Brutálisan hosszú A brutalista, helyenként nem egészen világos, miért

Kicsit idegenkedtem A brutalistától. Túl sok volt körülötte a zaj. Az ilyen megafilmeket később, jóval a bemutató után szoktam megnézni. Az külön idegesített, hogy Brady Corbet amerikai-brit-magyar koprodukcióban készült filmje három óra 35 perc hosszú. Ha már akkora volumenű a sztori, csináljon belőle az illető minisorozatot, például, dohogtam magamban. Persze, az alkotók szuverén joga, hogy olyan hosszú filmet készítsenek, amilyet akarnak (ha van rá költség), és A brutalista ekkora lett, ha tetszik, ha nem. Ráadásul ott vannak a tekintélyérves bizonyítékok: a 2024-es velencei filmfesztiválon Ezüst Oroszlán-díjat ért a film, három Golden Globe-díjat is besepert a hét jelölés közül, továbbá kerek 10 Oscarra jelölték a tisztelt illetékesek.

Na és azt is olvastam sok helyen, hogy

(ebből fakadt is némi perpatvar, tekintettel arra, hogy a szereplők magyar nyelvű dialógusait mesterséges intelligencia segítségével finomították igazán magyarra, ami a szakmában nemtetszést váltott ki, érthető módon), egyáltalán, magyar zsidók a központi karakterek, meg hogy Magyarországon forgatták a film oroszlánrészét, ráadásul erdélyi magyar színész is játszik benne.

Adrien Brody valóban magyar származású, az édesanyja, Sylvia Plachy jó nevű fotóművész, na és ő valóban jól beszél magyarul. Akit érdekel, hogyan, megnézheti a vele készített 2016-os videóinterjúnkat.

Arról is olvastam mindenfélét, hogy igazából kiről mintázták ezt a brutalistát. A film egy magyar zsidó építészről szól. Lényegében

benne van Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Papp László a magyar (származású) építészek, mérnökök közül, de vannak ott más nemzetek nagy alkotói is. Aztán van egy olyan hipotézis, miszerint az Adrien Brody alakította karakter egy bizonyos Tóth Lászlóról kapta a nevét, aki nem olyan híres, viszont a hetvenes években megpróbálta szétverni Michelangelo Buonarotti Pietà című szobrát egy kalapáccsal. Az internet nagy mező, sokféle információnövény terem rajta, csak győzze olvasni az ember.

A pénzember és a művész (nem véletlen) találkozása egy széndombon. Tóth László (Adrien Brody)szemben, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce) háttal és Gordon (Isaach de Bankolé) jobbra.

Mindent összevetve, rávettem magam: elmentem szépen a moziba. És tényleg az a kép fogadott, amiről szintén olvashattam mindenfele. A brutalista alkotói úgy döntöttek, a film tekintélyes hossza okán felelevenítik a mozi hőskorában nagyon divatos intermission, vagyis szünet (esetleg felvonásköz) régi jó szokását. Annak idején persze a szünetnek gyakorlatiasabb okai voltak: egy átlagosan hosszú játékfilm több tekercs filmet jelentett, a tekercseket márpedig cserélni kellett a vetítőgépben. Aztán ott volt a gazdasági haszon is: a felvonásközökben az emberek kimehettek a mozi előterébe és fogyaszthattak mindenfélét. Pénzért. Most is így történt:

Én is megittam egy narancslevet. Közben megfigyeltem, hogy a mozizó közönség, mondjuk így, nagy fogyasztóreflexszel rendelkező része kicsit összezavarodott, ugyanis tudták, hogy milyen hosszú a film, tehát az elején ölnyi popcornnal és kólával felfegyverkezve nyomakodtak be a nézőtérre. Annak viszont nem néztek utána, hogy lesz felvonásköz is, amikor civilizáltan, nem a széksorok közé szemetelve lehet fogyasztani.

Na de hadd térjek rá a filmre meg a történetre. Amit a vásznon látunk, az szép. És nyomasztó, ahol kell: például az elején, ahol sötét, szűk tereket sugalló plánokban látjuk a szereplőket (aki látta Nemes Jeles László Saul fia című, Oscar-díjas holokausztfilmjét, tudja, mire utalok), vagy valahol odébb, amikor a Tóth László tervezte épületmonstrumban mozognak a szereplők.

Van a filmben trouvaille a vájtszeműeknek, vájtfülűeknek is: például Breuer Marcell Cesca székére emléketető ülőalkalmatosság, Moholy-Nagy László keze vonására emlékeztető feliratok, a Bauhaus mestereire emlékeztető rajzok, épületek, improvizatív felhangokkal színezett jazzmelódiák, sőt, a film végén szintipop is.

