Generációk ellopott ifjúsága, avagy egy John Lydon nevű öreg punk a színpadon

Ezt a cikket úgy is meg lehetne írni, hogy a posztpunk legendás zenekara, a Public Image Ltd (avagy PIL) másodszor koncertezett Budapesten, ezúttal a Dürer Kertben, a zene ilyen meg ilyen volt, a hatás olyan meg olyan, a közönség amolyan meg amolyan és a legendát, John Lydont (vagy Johnny Rottent, esetleg Rohadt Jancsit, ahogy a komcsi korszak magyar könnyűzenei sajtója ajakbiggyesztve elkeresztelte) látni és megszeretni egy pillanat műve volt ésatöbbi ésatöbbi… (akit érdekel, itt, itt, itt, itt meg itt nézheti újra a koncert részleteit.)

De ez nem az én tisztem.

Olyan fiatalokról van szó, akiket egy velejéig korrupt, kegyetlen, perverz rendszer megfosztott mindattól a nyers energiától, ha tetszik – hogy a PIL egyik ikonikus sorát parafrazáljam –, a haragban rejlő erőtől (anger is an energy), amelyet a rendszer ellen (is) fordíthatott volna.

A jelenség megértéséhez (vagy bár megérzéséhez) vissza kell kanyarodnunk a múlt század nyolcvanas éveibe. Amikor az a pár generáció, amelyről szó van, éppen kamaszodott vagy kilépni készült a kamaszkorból. Azok a fiatalok (például én)

Hogyne, voltak zenekarok, előadók, nagyon decensek is (bár aki igazán kemény volt, az tulajdonképpen nem volt). És hogyne, voltak rokkerek is, észídíszísek, depesesek, álcsövesek, álhippik, még punkok is. Csak a kovász hiányzott: a miliő (például klubok), ahol ezek a testükben-lelkükben dühös fiatalok összegyűlhettek volna, hogy elérjék a kritikus tömeget, feltegyék a kérdéseiket, hogy hahó, hol a repülőgép, az Északi-sark, a büszke és szabad Erdély, Partium, Székelyföld, Csángóság… És persze, hiányzott az a bizonyos muzsika. Amelyet az említett rendszer igyekezett csírájában elfojtani,

A helyzet a maga mélységében nyilván sokkal komplexebb volt ennél, azt mesélem most, ahogy annak idején megéltük. Szóval, úgy igyekeztünk pótolni a hiányt, ahogy lehetett. Kéz alatt mentek körbe a (gyakran becsempészett) bakelitlemezek, kazetták, magnószalagok. Hetekig is eltartó örökharagok keltek egy-egy régi, lehurbolt magnó által becsípett, összegyűrt értékes szalag vagy megkarcolt lemez miatt. Behúzott függönyök mögött zajló házibulikon énekeltük az István, a király egy-egy dalát, az Iron Maiden, a Judas Priest és mások nótáit. De ezek a hajdani illegális kommunista sejtekre emlékeztető haveri csoportok

Amikor kétévente, egy-egy szigorúan ellenőrzött szabadság erejéig kiengedték a családot a kommunista börtönországból, tátott szájjal néztem a magyarországi, közelebbről budapesti tűzfalakra ragasztott plakátokat: Európa Kiadó, Beatrice, URH, Kontroll Csoport, CPg, Kisangyal, Kretens, Bizottság… azt hittem, átkerültem a másvilágra. Amely történetesen minden világok legjobbika. Akkortájt kezdtem pedzegetni, hogy az Illés, a Fonográf, az Omega, az LGT jelképezte hivatalos felszín alatt más muzsikák is vannak. Arról se volt fogalmam, hogy a Kádár-féle gulyáskommunizmus 3T-rendszerében a felsorolt bandák nem tartoznak a Támogatottak kategóriájába, sokkal inkább a Tűrt és Tiltott periférián mozogtak.

Ráadásul a magyarországi ifjúsági sajtóban (pl. Ifjúsági Magazin) olyan marslakókról is lehetett olvasni (a punkról többnyire fitymáló cikkeket), mint David Bowie, a Talking Heads, az Einstürzende Neubauten, a Kraftwerk, a Neu, a Ramones, a UK Subs és persze, a Sex Pistols. Nem tudtam hova rakni ezeket az embereket, láttam, hogy dicsérik, szidják őket, de zene nem társult a szöveghez. Annyit tudtam (lemezkollekció, internet, kéznél levő szakkönyvtár híján), hogy

Aztán 1990-ben változott a leányzó fekvése, ránk rúgta az ajtót a szabadság illúziója. Megnyíltak Kolozsváron az első zeneboltok is, ahol „eredeti” lengyel kazettákat lehetett venni. Az egyik első kazetta, amire rátettem a kezem, a rocktörténeti jelentőségű sárga-rózsaszín-fekete album volt: Never Mind the Bollocks Here’s the Sex Pistols. A cím kábé azt jelenti, hogy hagyd abba a baromságokat, itt a Sex Pistols. Reggel betettem a lejátszóba, este kivettem. Kívülről fújtam a szövegeket, léggitározva üvöltöttem a refrént (ugye, a pontos szöveghez értenem kellett volna azt a bizarr angolt, amiről egy szó sem esett a suliban).

