A Twin Peaks, Erdély és a hátborzongatóan szép szabadság

2025. január 15-én meghalt David Lynch amerikai filmrendező. Minden ember halála megrendítő, a példaképeké korszakhatárt is jelent. David Lynch életműve jelentős mértékben meghatározta világlátásomat, a történetmeséléshez, művészetekhez, egyáltalán, a kultúrához való viszonyulásomat. Ma sem tudom egészen biztosan, hogy ennek az amerikai filmrendezőnek az álmában szélmalomharcolunk itt, Erdélyben (félreértés ne essék, La Mancha lovagjának szellemi zászlaja alatt tenni-venni nem fölösleges, csak időnként nehezen értelmezhető a mindennapok logikája alapján), vagy fordítva, Lynch úr és az ő szürreális birodalma a mi trenszi álmaink szülöttje, egyben görbe tükre.

Itt ülök hát, egy újabb korszakhatár csillámló sziklafalán (ajj, de sok ilyen határon kellett átkelnünk az utóbbi években, időnként érvényes útlevél nélkül, rettegve a leleplezéstől, akár orra bukva az avaron, de mégis) és azon töprengek,

és nem, nem fogok a filmjeiről, képzőművészetéről értekezni, megtették azt már mások. Valami mást ajánlok ezúttal. Akiknek vannak álmai korábbi korokból (korokról), azokat arra kérem, álmodjanak kicsit velem. Akiknek pedig nincsenek, nézzék az alább következő álmokat, mint mozit. Egy kicsit David Lynch moziját is.

Az első jelenetek a sajátos romániai kommunista diktatúrában pörögnek. Irtó nehéz a cekker, amit haza kell cipelnem kölyökként, amikor a boltban kiadják a havi olaj-, liszt-, cukor- és vajadagot. Irtó hosszú a sor az útlevélosztály előtt, amikor kétévenként folyamodunk, hogy a baráti és szocialista országokba mehessünk látogatóba. A sor a benzinkút környékén is irtó nagy, amikor beállunk a végére, a szintén egy hónapra szűk marokkal kimért üzemanyagért. Télen villanymelegítővel fűtünk, amikor a gáznyomás elalél a kályhában, vagy azzal se, ha az áramot is lekapcsolja a mindenkinek egyenjogokat ígérő rendszer.

Dale Cooper FBI-ügynök, aki mindig pozitív, legalábbis amíg...

Mert akkor adta a tévé a Dallast (amerikai tévéfilmsorozat, amely 1978 és 1991 között futott). És akkor kiürültek az utcák. És akkor egy ország ült a tévéképernyők előtt. És akkor nézte kicsi, nagy az Ewing családot, akik egy hatalmas nappaliban heverésztek, drága, innen nézve külföldi viszkit ittak és kőolajról, üzletről, dollárokról csevegtek. Néztük, zombikként, a vasfüggöny mögül azt a világot, amiből ki lettünk zárva. Néztük az amerikai (nyugati) álmot.

Aztán jött a forradalom, kitört a szabadság, 1989 telén románokat ölelgettünk Kolozsvár főterén,

a szabadság pedig csak ömlött, ömlött, nekiszaladtunk a borsi határátkelőnek (és rájöttünk, pont akkora a kocsisor, mint annak idején az útlevélosztály előtt), volt, aki végleg, volt, aki nem, aki nem, az hazatért és elkerekedett szemekkel bámulta a hazai zeneboltokban a csodát, amikor elárasztották a pultokat a lengyel gyártmányú kazetták a sok jó muzsikával, amelyeket korábban csak ritkán, az ócskapiacon szerezhettünk be, a jugoszláv csempészútvonalaknak köszönhetően, na és elárasztották a várost a videókölcsönzők… a tévéképernyőket pedig a legkülönbözőbb csatornák, a legkülönbözőbb nyugati látványanyaggal.

Így jött el 1992. Amikor egy szép nap – ugyanúgy szombat este, mint amikor korábban a Dallast mutatta a rendszer a népnek – felbúgott Angelo Badalamenti semmivel össze nem téveszthető zenéje (amelyet attól a naptól fogva dúdolok néha, ma is),

(ma is – 35 évvel az eredeti bemutató után! – folyik a vita arról, hogy vajon tarka földirigó, fehérhasú ökörszem vagy valami egészen más faj látható a képen, vagy talán mégis egy bagoly, amiről tudjuk, hogy nem az, aminek látszik), aztán elénk úszik az álmos kisváros, Twin Peaks (amely lehetne Sepsiszentgyörgy is, hiszen mindkettőt olyan 50 000 körüli lélek lakja), ahol a világ legbékésebb és legunalmasabb módján folyik a fakitermelés, olajos gépek éleznek körfűrészeket, farönkök hevernek szanaszét, szóval az élet csordogál a medrében… na és a csendesen csordogáló élet partján egyszer csak ott fekszik egy lány, bizonyos Laura Palmer teste, nájlonba csavarva.

