Vázlat az erdélyi kultúra működtetésének anyagi nyomorúságáról

Makacsul él és kering ma is egy mondás, amit Winston Churchillnek tulajdonítanak, pedig minden bizonnyal csak városi legenda. Eszerint amikor a második világháború idején a brit parlament fel akarta függeszteni a kulturális kiadásokat a hadiköltségek fedezésére, a miniszterelnök azzal reagált, hogy

Ugye érthető, hogy miért szeretjük terjeszteni ezt a kis történetet, akkor is, ha esetleg nem igaz. Mert az egyébként véglegesen és általános érvénnyel megválaszolhatatlan emberi alapkérdés közelében tapogatózik: mi az élet értelme? Aminek a megválaszolását mi intelligens lényekként is szeretjük valahogyan elemelni a materiális szintről: nem lehet pusztán az az életünk értelme, hogy fenntartsuk magunkat, kielégítsük az anyagi-testi igényeinket, vagy hogy a szellemi dimenziónkat, például a tudományt csak ennek a szolgálatára használjuk.

Igényünk van irodalomra, színházra, zenére, táncra, filmre, képzőművészetre és filozófiára is. Ezért kultúrát létrehozó emberek mindig voltak és mindig is lesznek, a művész ugyanolyan örök embertípus, mint a tanító, a gyógyító, tudós vagy a katona. Kultúrával élők, csúnya szóval kultúrafogyasztók is mindig voltak és lesznek. Vagyis a társadalomnak és az államnak fenn kell tartania a kultúrát és ez többé-kevésbé meg is történik. A kultúra ugyanis pénzbe kerül, és a művésznek is meg kell élnie valamiből, hogy alkothasson.

Eddig nem mondtam semmi újat, evidenciákról, közhelyekről van szó. De nézzük meg kicsit konkrétabban, hogyan is jön létre mindez főleg a mi közegünkben, Erdélyben, Romániában, Kelet-Európában.

nemrég jelentették be, hogy idén nem rendeznek meg Erdélyben két kulturális fesztivált: a nagyváradi Szent László Napokat és a csíkszeredai UNSCENE-t, a művészeti egyetemek színház- és filmfesztiválját. Két eltérő profilú rendezvényről van szó, de mindkét esetben a pénzhiány az ok.

Aki benne van a témában, valamilyen kulturális intézményt, szervezetet, alapítványt, fesztivált, irodalmi, színházi, képzőművészeti kezdeményezést vagy egyéb hasonló struktúrát működtet, ott dolgozik vagy egyszerűen csak rálátása van erre a területre, pontosan tudja, hogy milyen, eléggé korlátozott típusú anyagi forrásokból lehet fenntartani és működtetni egy ilyen intézményt. Nem fogok a részletekbe belemenni, csak nagy vonalakban tekintem át ezt a területet.

A kulturális alapintézmények évente változó összegű, de stabil és tervezésre alkalmas költségvetési forrásokból kapnak a működésükhöz szükséges pénzt. Közvetlenül az állami költségvetésből, a kulturális minisztériumon keresztül, vagy a megyei, illetve a helyi önkormányzati büdzséből. Szintén állami pénzek a magyarországi kormányzati források, illetve azok is, amelyeket közvetítőként, de saját hatáskörű döntések nyomán az RMDSZ folyósít kulturális szervezeteknek.

Aztán vannak azok a források, amelyeket pályázati úton lehet megszerezni, állami, önkormányzati, nemzetközi (főleg európai uniós) vagy alapítványi keretekből.

A harmadik pénzforrást a belépőjegyek, a tagsági díjak és esetenként a közönségadományokból összeálló bevételek jelenthetik.

A negyedik lehetséges forrása a pénznek a közösségi támogatás, a crowdfunding (amikor annak a bizonyos projektnek, előadásnak vagy eseménynek a költségeit a közönség állja).

Az ötödik a saját vagyonelemek hasznosítása (például ingatlanok bérbe adása), már ha vannak ilyenek.

Végül a hatodik finanszírozási pillér a szponzorizáció és a mecenatúra lehet.

Ez a pénzforrás-struktúra nem csak romániai vagy erdélyi magyar viszonylatban, hanem világszerte érvényes, nyilván országonként változó képletben. Egyes, gazdagabb országokban több pénz juthat állami forrásokból a kultúra finanszírozására, máshol nagyobb a piaci alapú működési komponens, megint máshol a mecenatúra a fő pénzforrás.

Erdélyben ha megkérdezzük egy kulturális intézmény, szervezet vagy egyéb kezdeményezés képviselőjét, valószínűleg kivétel nélkül azt a választ kapnánk, hogy

Egyrészt Romániában nem csak az egészségügy vagy az oktatás (és még más területek), hanem a kultúra is hagyományosan alulfinanszírozott államilag. Nem jut elegendő pénz a kultúrára (sem), mert kell a fizetésekre, nyugdíjakra és egyéb szociális kiadásokra, infrastruktúrára, energiára, védelemre, az államadósság finanszírozásra és sorolhatnánk hosszasan.