Lassan elkezdett szivárogni a háttérinformáció is: hogy ez a zenekar – édesjóistenem – 1975-ben alakult és 1977-ben már fel is oszlott. Hogy egyetlen hivatalos lemeze van. Akkor döbbentem rá igazán, mennyire elrobogott mellettem, mellettünk a rohadt élet.

Aztán olvastam valahol (vagy valaki mesélte, már nem emlékszem), hogy a frontember, Johnny Rotten (polgári nevén John Lydon) már 1978-ban alapított egy új zenekart, a Pubic Image Ltd-t. Ohó, hát ilyen kazettát láttam a boltban. Elrohantam a Deák Ferenc utcára és tényleg: Happy? – ez állt a borítón. Hát, kurvára boldog voltam. Hazamentem, felhúztam a hangerőt és… leesett az állam. A fülsértően irritáló hang ugyanaz volt, de a zene, hát az minden volt, csak punk nem. Azt, hogy posztpunk, még nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy minden idegszálam az égnek áll, mozogni kell,

Azóta eltelt 35 év. A punk mocskos szájú apostola betöltötte a 70 évet. Az a bizonyos manchesteri Sex Pistols-koncert, amely minden idők egyik legfontosabb hangversenyévé (így, kösz, Pozsonyi úr) vált: azon a június negyedikén, abban a manchesteri lyukban, ama hangverseny hallatán léptek a megalakulás útjára olyan zenekarok, mint a Buzzcocks, a Smiths, a The Fall, a Joy Division, majd a New Order… szóval ez a koncert is hamarosan megéri az 50. évfordulót. És 2026 májusában John Lydon és zenekara, a PIL Budapestre jön, fellép a Dürer Kertben. Ültem, hosszú ideig bámultam a képernyőt. Aztán megvettem a jegyet.

Snitt, Budapest, Dürer kert. Érdekes élmény volt

(avagy zajlik a munkavégzés, ahogyan a magyar bikkfanyelv fogalmaz), blokkolnak, ebédszünetre mennek, megkapják a fizetésüket, fölöttük pedig ragyog a világ egyik igen problematikus, ám továbbra is leginkább működőképesnek tűnő rendszere, a kapitalizmus. És utána az ember belép egy felvarrt romkocsmára emlékeztető kerthelyiségbe, kavicságy a földön, asztalok billegnek, két bár, szar streetfood-bódé,

Lassan megtelt a kert: a közönség soraiban feltűnt egy-egy viharvert punkzenész, alternatív sztárzenekar trombitása, túlérzékeny költőnő, veterán újságíró. És azok a már nagyon nem fiatalok, akik annak idején a CPg-re és a Kisangyalra és az összes többire őrjöngtek.

Ez volt az a pillanat, amikor könny szökött a szemembe: éreztem, hogy valami nagyon nagy rítus készül. Azok számára, persze, akik a kultusz hívei. Mert voltak ott olyanok is szép számmal, akiknek semmi közük nem volt ehhez. Ami, persze, nem baj, sőt. Élvezze mindenki a jó zenét. Csak vicces volt elnézni a plázapunkokat, akik besétáltak valamelyik bevásárlóközpontba vagy épp online rendelték meg az aznap esti (szerintük nagyon odaillő) outfitet.

Snitt, PIL. A Dürer kert nagyterme megtelt. Ott állt sok száz ember és figyelt. Nem volt ott pogózás (az punkos dolog amúgy is), pörgés, lökdösődés, semmi. Taps, üvöltés, füttyögés volt, hogyne. De mindenek fölött a figyelem.

(a rakenroll történelmének egy szelete persze, de ki a fenét érdekelt ott és akkor a patikamérleg meg az egyrészt-másrészt). A nóták közt szétnéztem a teremben és láttam, ahogy a ráncok kisimulnak az arcokon, a hátak kiegyenesednek, a tekintetek fényleni kezdenek: előbújtak a fiatal emberek (nők és férfiak), a harag energia, lehet igazam van, lehet nincs, ez nem egy szerelmes dal, süvöltötte egy emberként a hodály.

és több százszor játszódott le Karinthy Frigyes híres novellájának kulcsrészlete: na, trotli, hova lett a repülőgép, az Északi-sark, a büszke és szabad Magyarország és a többi. És a mikrofonnál ott vigyorgott, hörgött, köpködött, taknyolt, zsolozsmázott, üvöltött, kántált, varázsolt a mágus, az öreg punk-fiatalember,

És váratlanul mind megöleltük azokat a fiatal embereket, akik dühösen doboltak a koponyáinkon, hogy hol a francba hagytuk elveszni, ellopni a fiatalságunkat. És innen eltűnt minden szorongás, nosztalgikus bú, ön- és más-sajnálat. Nagyon nagy béke szállt ránk. A mágia, a rítus működött. És mindig is működni fog, amíg a Történelem kitermeli a mágusokat. Ha…