Van az a közszájon forgó vélemény, miszerint az Isten anyjának utódállami virágoskertjében élő román többség szemét megállás nélkül szurkálja az a kézzel fogható tény, hogy amint egyre inkább visszatekint a múltba, hovatovább egyetlen román műemléket sem lát Erdélyben. Nyilván nem lehet általánosítani, viszont helyenként az a szintén kézzel fogható igyekezet is tagadhatatlan, amellyel a román hivatalos nemzeti gárda igyekszik kikozmetikázni (kisajátítani) a múltat. Kapásból példaként álljon itt a törcsvári kastély, melynek bejáratánál hosszú ideig ott meredezett a tábla, amelyen az építőkről ennyi állt, egyetlen – rokonszenves közvetlenséggel írt – tagmondatban: építette néhány brassói (construit de niște brașoveni). De talán a legbombasztikusabb alternatív archeológiai leletcsoportra akkor bukkan az Erdély-járó, ha besétál a gyulafehérvári várba. Ugye, ott van például a messze földön híres érseki székesegyház, benne többek közt Hunyadi János (na ja, Iancu de la Hunedoara) síremlékével, meg ott a római-katolikus érsekség maga, meg hát a vár maga, de ha az ember szétnéz, feltűnik az a vérmes igyekezet, amellyel a poszt-trianoni román múltépítkezés teleszórta a teret saját történelmi lenyomataival. Az eredmény egyrészt teljes emlékezetkulturális káosz, másrészt érthető, ugyanis az emlékezetes december 1-i nagygyűlés okán Gyulafehérvár a jelenlegi Románia szimbolikus origójának számít. És ha az ember meglátogatja a helyreállított erdélyi műemlék-épületeket, sok helyen talál ehhez hasonló elegáns múltradírozás-jellegű „leleteket”, nem kell ehhez profi régésznek lennie.
Az is tagadhatatlan, persze, hogy a román (utód)állam illetékesei felismerték a patinás, fenséges, szépséges, egyebes műemlék épületekben rejlő turisztikai potenciált. Ezért természetesen adtak pénzt, paripát, fegyvert, például a vajdahunyadi vár felújításához. (És nyilván több példa is van erre.) Ami, mindentől függetlenül, helyes. Mert így legalább megóvhatók a múlt emlékei, bármilyen avíttnak, sőt, károsnak is tekintik ezt éppen mostanság a fényes és egalitárius jövő közterekre egalitárius, fajtalan és nemtelen őzikéket, esetleg mesealakokat vizionáló harcosai.
Olvasson még:
Na de nem volt ez mindig így. Trianon után az utódállami hatalom jó ideig azzal volt elfoglalva, hogy átvegye a hatalmat. Mire épp jól berendezkedtek és némi lakossági export-importot követően sikerült átbillenteniük a hatalmi egyensúlyt a saját oldalukra, jött a 2. világháborús intermezzo, majd a dicsőséges kommunizmus. A suvickolt jövő bajnokai pedig már egy banit sem adtak a látszatra. Az egyenlőség nevében szépen elkobozták a vagyont azoktól, akiknek még volt, és úgymond, odaadták azoknak, akinek nem volt. E velejéig haladó akció során az erdélyi műemlék épületek oroszlánrésze termelőszövetkezeti raktárrá, árvaházzá, sárga házzá avanzsált. És hát, amilyen a gazda, olyan a jószág. A kastélyokat, udvarházakat, egyéb épületeket 40 év alatt szépen lelakták. Utána jött az 1989-es nagy felszabadulást követő végtelen(ített) átmeneti időszak, amelynek idevágó eseményeit fentebb vázoltam. Vannak műemlékek, amelyek megmenekültek, vannak, amelyek most is rohadnak és lám, akadnak olyanok is, amelyek feladták a Godot-ra várást. Konkrétan az ördögkúti Bay-kastélyra gondolok, amely épp fogta magát és összedőlt. Mert sokat esett az eső, így a hivatalos álláspont. És mivel romos volt, nem bírta szusszal. Na, itt álljunk meg egy szóra. Az ördögkúti kastély utolsó tulajdonosa történetesen az a Bay Ferenc gróf volt, akit például Corneliu Vadim Tudor eszelős sivalkodással az 1940-ben a faluba bemenetelő magyar honvédség vérengzéséért (86 helybelit öltek meg) felelősnek tartott. És nem csak ő. Az ördögkúti polgármester szerint a helybeliek sose kedvelték az épületet, az említettek okán. Ami, az ő szempontjukból nézve, érthető is. Történt valami a múltban, ami az utódoknak fáj. Ezért (is) egyszerűen hagyták, hadd rohadjon. Sőt, három alkalommal is kérelmezték, kerüljön már le az ominózus kastély a romániai műemlékek jegyzékéről. És könyörgésük harmadszorra (szimbolikus ez is, ha akarjuk, nem?) meghallgatásra lelt: egy bizonyos Daniel Breaz nevű, kulturáltnak nem nevezhető kulturális miniszter szépen aláírta a papirost. Mehet az ördögkúti Bay-kastély a levesbe. És, hála az idei bőséges esőzéseknek, ment is. A polgármester úr lelkesen jelezte, hogy nagyszerű, a kastély helyére épül majd a község vadonatúj polgármesteri hivatala.
És akkor kérdezem, alázattal: ugyan miért hibás egy épület a múltban elkövetett (vélt vagy nagyon is valós) bűntettekért? A manapság olyan divatos szobordöntögetők (és ideológusaik) kapásból vernek pofon a válasszal: mert a múlt bűnös! A velejéig romlott történelemmel nem lehet szép új világot építeni. Jöjjenek a multikulturális őzikék és fajtalan mesealakok! Azokkal épül a fényes, békés, közös történelmű jövő, amely történelemnek a jelen randalírozó pillanat az alapköve. Igaz, az analógia az erdélyi történelem tekintetében picit hibádzik. Mégpedig annyiban, hogy az utódállami többség nézete a következő: a ti bűnös történelmetek menjen a levesbe. A mi tiszta múltunk nem.
You must be logged in to post a comment.