A történet pedig a következő (nagy dióhéjban): egy haláltábort túlélő, Európában és szülőföldjén jó nevű magyar zsidó építész kijut Amerikába. Mert ott a kuzinja, aki bútorban utazik és rendesen fogadja a sorsüldözött rokont, amíg a (katolikus) kuzinné elő nem áll azzal, hogy a jövevény ráhajtott. Pedig Tóth László fejében az van, hogy feleségét és unokahúgát, akik szintén haláltábor-túlélők, de Európában ragadtak, valahogy kihozza Amerikába.

rángatja magával le-fel. Tóth dolgozik milliomosnak, aki kirúgja, lapátol szenet, kipróbálja a heroint, függővé válik, aztán ismét összebútorozik a milliomossal, mert az végre meglátja benne a rendkívüli építészt, meg is rendel tőle egy hatalmas épületet (a mamája emlékére), aztán baleset történik az építkezés kapcsán, megint összevesznek, aztán megint kibékülnek, megérkezik végre a feleség és az unokahúg, együtt élnek, de nem jól, majd egy rossz éjszakán a férj szinte megöli nejét, miközben a fájdalmait próbája enyhíteni heroinnal, közben nagy nehezen felépül a brutális betonépítmény, Olaszországba utazik az építész meg a mecénás márványért, ahol a mecénás megerőszakolja az építészt, ennek meg is issza később a levét (nem mondom el, hogyan, ugyanis a rendező nem mutatja meg, csak utal rá), végül egy termékeny élet végén öregen mosolyog a kamerába a derék Tóth.

Amikor minden csodálatos: a kezdet. (Hátsó sor: egy másik építész, a mecénás gyermekei, Tóth László és neje, akit tolószékbe kényszerített a sors, löl pedig a mecénás, kezében ásóval.)

Teljesen követhető cselekmény.

(Hogy ennek mennyi köze van a kor konkrét valóságához, nem érdemes firtatni, könnyen elképzelhető, hogy akadtak ilyen esetek.) Aztán: akármilyen remek a viszony alkotó és mecénás között, a mecénás minden körülmények közt hatalmi pozícióból viszonyul az alkotóhoz, amely hatalmi pozícióval adott esetben vissza is élhet. Aztán: ha valaki túlélte a holokausztot, bizonyos értelemben belehal. És értelemszerűen további mondanivaló-rétegeket is felfedez a néző, ha kellőképpen figyel.

Na, ezzel a figyelemmel van némi probléma. Közhely alkotói berkekben: a néző (olvasó, hallgató) figyelmét fenn kell tartani. Corbet direktor úrnak pedig e tekintetben van még mit tanulnia. Gyakran szétnéztem a teremben: ahogy telt az idő, egyre több mobiltelefon halvány fénye derengett fel a mozisötétben. A szünet utáni rész során viszont már nem azért nézegettem szét, mert kíváncsi voltam, kik nem figyelnek.

Nem szeretnék erről túl sokat beszélni. Lehet, hogy A brutalista a pillanat szenzációja. És azoknak, akik ezt állítják, annyiban igazuk is van, hogy valóban fontos témákat feszeget. (Persze, vannak olyan túlzó meglátások is, miszerint a film a zsidó-palesztin konfliktus gyökereiről is szól. Nem, nem szól.)

A baj az, hogy csak a felületet karcolássza. Nem vág bele csontig a problémába. Nem, vagy igen ritkán érezzük, hogy fáj. Ennek az is oka lehet, hogy a rendező nem meséli a történetet, ha tetszik, egész mondatokban. Inkább meg-megáll… kitesz három pontot… sejtet. Ez a technika releváns tud lenni, csak akkor legyünk következetesek. A film nagy része lassú tempóban, kényelmesen kimond mindent. Csak néha jut eszébe, hogy akkor most sejtetni fog. Ez pedig nem segíti, inkább idegesíti a nézőt.

Tóth László töpreng a rajzztábla előtt.

Volt viszont két dolog, ami nagyon tetszett. Az egyik az, hogy a film elején

Nincs mit ehhez hozzáfűzni (esetleg azt, hogy tessék nézni Orbán Levente filmjeit, ha adódik rá alkalom): az ember örül, hogy egy erdélyi magyar előadó, a mi kutyánk kölke, ha tetszik, ott van a szélesvásznon, akkor is, ha csak nyúlfarknyi szerepben, és örül, szurkol, menjen, fusson tovább, ahogy csak bír.

A másik figura, akit nagyon megszerettem (egészen más okból), szintén epizódszereplő. Történik, hogy Tóth úr és a milliomos amerikai mecénás leruccan Olaszországba, közelebbről Carrarába, ahol a világbajnok márvány terem. A táj lenyűgöző, az ember, mint fekete rovar mászkál a nagy fehér kőég előtt. Brutalista kép ez is, csak épp természetes (már amennyire egy külszíni fejtés egyáltalán természetes lehet.) A felszín alatt pedig ott rejtőzik a hegymély, egy labirintus, ahol a földi törvények nem, vagy alig működnek.

Ez a kép a táj erejét sugallja, amely Carrarában fogadja az odaérkezőt, a hegyoldalból elővilágló fehér felületek lélegzetelállítók.

Ugye, Horatius, az ókori római költő lényegében Maecenas (politikus, diplomata, császárok kegyeltje) barátja és eltartottja volt. Olyannyira, hogy két hónappal azután, hogy Maecenas meghalt, Horatius is követte őt a sírba. Tehát a név alapján Orazio lenne Tóth építész úr európai megfelelője. Igen ám, de Orazio épp arról beszél, hogy ő lerázott magáról minden láncot, annyira szabad, hogy nincs is értelme elhagynia Carrarát. Ide vág a filmben használt Goethe-idézet is: „Az rabszolga igazán, aki szabadnak hiszi magát, holott nem az.” Érteni vélem. Csak egy idézet nem vált ki egy koherens történetet, bár rövidebb, mint egy három és fél órán át húzódó film.

Mindenkinek ajánlom, nézze meg bátran A brutalistát. Kemény munka, szép munka. Magyar munka (is). De ne várjon a filmtől túl sokat.