Az igazságért síkra szálló román néplélek ma már nem kiegyenesített kaszát, hanem nindzsakardot ragad

Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ elitfesztiváljainak egén, viszont álláspontunk szerint pontos térképet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című alkotásról volt szó, a második rész tárgya a Romina VTM című manele-film volt, a harmadiké a Taxisok, a negyedik a Buzz House The Movie című influenszerhorrorról szólt, az ötödik A tökéletes jelölt című hazai politikai szatíráról, következzék a hatodik rész.

Volt a rossz emlékű kommunista diktatúra idején egy hallgatólagos egyezség, miszerint lehet dekadens, retrográd nyugati típusú filmet készíteni (értsd, westernt, pontosabban easternt, rendőrfilmet, vígjátékot, musicalt stb.), ha a végén győzedelmeskedő Jó kommunista, a Rossz pedig kapitalista, esetleg magyar. Így született meg például a Mărgelatu-széria. Florin Piersic, minden idők legismertebb erdélyi (közelebbről kolozsvári) román filmszínésze hatszor öltötte magára a halált megvetően bátor szabadság-easternhős szerepét… és köpködte sztoikusan a szotyihéjat. És

és amelynek két részét nem kisebb rendező készítette, mint Dan Pița. Az Erdélyiek-trilógia kalandos, egészséges humorral átszőtt történetekből áll össze. Az első film 1978-ban készült. 46 évet kellett várni, amíg megszületett egy újabb, erdélyiekről szóló vígjáték. Alin Panc filmje, az Erdélyi nindzsa (Transilvanian Ninja) ráadásul az első hazai karatefilm. Na jó, az első olyan film, amelyben a szereplők karaterúgásokat hajtanak végre.

A Jók: a Postás (Alexandru Pop) és az Asztalos (Alin Panc).

A román filmiparban létezik ma egy olyan irányvonal, amely, ha tetszik, a Teambuilding című alkotás keltette tornádó örvényéből kelt ki: vegyél egy akármilyen témát (korporáció, kisember, szerelem, politika, bosszú, taxisok, korrupció stb.) told tele könnyed, mémesíthető poénokkal, aztán nem baj, ha a cselekmény, a drámai ívek, a karakterábrázolás nem éppen tökéletes, sőt, az se baj, ha bűnrossz,

És van még egy előnye: másfél órára oda tudja láncolni a székhez az egyébként alig egy percnyi figyelemhez szok(tat)ott nézőt.

Ez a sablon nagyon jól működik, különös tekintettel arra, hogy az ilyen filmek készítői úgy próbálták összerakni a poénokat, mém-jeleneteket, hogy ha egy mód van rá, 18 millió román állampolgár fogyassza a terméküket. És mivel a készítők jól érzik a mioritikus néplelket, nem emelik túl magasra az esztétikai, drámai és egyéb művészi léceket, a számításaik általában bejönnek: az ilyen típusú filmek sorra döntögetik a hazai nézőszám-rekordokat.

A Rosszak, akiket le kell győzni. Fehér fejkendővel a Főnök (Puya, a Familia hip-hop zenekar volt énekese).

Amikor először olvastam a román nindzsavígjátékról, arra gondoltam, na, ez a film mellőzhető. Aztán eszembe jutott a régi Erdélyiek-trilógia és

ha felteszik a vígjáték-szemüvegüket. Talán fontos adalék, hogy a film rendezője, Alin Panc színész erdélyi ember, Vajdahunyadon született. És többek közt az Avram Iancu a Birodalom ellen című hazafias dokudráma rendezője. Az a film megbukott (maximum az Avram Iancu-imádók tapsikoltak neki vagy háborogtak amiatt, hogy üres termek előtt vetítik a filmet). Nagyon furdalta az oldalam, milyen az, amikor ez a rendező erdélyi román vígjátékot készít.

A film Mikuláskor debütált a hazai mozikban, mindenütt telt házakkal vetítették. Amikor én elmentem az egyik mallmoziba, jóval karácsony után, meglepetésemre szintén telt ház volt. Igaz, szabadságidőszak van, Kolozsvár népének jelentős része a mallokban él. Gyakorlatilag nem lehet parkolót találni. Szóval telt ház volt, a vetítőterem csak úgy ropogott a hatalmas nachos- és popcorn-adagok okán, igazi mallos moziélményben volt részem.

