Miről mesél Woodrow Wilson volt amerikai elnök mellszobra Kolozsváron?

Nem tartozom azok közé, akik fennen állítják: legyen már vége a köztéri „szobrozásnak”, elég a mindenfele álló, ülő, lovagló alakokból, akik ráadásul többnyire férfiak is, és ha már ilyen szomorúan egyenlőtlen és diszkriminatív a helyzet, akkor bár a női kvótát azonnal bronzba kéne önteni. Úgy gondolom, fontos, hogy egy államférfi, egy költő, egy zeneszerző, egy pap, egy hadvezér, egy oktató, egy színész ott legyen a köztereken, mégpedig az emlékezéskultúra afféle triggereként. Nyilván

másképp az államférfi, költő, zeneszerző, pap stb. nem egyéb számára, mint egy akármilyen szobor, rosszabb esetben egy darab bronz, kő, fa, egyéb anyag.

Azok közé sem tartozom, akik toporzékolva követelik (vagy szenvedélyesen írogatják alá az idevágó petíciókat): legyenek cicákat, esetleg őzikéket ábrázoló alkotások az államférfiak, költők, zeneszerzők stb. szobrai helyett. Hogyne, legyenek, hát miért ne? De a többi mellett, nem helyettük. A saját magántörténelmeinkre is lehet emlékezni (lásd édibédi cicuska). Akinek pedig nem volt, nincs és nem is lesz macskája, az legrosszabb esetben elmegy a cuki alkotás mellett. És a természetre is emlékezhetünk (őzike a réten, Bambi, nem a szörp). Aki viszont amellett kardoskodik, hogy

Ők majd eldöntik az ő nagy bölcsességükben, kell-e nekik szobor a Nagy Őzsutáról vagy Maximacsekről.

És végül, azok közé sem tartozom, akik azért fújnak, köpködnek, mert olyan köztéri szobrok társaságában kell élniük, amelyek egyesekben örömös emlékeket hoznak felszínre, másokban viszont nem. Hogy egy példát is mondjak: egy Avram Iancu-szobor nem igazán vált ki belőlem örömös emlékeket, de ettől függetlenül elfogadom, hogy a román többség számára fontos emlékezés-folyamatokat generál. Azt nem hagyom szó nélkül, ha egy szobor csúnya, esetleg merénylet a jó ízlés ellen (mint a hírhedt kolozsvári Avram Iancu-szobor). Mert egy köztéri szobor sosem csak üzenet, trigger, szimbólum, allegória. Hanem műalkotás is. És

Na de hogy jön ide Woodrow Wilson? Hát úgy, hogy a minap épp dolgom után néztem Kolozsvár központjában, történetesen a Szent György téren (ma Lucian Blaga, a kommunista diktatúra idején Béke tér). És egyszer csak a földbe gyökerezett a lábam: a tér és a régi Arany János (ma Petru Maior) utca sarkán, az átjárónál, a többi járókelő mögött diszkréten meghúzódva, egy mellszobor… nos, jobb kifejezés híján… állt. Ki lehetett az a géniusz, aki pont oda és pont úgy képzelte el a szobor elhelyezését, horgadt fel bennem a kérdés. Hiszen

Közelebb mentem, megkerültem a még ott levő amerikai, uniós és román zászlókat és szembenéztem a szoborral. Né, hiszen ez Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok 28. elnöke. Hát ön mit csinál itt, elnök úr, kérdeztem a bronzba öntött Nobel-díjas államférfit. Nem válaszolt, csak nézett vágyakozón a gyorsétkezde (vagy a posta) felé. Na, ha nem válaszolt, utánanéztem. Tessék elképzelni, az elnök úr szobrát olyan 22 évig a kolozsvári orvosi egyetem udvarán rejtegették. Hogy miért, rejtély. Kijártam az orvosi egyetemet becsülettel, soha egy szót nem hallottam Wilson úr medikusi teljesítményeiről. Aztán most

Nem hagyott nyugodni az elnöki szobor. Elolvastam, amit Kolozsvár álmultikulturális polgármestere, Emil Boc, illetve a Román Akadémia vérnackó elnöke, Ioan-Aurel Pop mondott az ünnepélyes szoboravatón. Boc úr értelemszerűen azért imádja Wilson elnököt, mert híres, 1918. január 8-i beszédében felsorolta azt a bizonyos 14 pontot, amelyek később, az I. világháborút lezáró béketárgyalások idején a „wilsoni elvek” néven híresültek el… és jórészt nem találtak meghallgatásra. Boc úr (és általában a románok) a 10. pontra szeretnek emlékezni, amely nagyon röviden az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek autonóm sorsalakításáról szól.

