Szántai János

Az ember egyedül túlélhet ugyan, de kiteljesedni és elégedett életet élni igazán elfogadó kapcsolatok nélkül nem valószínű, hogy lehet. Szó esik még arról is, hogy mi a célja a párterápiának és hogy kik és mikor fordulnak szakemberhez párkapcsolati problémákkal.

A párkapcsolati beszéd különbözik a hétköznapitól – mondja a szakember, akivel arról beszélgettünk, hogy mi is az a párterápia, kik veszik igénybe és mikor érdemes terapeutához fordulni. Interjúnk első része.

A híres angol common sense nem működik a mi társadalmunkban. (Tán már az övékében sem.) Ha működne, ugye, nem lenne szükség annyi felülről érkező szabály. De ha kvázi-totális káosz van, akkor jöhetne egy ukáz.

A kolozsvári születésű, korábban Bécsben, jelenleg Magyarországon élő mágikus festővel, bábossal, íróval hatalmas szellemi és lelki utazást tettünk a művészet, no meg az élet bugyraiban. És többek közt az is kiderült, hogy az alkotó bizonyos értelemben folyamatosan Erdélyt festi meg képein.

Ha kimondatik a mágikus szó, PARIZER, azonnal ködös reggelek, a sarok mögé kanyarodó sorok, szója és egyéb vasfüggönyös emlékek jutnak az ama kort megért ember eszébe. Na de eltelt bő 30 év. És a parizer felmászott a magas polcra.

Kerek 50 éves az első hazai színes tévéfilmsorozat. Amelyet Kolozsvárott és Nagyváradon forgattak. Ha megnézzük, igazi időutazásban is lehet részünk.

Az elnyomáshoz nincs szükség feltétlenül bakancsra. Elég az is, hogy a felelős emberek, szervezetek elegánsan félrenéznek, ha éppen zajlik a „nyakkendős” asszimiláció.

Tudor Giurgiu új filmje, a Szabadság (Libertate) az 1989-es romániai forradalom egyik iszonyatos momentumát használja fel arra, hogy rávillantson, miért olyan ez a mai Románia, amilyen.

Aki emellett muzeológus is, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem állattani múzeumának lelkes és hozzáértő munkatársa. És akivel a fentiek mellett madarakról, az állattartás felelősségéről, taxidermiáról és természetesen az értékes kincseket őrző múzeumról is beszélgettünk.

Olimpiai csoda. Lett volna. Ha tovább tart. De ettől még lenyűgöző. Szarka Nóra dokumentumfilmje a borsafüredi téli olimpiai falu történetét mutatja be.

Meleg hangú, helyenként vidám, helyenként szomorú beszélgetést folytattunk Lőrinczi Károly kolozsvári szabómesterrel. Akinek ebben a városban a kövek is köszönnek.

Ezt persze nem úgy értem, hogy a francia elnök megnyomta a piros gombot. Csak belengette a korzikai autonómiát. Nem is elsőként.

Spanyolország odacsapott az asztalra: legyen hivatalos EU-nyelv a katalán, a baszk meg a galíciai. Micsoda változás. De vajon tényleg az?

A cím pátosza első ránézésre riasztó lehet. De hogy Ady Endrét is rákenjem a képre (vagy habként a patetikus tortára), tényleg elszunnyadhat ott a lélek, akár ezer évet is. A legjobb értelemben véve.

Ez az írás nem arról szól, hogy ki a jobb szakács. És arról sem, hogy hej, de jó szinglinek lenni, azzá válni. Csak azt próbálom megfogalmazni, milyen érzés, amikor szembejön a valóság, és hogyan válhat adott esetben a – jelen esetben férfi – előnyére.

Kolozsvár egyik legendás borbélyánál jártunk. Király Irina klasszikus műhelye a történelmi központban van. És ha az ember betér oda, megnyílik a történetek feneketlen zsákja. A borbélyszakmáról, múltról, jelenről, az emberi életekről. Lepergettünk egy nyílt, szókimondó mesélős filmet, amely nem csak a mesterségról szól, benne van alaposan az élet is.

Kimentem egy tüntetésre. Amely egy város irányítóinak, nos, enyhén szólva hézagos felújító munkája ellen irányult. És láttam, hogy nálunk is van civil társadalom. Közösség viszont nincs.

A nagyon fiatal, egységes és oszthatatlan nemzetállam ügyesen csinálja (nem műveli) a diplomáciát. Ide csókol, oda üt. Aztán lesi, mekkora a tűréshatár.