetés első részében.

Úgy tűnik, ez a fajta gondolkodásmód bejött szokásba az erdélyi végeken is. És innen – az említett logika szerint bár – már csak egy aprócska balettlépés a fasiszta, náci, AURista, sosokista és egyéb nyalánkságok.

A kedves felesége? Valaki más? Esetleg egy bacilus vagy vírus? Agyi érkatasztrófa? Vagy egyik sem? Erre keresgélik a választ a történészek. No meg a konspiracionisták is.

Ez az erdélyi magyar költő átsétált az összes, metaforikus és egyáltalán nem metaforikus egyszerű, kedves lándzsaerdőn. Az összes, metaforikus és nem metaforikus fasza Duna-csatornán. Sereg, tisztelegj!

Az ember egyedül túlélhet ugyan, de kiteljesedni és elégedett életet élni igazán elfogadó kapcsolatok nélkül nem valószínű, hogy lehet. Szó esik még arról is, hogy mi a célja a párterápiának és hogy kik és mikor fordulnak szakemberhez párkapcsolati problémákkal.

A párkapcsolati beszéd különbözik a hétköznapitól – mondja a szakember, akivel arról beszélgettünk, hogy mi is az a párterápia, kik veszik igénybe és mikor érdemes terapeutához fordulni. Interjúnk első része.

A híres angol common sense nem működik a mi társadalmunkban. (Tán már az övékében sem.) Ha működne, ugye, nem lenne szükség annyi felülről érkező szabály. De ha kvázi-totális káosz van, akkor jöhetne egy ukáz.

A kolozsvári születésű, korábban Bécsben, jelenleg Magyarországon élő mágikus festővel, bábossal, íróval hatalmas szellemi és lelki utazást tettünk a művészet, no meg az élet bugyraiban. És többek közt az is kiderült, hogy az alkotó bizonyos értelemben folyamatosan Erdélyt festi meg képein.

Ha kimondatik a mágikus szó, PARIZER, azonnal ködös reggelek, a sarok mögé kanyarodó sorok, szója és egyéb vasfüggönyös emlékek jutnak az ama kort megért ember eszébe. Na de eltelt bő 30 év. És a parizer felmászott a magas polcra.

Kerek 50 éves az első hazai színes tévéfilmsorozat. Amelyet Kolozsvárott és Nagyváradon forgattak. Ha megnézzük, igazi időutazásban is lehet részünk.

Az elnyomáshoz nincs szükség feltétlenül bakancsra. Elég az is, hogy a felelős emberek, szervezetek elegánsan félrenéznek, ha éppen zajlik a „nyakkendős” asszimiláció.

Tudor Giurgiu új filmje, a Szabadság (Libertate) az 1989-es romániai forradalom egyik iszonyatos momentumát használja fel arra, hogy rávillantson, miért olyan ez a mai Románia, amilyen.

Aki emellett muzeológus is, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem állattani múzeumának lelkes és hozzáértő munkatársa. És akivel a fentiek mellett madarakról, az állattartás felelősségéről, taxidermiáról és természetesen az értékes kincseket őrző múzeumról is beszélgettünk.

Olimpiai csoda. Lett volna. Ha tovább tart. De ettől még lenyűgöző. Szarka Nóra dokumentumfilmje a borsafüredi téli olimpiai falu történetét mutatja be.

Meleg hangú, helyenként vidám, helyenként szomorú beszélgetést folytattunk Lőrinczi Károly kolozsvári szabómesterrel. Akinek ebben a városban a kövek is köszönnek.

Ezt persze nem úgy értem, hogy a francia elnök megnyomta a piros gombot. Csak belengette a korzikai autonómiát. Nem is elsőként.