Ezért a kulturális intézmények vagy megelégednek azzal, amit az államtól vagy az önkormányzattól kapnak (már amelyik kap), és abból gazdálkodnak, vagy pedig megpróbálják más forrásokból kiegészíteni a költségvetésüket: pályázatokból, magyarországi állami forrásokból (ez a terület a következőkben valószínűleg alaposan megváltozik), vagy szponzorációkból.

Ugyanis néhány alapintézményen (közintézményen) kívül a normatív állami támogatások elérhetetlenek a kulturális entitások számára, amelyeknek így más forrásokból kell biztosítaniuk működési költségeiket. Az RMDSZ által kiosztott, a magyar nemzeti kisebbségnek elkülönített állami pénzek ugyan kicsiben leképezik ezt a rendszert, egy normatív-szerű támogatási rendszerben, de ahhoz csak a nagyobb kulturális szervezetek férnek hozzá, a többinek minden évben pályáznia kell. Nagyon kevés kivétellel hasonló a helyzet az önkormányzati támogatások esetében is. Ezek a pénzek nem elegendők a szervezet vagy rendezvény működésére, így további forrásokat kell keresniük.

Sok esetben a támogatási mechanizmusok átláthatatlansága és preferenciális jellege aránytalanságokat eredményezett, és mivel a támogatás erősen kötődik a politikai konjunktúrához (vagyis attól függ, hogy melyik párt kormányoz Magyarországon), nem lehet rájuk hosszú távon alapozni. Ez térdeltette le idén a Szent László Napokat is, ugyanis a költségeinek jelentős része magyarországi kormánytámogatás volt.

De menjünk tovább: a belépőjegyekből, tagsági díjakból, közönségadományokból befolyó pénzek elenyészők, ráadásul a kulturális szervezetek és kezdeményezések többsége nem is úgy működik, hogy alkalmazza ezeket a megoldásokat.

a crowdfunding-ból származó bevételek ugyanis alacsonyak és/vagy nem rendszeresek. A saját vagyonelemek hasznosítása, például ingatlanok bérbe adása megint csak elméleti lehetőség, ugyanis Erdélyben igen ritka az olyan kulturális entitás, amely így hasznosítható vagyonnal rendelkezik.

És az utolsó lehetőség: az szponzoráció és a mecenatúra. Előbbi főleg a kulturális tömegrendezvények (az Erdély-szerte megrendezett mindenféle „napok”) számára elérhető, a támogató cégek, vállalkozások ugyanis elsősorban reklámot remélnek az anyagi támogatás fejében, ez pedig csak a nagy rendezvények esetén működhet az elvárt mértékben.

A kulturális mecenatúra – bár a jelentős történelmi hagyományai meglennének – ma Erdélyben lényegében nem létezik. Ennek az okai pedig ugyanott keresendők, mint

- Demográfia. Az erdélyi magyar közösség lélekszáma folyamatosan csökken, jelenleg alig haladja meg az egymillió főt. Ez matematikailag egyre nagyobb mértékben behatárolja a lehetőségeket.

- A közösség anyagi helyzete. Az erdélyi magyar közösség nem jómódú és a többsége országos viszonylatban hagyományosan szegényebb térségekben él, főleg a székelyföldi megyék szerepelnek folyamatosan a befektetések és a lakossági jövedelmek országos rangsorának alján. A kultúrát – kevés kivételtől eltekintve – jelentősen alulfizetett emberek próbálják működtetni, gyakran elhivatottságból, önkéntes munkával.

- A kulturális támogatások hatalmas része politikai térben történik, legyen szó RMDSZ-ről vagy a magyar kormányról, ez pedig mindenféle torzulásokat és feszültségeket okoz.

- Erdélyben, Romániában, de egész Kelet-Európában sem létezik az a jelentős polgári réteg, amely a kultúra fenntartásának stabil közege például a módosabb nyugat-európai országokban (de még a kevésbé módos Magyarországon is), és amelynek létezése több évszázados folyamatok eredménye. Ennek persze a történelmi okok (a magyar államiság jellegzetességei, Trianon, a kommunista rendszer) mellett földrajzi és kulturális okai (az Európai centrumokhoz viszonyított periféria-lét) is vannak.

a generációs átalakulások pedig jelentős fáziskéséssel fordulnak rá arra az európaiasodási és nyugatosodási útra, amely némiképp naiv célként és ideálként korábban is létezett, csak épp soha nem sikerült az áhított sebességgel haladni rajta.

Nagy vonalakban ez az erdélyi magyar kultúra létezésének és működésének anyagi dimenziója és ebben a finanszírozási keretrendszerben kell mozognia annak, aki ma Erdélyben kultúrát akar létrehozni és fenntartani. És mindez nem csak a kultúracsinálásra vonatkozik, hanem például a sajtóra, médiára is, ahol apróbb, sajátos részleteket leszámítva ugyanez a helyzet érvényes.