A történetről sokat nem szeretnék mondani: nincs benne semmi, de semmi különös. Maximum annyi, hogy Alin Panc és társai

(Hogy mennyire sikerül nekik, az más kérdés.) Az az érzésem, Panc és csapata tudatosan nyúlt vissza az Erdélyiek-trilógiához, amennyiben klasszikus vígjátékot készített, két nyámnyila főhőssel, akik a falu afféle megvetett, folyamatosan szopatott, megrugdosott hülyéi, közben persze, tiszta lelkű emberek. Aztán egyszer csak azt mondják, netovább, megtanulnak karatézni (hogy miért pont karatézni, ne kérdezze senki, valószínűleg a Távol-kelettel váltották ki a készítők a Vadnyugatot) és rendet csinálnak a tyúktolvaj-szintű korrupció sújtotta faluban. És az élet megszépül.

A mentor közbelép, egy városból falura menekülő karatemester újságírónő (Diana Matei) személyében.

Ami ebben a filmben figyelemre méltó: először is szereplők világa. Tekintettel arra, hogy ez egy román film, azt lehetne mondani, hogy

Ha visszagondolunk az Edélyiek-trilógiára, ott szerepel (a harmadik részben) egy bizonyos Orbán Péter (Vadász Zoltán alakította), aki a főszereplő magyar szomszédja. Tehát annak idején (az átkozott, magyarfaló kommunista diktatúráról van szó) működött a multikulturális Erdély-ábrázolás. Alin Pancék filmjében nem működik. Itt vannak román parasztok, román álparasztok, illetve román városiak és román álvárosiak.

Szervesen kapcsolódik a fentiekhez a film helyszíne. Legyen az összehasonítási alap ismét az Erdélyiek-trilógia. A főhős a korszak monarchikus Magyarországáról (1874-ben vagyunk), a mai Szeben megyében található Poplaca (magyarul Popláka) nevű, abszolút román többségű volt jobbágyfaluból vándorol ki Amerikába. Az erdromán nindzsafilm is értelemszerűen Erdélyben játszódik, egész pontosan a Szeben megyei Gura Râului (magyarul Guraró) nevű faluban.

Amikor az ember nézi a filmet (és van némi fogalma Erdélyről), azonnal feltűnik neki, hogy a fentiek fényében ez a történet egy olyan Erdélyben zajlik, ahol csak románok élnek, méghozzá szász házakban. Ha viszont picit a vászon mögé nézünk, akár meg is emelinthetjük a kalapunkat az alkotók előtt, ugyanis

a portákat valószínűleg a térség hagyományai szerint építették szászosra, adott esetben szász kőművesek.

Az ábrázolt (vagy éppen csak hús-vér sablonként használt) karakterek teljesen megfelelnek a mai román társadalom kiemelt (adott esetben áhított) típusrétegeinek. A gazdag politikus, a külföldet járó smekker, a kisstílű csaló, a domináns nő, az álvárosi álgengszter, a metropolisz nyüzsgéséből a falusi békébe kimenekülő értelmiségi, mind beleillenek abba a mentális képbe, amely a kortárs román társadalomban él, így vagy úgy.

Ez a fajta karakterábrázolás egy pillanat alatt azonosítható sok-sok néző számára, hiszen nem kell megküzdenünk egy-egy bonyolult figura motivációs hálójának megfejtésével.

Lecsap az Igazság erdromán ökle és jön a hepiend.

Megkockáztatom:

És ha népmese, akkor máris érthető, miért nem mémszerű jelenetmozaikokból építkezik a film. A népmesének rendkívül szigorú szerkezete van. Ami tetten érhető a transzilván nindzsafilmben is. Az esendő kisember (a szegény ember legkisebb fia) háromnál azért több megpróbáltatáson, próbán esik át, melynek eredményeképpen varázslatos erőre tesz szert (a falusi postás és az asztalos megtanul karatézni), melynek segítségével legyőzi az ármánykodó Gonoszt (az álvárosi genget) és a falu felett felragyog az Igazság(osság) napja.

Csakhogy a kortárs erdélyi román néplélek immár nem kiegyenesített kaszát ragad, ha igazságot akar osztani, hanem nindzsakardot, nuncsakut és egyéb távol-keleti fegyvereket. A mikrolázadás pedig lezajlik. Utána pedig mindenki mehet a mall etetőpultjaihoz. Egy fokkal elégedettebben.