Szántai János

Olimpiai csoda. Lett volna. Ha tovább tart. De ettől még lenyűgöző. Szarka Nóra dokumentumfilmje a borsafüredi téli olimpiai falu történetét mutatja be.

Meleg hangú, helyenként vidám, helyenként szomorú beszélgetést folytattunk Lőrinczi Károly kolozsvári szabómesterrel. Akinek ebben a városban a kövek is köszönnek.

Ezt persze nem úgy értem, hogy a francia elnök megnyomta a piros gombot. Csak belengette a korzikai autonómiát. Nem is elsőként.

Spanyolország odacsapott az asztalra: legyen hivatalos EU-nyelv a katalán, a baszk meg a galíciai. Micsoda változás. De vajon tényleg az?

A cím pátosza első ránézésre riasztó lehet. De hogy Ady Endrét is rákenjem a képre (vagy habként a patetikus tortára), tényleg elszunnyadhat ott a lélek, akár ezer évet is. A legjobb értelemben véve.

Ez az írás nem arról szól, hogy ki a jobb szakács. És arról sem, hogy hej, de jó szinglinek lenni, azzá válni. Csak azt próbálom megfogalmazni, milyen érzés, amikor szembejön a valóság, és hogyan válhat adott esetben a – jelen esetben férfi – előnyére.

Kolozsvár egyik legendás borbélyánál jártunk. Király Irina klasszikus műhelye a történelmi központban van. És ha az ember betér oda, megnyílik a történetek feneketlen zsákja. A borbélyszakmáról, múltról, jelenről, az emberi életekről. Lepergettünk egy nyílt, szókimondó mesélős filmet, amely nem csak a mesterségról szól, benne van alaposan az élet is.

Kimentem egy tüntetésre. Amely egy város irányítóinak, nos, enyhén szólva hézagos felújító munkája ellen irányult. És láttam, hogy nálunk is van civil társadalom. Közösség viszont nincs.

A nagyon fiatal, egységes és oszthatatlan nemzetállam ügyesen csinálja (nem műveli) a diplomáciát. Ide csókol, oda üt. Aztán lesi, mekkora a tűréshatár.

Ugye, a forradalomról minden eszünkbe jut, csak épp azok a meghitt, békés pillanatok nem, amikor terített asztalhoz ülünk. Ezt az első látásra ellentmondásos képet tisztázta négy kiváló erdélyi séf.

A kolozsvári rendező nagyon szép, nagyon jó és nagyon fontos filmet készített a magyar irodalom (és nem csak) ikonjáról. És egy rendkívül hasznos Petőfi-Erdély-térképet.

Döbbenetes dolgok történtek, történnek mostanság a román tengerparton. Sok fulladásos haláleset, közelharc a parti mentők, csendőrök, illetve nyaralók közt. Miért is?

Nem, nem az a baj, hogy a történetesen roma származású dalnok csúnya szavait visszhangozta a fiatalokból (feltehetőleg tinikből is) álló közönség.

Hogy kiket takar a címbeli kel tamasek név? Hát, a nálunkfele többnyire csak Rejtő-regényekben, rigmusokban feltűnő tuareg népet. A többi címbeli fogalom világos.

Ez az írás fikció. Mert ez a nagyon egyenlő kor még nem érkezett el. Bár jó pár eleme már karcolássza a valóság felszínét. Mert dolgoznak rajta nagyon egyenlő és nagyon hozzáértő koponyák.

Ha az ember rábízza magát a lábára a román fővárosban, rövid idő elteltével azt érezheti, hogy a világ összes beszélt és nem beszélt nyelve (értsd, stílusa, mérete, állapota) zsong a fejében.

Pedig a köztudatban az él, hogy a megjelenést követően a könyvnek utóélete van. Erről, no meg az erdélyi magyar könyvkiadás hullámzó tengeréről, támogatásokról, a terjesztés hiányáról, újítási lehetőségekről beszélgettünk az Idea Nyomda és az Exit Könyvkiadó vezetőjével.

… a világ elviselhetetlen hellyé változott. Amiről mi nem tehetünk. Csak mások. Különben is, a családi demokrácia nehéz műfaj.