Karácsonyi útjaim, avagy apró(szent) történetek szenvedélyről, elszalasztott esélyekről

Minden karácsony előtt nekivágok szülővárosomnak (Kolozsvárról van szó). Ennek egyrészt gyakorlati oka van: beszerzem a karácsonyi ajándékokat a szeretteimnek, bankolok, ügyintézek, vagyis (állam)polgári teendőimet végzem. Másrészt igyekszem el is engedni mindezt és afféle újjászületni vágyó lélekként, rácsodálkozásra kész szemekkel járom az utcákat. Sétáim során betérek a templomba, elmondok egy imát, aztán lemegyek a folyópartra, járok egyet a Sétatéren, végül teszek egy kört a Házsongárdi temetőben is.

Az évek során részese voltam néhány kedves-szomorú-megható-felemelő történetnek útjaim során. Elmondok kettőt, amelyekről úgy vélem, szépen ragyognak így, karácsony tájékán.

Az első történet pár napja esett. Baktattam hazafele a folyóparton. Télen kisimul a víz színe, eltűnnek a ráncok a Szamos arcáról. Miért van ez, nem tudom. A gyaloghídnál magára hagytam a folyót, elsétáltam a magyar színház előtt… és földbe gyökerezett a lábam. A kövön egy kislány ült. Olyan 12 éves lehetett. Lábán fekete csizma, cicanadrág, felül világosbarna kapucnis télikabát, a hátán rózsaszín iskolatáska. Egy korlátjelző fémrúdnak dőlve üldögélt a kövön… és olvasott. Nem vett észre. Kis idő után magamhoz tértem első meglepetésemből és… na foglaljuk össze, szóltam magamhoz: mit látunk?

Ugye, azt látjuk minden lehetséges fórumon, hogy ezek a szerencsétlen fiatalok, hát ezek nem olvasnak. Persze, sietett a szigorú ráció közbeszólni, a tény, hogy EZ a kislány itt ül a valószínűleg rohadt hideg kövön és a külvilágról teljesen megfeledkezve belemerül könyvébe, nem jelenti azt, hogy mindenki olvas.

Közelebb léptem. Rám se bagózott. Közben megszólalt bennem az aggódó apafigura is: hé, te hülye vagy? Mit kísérletezel itt? Hát felfázik ez a gyerek, ágyban töltheti a karácsonyt, sőt, kórház is lehet a vége! Szólj már rá! Kicsit a háta mögé kerültem és belelestem a könyvbe. Magyar volt a szöveg, valamilyen meseregényé. Már épp azon voltam, hogy megszólítom… de hogy? Hát

Valahol egészen máshol jár. Nem érzékeli a hideget, a zajt, a körülötte dagadó-apadó tömeget...

Ebben a pillanatban egy idősebb hölgy lépett a látótérbe. Megállt a lányka mellett és ráripakodott, románul: te gyermek, hát mért ülsz a hideg kövön, megfázol… állj fel, leányka, te! A kislányt mintha liba csípte volna meg, összerezzent, felnézett a nénire, elkezdett dadogni, hogy ő nem… nem… mire a néni folytatta, állj csak fel, leányka… és a kislány felállt, elpirult, nem, nem, hajtogatta, nem hideg…

A kislány kicsit zavartan szétnézett, rám is, aztán olvasott tovább, immár állva. Én meg odábbálltam, csendben, alázattal, mint akit a Jóisten homlokon csókolt.

A másik történet vagy négy évvel ezelőtt kezdődött. Amerre járok, mindig elmegyek a helyi temetőbe, ha egy mód van rá. Ha valamiféle potentát lennék, kötelező olvasmánnyá tenném a temetőket. Nyitott könyvek a sírkertek, tele mindenféle történettel.

Csak kellő türelem kell ahhoz, hogy az ember felfejtse őket.

Szóval, a pandémia idején elég gyakran jártam a Házsongárdi temetőbe. Oda nem igazán járt be a karhatalom. Kit hajkurásszanak ott, ugye... Általában kevesen is voltak, mármint élők, rajtam kívül. Így történt, hogy idővel felismertem néhány embert, akik szintén oda jártak, többek közt levegőzni a közegészségügyi szigor elől. Az egyik idős emberrel összeismerkedtem szépen, fokozatosan. Beszélgettünk, vírusról, kommunizmusról, mikor mi volt jobb, nem vitatkoztam a jóemberrel, minek. Inkább

Végül mindent tudtam a családról: a gyermekek Magyarban, a kedves felesége nemrég hunyt el, neki nem rossz a nyugdíja, bár nem is jó, ezért mostanság is elmegy vízszerelni, ha kell, a fene vigye ezt a diktatúrát, hogy még meghalni sem engedik az embert rendesen, na de legalább szidhatja a rendszert anélkül, hogy egy fekete Volga megállna a ház előtt és később leverjék a veséjét. Nevettünk.

Aztán véget ért a pandémia, ismét szabadon koslathatott, ki amerre látott, persze gyérebben, mert a ember kényelmes lény, s amit megtanult online beszerezni, minek lihegjen érte. Egy ideig nem találkoztam a vízszerelő úrral. Aztán egy karácsonyban, nem volt túl hideg, kiléptem a házsongárdi társasághoz egy jó szó erejéig. Arra figyeltem fel (sötétre járt már), hogy gyertya ég valahol balra. Arra kanyarodtam, jó estét, mondta a vízszerelő.

Ki-ki elmondta, hogy van, mi történt az életben, idős ismerősöm közben volt Magyarban, a gyerekeknél, ott is minden halad a maga medrében. Aztán rákérdeztem, miért gyújtott gyertyát, hiszen a világítás rég elmúlt. Rám nézett. Mondanám, hogy a világ minden szomorúsága csordogált azokból a szemekből, de hazudnék. Csak valamiféle bocsánatkérés, az pislákolt ott. Tudja, mondta a nyugalmazott vízszerelő, régen, amikor még dolgoztam, az volt a rend, hogy a feleségem szépen kitakarított a a házat, feldíszítette a fát, főzött, ahogy kell. Én pedig hazajöttem, megittam egy sört és néztem a tévét, aztán amikor kellett, odaálltam a karácsonyfa alá. Amikor meghalt, a karácsony is sírba szállt vele. Ezért aztán

Erre nem tudtam mit mondani. Álldogáltam picit mellette, örültem, hogy beengedett, karácsonyozni. Magamban elénekeltem a Mennyből az angyalt, aztán kezet fogtam az öreggel és mentem. Azóta nem találkoztunk. Néha viszek egy gyertyát arra a sírra. És elénekelem a Mennyből az angyalt. Most már nem magamban.