Ismétlem, egyáltalán nem zavar, hogy olyan emberek szobrai kerülnek a közterekre, akikhez nem fűződnek kellemes emlékeim. Ráadásul Wilson elnök úr történetesen jó emlékeket generál bennem. Az általa (igaz, kicsit idealisztikusan és az európai érdekeket nem ismerve) elképzelt „győzelem nélküli béke”, illetve az I. világháború utáni területrendezés etnikai törésvonalakat is figyelembe vevő terve határozottan szimpatikus számomra. Az persze sajnálatos, hogy Wilson külpolitikai elképzeléseinek hajója darabokra tört az európai hatalmak zátonyain. Melynek következtében

Tehát kissé vicces Boc urat nézni, hallgatni, amint a wilsoni 14 pontról áradozik, amikor a napnál is világosabb, hogy Nagy-Románia frankensteini alakzata épp annak köszönheti létét, hogy a wilsoni béketervek nagy része, köztük az ominózus 10. pont, kukába került.

Ioan-Aurel Pop akadémiai elnök urat nem érdekelte a 14 pont. Talán azért, mert, történész lévén, többet tud a dolgok akkori alakulásárról, mint Boc úr. Viszont a területvesztés kérdését ugyancsak hangoztatta. Naná, hogy mindenért a ruszki a hibás! 1812-től errefelé! Hát nem elvette a ruszki Besszarábiát Romániától? Nem elrabolta a román nemzeti kincset? Nem duvadt be Romániába tankokkal és katonákkal? De! Na és ki védte, védi és fogja védeni Romániát a ruszki ellen? Hát Amerika!

Nyilván nem tudok örülni annak, hogy komoly pozícióban levő emberek marhaságokat mondanak. Ugyanis ezek a pozíciók kihatnak az én életemre, a mi életünkre is. Meghatározzák, hogy milyen kultúrájú városban, megyében, országban élek, élünk. De! Abban a tudatban lépek tovább, hogy a pozíciók tulajdonosai előbb-utóbb elmennek a fenébe. Bár, Boc úr valahogy ideragadt, mint lapostetű a gatyakorcba. Szóval reménykedem abban, hogy Kolozsvár, Erdély, Románia polgárai nem fogják örökké nyögni a hülyeségeik súlyát. Ugyanakkor elfogadom, demokratikus módon, hogy most ők a janik.

Itt van, ugye, ez a Wilson-szobor. Nem csúnya. Tényleg. A talapzatán van egy szöveg, két nyelven, románul és angolul. Szép szöveg, emelkedett szöveg, jó nagy marha szöveg: valaki örök háláját fejezi ki a demokrácia bajnokának, amiért hozzájárult Nagy-Románia létrejöttéhez, továbbá egy igazságos és egyesült Európa jövőjéhez. Nos, hogy mennyiben járult hozzá Wilson úr Nagy-Románia létrejöttéhez, fentebb említettem. Hogy mennyire volt benne az elnöki kéz az igazságos és egyesült európai jövőben, ezen a marhaságon vitázzon, aki akar. Az viszont érzésem szerint önmagáért beszél, hogy a buzgó szoborállítók (már annak idején, 2002-ben, amikor a szobrot elhelyezték az orvosi egyetem udvarán) hibásan öntötték ki az angol szöveget.

Ja, egy apró történet a végére: tegnap is arra vitt utam. Amint elhaladtam a szobor mellett, megütötte a fülem egy beszélgetés. Két román tini állt az átjárónál. A egyik megkérdezte: da cine-i ăsta, mă? (De te, ki ez az alak?) Mire a másik: Habar n-am. (Gőzöm nincs.) Persze, ezen lehetne változtatni. De nem a Boc és Pop urak módján.