Szántai János

Jól elvagyunk itt, az erdélyi végeken, ebben a 2024-es évben is. Igaz, háború van a szomszédban, igaz, időnként arra ébredünk, hogy pár banival megint drágább lett a lángos, a sör, a miccs, de hát ilyen ez a drága jó világ. Csak egészség legyen, mondja a taxis, ha borravalót adunk neki. Ha nem, hát nem mondja.

Megnéztük a pillanat „botrányfilmjét”, a Most vagy soha! című produkciót. És láttuk, hogy nem olyan borzasztó, mint amennyi indulatot elpazaroltak rá.

Nagy probléma van a toleranciával. Mármint akkor, ha magyar emberekként, horribile dictu, erdélyi magyar emberekként akarunk élni a világnak ebben a sarkában. Na de ne féljetek... khm… van megoldás… forma.

Nem, nem egy kirándulás emlékéről szól ez az írás. A (számomra bár) legnagyobb tegnapi, mai, holnapi erdélyi magyar regényíró kilépett az ajtón, akkurátusan bezárta maga mögött és elindult… fel, az Üveghegyre.

A várost szépíteni kell. És amíg a munka tart, az adófizető polgárok közvetlenül tűrnek, nyelnek. De mi történik akkor, amikor a munka a végéhez közeledik és a közelgő jövő a polgárok vállára ül, afféle sötét teherként?

A köztéri műalkotások körül gyakran fellángolnak az indulatok. Vajon miért? Az egyik közhelyes válasz az, hogy a buta nép nem ért a művészethez. Viszont van egy másik adható válasz is: a kulturális elit arrogáns módon viszonyul a körein kívül levő valósághoz, amelyről sok tapasztalata nincs.

Úgy tűnik, a többségében román városvezetés már nem gondolja úgy, hogy mindent csak románul és egyéb nemzetközi nyelveken lehet kommunikálni. Persze, azért nem hibáztatható senki, ha megfújja az oly nehezen beszerzett nyelvjogi jaurtot is. De ami megtörtént, az mindenképpen dicséretes!

Nagy csend övezte Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök személyét az idei év elején (és a tavalyi végén). Aztán kiderült: a mandátumait felélő jóember dolgozik. Pontosabban: igyekszik jól elhelyezkedni.

Amilyen sok szobor, olyan kevés film készült a románok erdélyi nemzeti hőséről. Most lett még egy. Ráadásul dokudráma. Ami azt jelenti, hogy – úgymond – valós eseményeket mutat be... dramatizálva. Nos, tényleg dramatizált lett a történelmi valóság. Helyenként annyira, hogy rá se ismerünk.

Van két román film. Az egyiket Sergiu Nicolaescu készítette 1993-ban, a másikat Radu Jude 2018-ban. Ég és föld a különbség a két alkotás között. Viszont ugyanarról a nemzeti mítoszépítésről mesélnek.

A két téma közt első ránézésre semmi kapcsolat nincs. Ha viszont az ember belegondol, eszébe juthat a közmondás: a kutya is jó dolgában vész meg. Csipike, a gyermeklelket bántalmazó mesehős? A külön tanári kapubejárat, mint diáklelket diszkrimináló entitás?

Ha valaki nem síléccel vág neki a szendergő téli természetnek, adrenalincsúcsos suhanásban ugyan nem lesz része, viszont testközelből figyelheti az élet lassú lüktetését… és még téli gombát is szedhet, ha szerencséje van.

A múlt év legeslegvégén Nagyváradon jártam. Meg Nagyszalontán. És beleszédültem abba az életörömbe, ami az alföldi helyekből árad.

Szilveszter környékén egy ideje menetrendszerűen kitör a háború a „kretén” tűzijáték-kedvelők és a „bölcs” állatbarátok közt. Na de a szint, polgártársaim, a kommunikáció szintje…

Demeter Szilárd nemrég Kolozsváron bemutatott új kötete egyrészt a szerző világnézeti hitvallása. Közben pedig olyan kérdéseket jár körül, feszeget, adott esetben hagy lógva, amelyek bárkit próbára tesznek, persze csak akkor, ha válaszolni próbál rájuk és nem lapoz tovább a sors(talanság) könyvében.

Kolozsvár egyik legismertebb órásmesterével – aki nem mellesleg többszörös országos kerékpárbajnok és az olimpiai válogatott tagja is volt – Mátyás király utcai műhelyében beszélgettünk, többek között szakmáról, múlt időről, jelen időről, a munka becsületéről, horgászatról, közösségről, emberségről.

Kőből faragottat nyilván semmilyent. A lapidáriumokba általában műemlékeket szoktak elhelyezni. Boc úr pedig műnek mű, legalábbis ami a sokat szajkózott multikultit illeti, emléknek viszont nagyon nem az.

Interjúnk második részében szó esik múzeumokról, nacionalizmusokról, a román közösség magyar történelmi örökséghez való viszonyulásáról is, illetve arról, mennyi esély van, ha tetszik, az úgynevezett történelmi megbékélésre.