A helyi rendőrőrs hallgatja Cooper ügynök pozitív előadását.

Egyszerű gyilkossági ügynek tűnik a dolog, megérkezik a snájdig FBI-ügynök is, bizonyos Dale Cooper… és szép lassan kifordul magából a világ, hogy valami iszonyú gonosz arcát mutassa meg.

amikor a Twin Peaks épp soron következő epizódját vetítették. Esélyünk nem volt a lányoknál, ha nem úgy néztünk ki, mint Cooper ügynök (többnyire nem úgy néztünk ki). A szomszédok vasárnap délelőtt mise vagy istentisztelet előtt, után vagy helyett órák hosszat tárgyalták, milyen pimasz az a Bobby fiú, és jaj, azért egy nővel mégse szabad úgy bánni, ahol a csúnya Leo teszi Shellyvel, biztos ő ölte meg Laura Palmert is (nem ő, vagy pontosabban, nem CSAK ő).

Olvastam arról, hogy komoly családapák magukkal vitték a sporttévét, mikor kiküldetésre mentek (akkoriban még nem adott minden szállodaszobába tévét a frissen kitört szabadság, na és internet sem volt), hogy el ne szalasszák az esedékes epizódot. Olyan is gyakran előfordult, hogy emberek nem mentek el egy esküvőre, mert este Twin Peaks van, gyerekek, tegyétek máskorra a nyavalyás lagzit.

Sőt, olyan is volt, hogy a frissen összeházasodott párocska ellopta magát a lagziról, hogy megnézzék a filmet, aztán visszasurrantak a kultúrba és elmesélték a násznépnek, micsoda hátborzongató dolgok történtek épp Twin Peaks-ben.

Végignéztem én is. Szombatról szombatra. Nem volt olyan buli, lány, feladat, ami miatt elszalasztottam volna a szombat esti filmet. És ahogy a szürreális (és bizonyos értelemben nagyon realista, lásd korunk posztigazságos rémálomvilágát) horrortörténete kibontakozott a szemem előtt, úgy értettem meg – persze, elsősorban tudat alatt, ahol Lynch szinte minden filmje hat –, hogy a szabadság nem valamiféle rózsaszín felhő, ahol mindenki mindenkit szeret, és ha nem is, bár elfogadja a másik másságát. Hogy az annyira áhított Nyugat sem báránykák és kicsi pónik otthona. Hogy a vasfüggöny összeomlása távolról sem jelenti azt, hogy nem kezelnek minket, kelet-európaiakat továbbra is afféle félvad brigantikként a civilizáltnak kikiáltott országokban. Hogy a sajátos romániai demokráciában továbbra sem épp hasznos, ha tárt karokkal és határtalan bizalommal közeledünk a román többséghez, bármennyire szélesen mosolyogjon is.

Cooper ügynök mindig pozitív, legalábbis amíg meg nem szállja a gonosz.

Mélyen, a tudat alatt. Hogy aztán évtizedek alatt szépen, lassan felszínre emelkedjék.

Ja, volt még valami, amit a Twin Peaks mutatott meg nekem. Amit szintén csak jó pár évtizeddel később értettem meg. Amikor, ki tudja, hányadszorra, újranéztem a sorozat első két évadját. (A harmadik évad teljesen más ügy, azt most hagyom.) Megmutatta, hogy nem csak az Eiffel-toronyban, a Tadzs Mahalban, a Szabadság-szoborban, az ókori világ hét plusz akármennyi csodájában vagy akár David Lynch munkáiban lehet gyönyörködni. Hanem egy Isten háta mögötti kisvárosba bevezető útban is. Egy kerítés mellett heverő körfűrészlapban is. A szomszéd töltött káposztájában is. Ha az ember odafigyel és látja, mennyi minden – szépség is, borzalom is – lakozik a felszín alatt.

És akkor: kicsit még üldögélek az újabb korszakhatár csillámló sziklafalán, aztán nekiülök és ismét megnézem a sorozatot. Szombat esténként, ahogy illik. És igyekszem jól érteni azt a kis világot, ami az én saját Twin Peaks-em. A maga szépségeivel és borzalmaival.