Amikor egy rockkoncertet csak ülve lehetett megnézni – lázadó erdélyi fiatalok és a Szekuritáté

Kezdjük az elején: ha valaki a tudományos profilodra kattint a BBTE Magyar Történeti Intézet honlapján, a szakterületeid felsorolása végén ott áll egy szócska: rocktörténet. A korábban diktatúrák-sújtotta Kelet-Európában, azon belül is Romániában, még azon belül is Erdélyben és magyarul alapkutatásokra van szükség. – Mesélj egy kicsit erről! Mikor kezdtél el foglalkozni vele és mit kutat egy erdélyi magyar rocktörténész?

Kicsit fura, de igyekeztem minél érthetőbben és egyszerűbben leírni, hogy azért mégiscsak legyen ott. Lehetett volna úgy is, hogy az államszocializmus időszakának kisebbségi könnyűzenei életet kutatom, de a rocktörténet kulcsszava talán a legszolidabb. Végül is ez a hobbiból lett szakmai „ártalom”.

Kölyökkorom óta elkötelezett hallgatója vagyok a rockzenének, mindig külön figyelmet kapott gimis korom óta, különösen a magyar rockzene. Amikor bekerültem a szakmába, vagyis történész lettem, akkor erre az irányra rendkívül kíváncsi voltam– hogyan működött ez abban az időszakban, amelyből lemezeim voltak és zenefogyasztók rendelkezésére álltak. Erre nem meglepő módon viszonylag kevés válasz érkezett. Nem teljes részét tölti ki a szakmai kutatómunkámnak, viszont olyan téma, amihez rendkívüli módon ragaszkodom. Ahogy említetted, elsősorban alapkutatásokat igényel, tehát nagyon határozott kijelentéseket nagyon kockázatos itt tenni, de azt gondolom, hogy minták vannak, és ahogy az idő elteltével többen hozzáteszünk dolgokat, úgy bővül az egész.

A rocktörténész. Forrás: Fodor János személyes archívuma

Mikor lehet a történésznek határozott kijelentéseket tennie ennyi idő után? Egy nagyon távoli és elrugaszkodott példával élve Sudár Balázs neve jut eszembe az őstörténet kutatásával kapcsolatosan, ahol ő is a nagyon szűk forrásokra támaszkodik, nem más történészek interpretációira. Nyilván te közelmúlttal foglalkozol, de ebből az időszakból jóval több adat van.

A források mennyisége, minősége nyilván különbözik az őskortól, vagy mondjuk a középkortól, vagy akár a későbbi korszakoktól, de az igaz, hogy jelentősen befolyásolja az adott téma körüljárhatóságát a forrásmennyiség. Ez annyiban esetleges, hogy azokból vagy előkerül több, vagy más megvilágításúak, vagy nem, így lehet határozott, vagy kevésbé határozott kijelentéseket tenni.

Az én esetemben ez szűkebben is, tágabban is a 20. század, és a példáddal ellentétben általában források tömkelege áll rendelkezésre. Hatalmas adatmennyiséget kell átböngészni, és abból leszűrni konkrét esemény kapcsán, hogy mi is történhetett igazából, ezért nehéz. Ahogy egyre közelebb kerülünk napjainkhoz, úgy az hozzátesz, hogy a legtöbb szereplő akár még életben is van, vagy sokan lehetnek azok, akik aktív emlékekkel rendelkeznek egy adott eseményről, így ez egy plusz, hogy akár fényképszerűen rekonstruálhatunk valamit. Ennek megfelelően tudunk határozottabb, de akár határozatlanabb kijelentésekkel élni.

„Tiltott gyümölcs a közönségnek?” Magyarországi rockzenekarok koncertjei a Román Szocialista Köztársaságban című előadásod elhangzott a nemrégiben lezajlott Szociológus napokon Kolozsváron. Nyilván az akkori félórába számtalan dolog nem férhetett be, egyvalami mégis többek fülét megütötte: a korabeli „baráti országok” közti, hát… nem mindig barátinak nevezhető viszony a nemzetközi kapcsolatok színterén. Hogy történhetett az, hogy mégis felléptek itt magyarországi rockzenekarok? A romániai zenekaroknak milyen külföldi, akár magyarországi kapcsolataik voltak? Mi rajzolódik ki számodra a fellelhető, levéltárakból származó adatokból vagy a korabeli szereplőkkel készült interjúkból?

A keleti blokkban is külön konstellációk, rendszerek voltak még akkor is, ha mindegyik azonos volt abból a szempontból, ahogy utalt magára, de azért minőségében vagy mélységében látjuk, hogy vannak különbségek. Én a magyar és a román eseményeket ismerem jobban a lengyellel, csehszlovákkal, bolgárral szemben. Mindegyik más, de próbáltak ebben a tágabb értelemben vett időszakban kapcsolódási pontokat, fesztiválokat szervezni, ezek általában nemzetközi fesztiválokként voltak eladva, de ezt mindig pártutasítás alapján lehetett megtenni. Magyarország egy picit ebből kivétel, ott nem igazán szerveztek nemzetközi fesztiválokat. Ezen el lehet gondolkodni, hogy miért.

Rocktörténettel foglalkozó konferencián próbáltunk erre választ keresni, és ez egyik következtetés ott az volt, hogy valójában a magyar könnyűzenei élet ebben az időszakban rendkívüli mennyiségű és minőségű produktumot tudott felmutatni, előállítani. Megkísérelték azt is, hogy egyfajta piacosítási modellként exportálják, tehát küldjék baráti vagy éppen ellenségesnek mondott „imperialista” nyugati országokba, ami pénzügyileg vagy bejött, vagy nem, de kétségtelen, hogy ez Magyarország esetében így működött. Romániában ez nem így működött, pedig itt azért szervezgettek fesztiválokat, akár nemzetközi fesztiválokat is. Itt kiemelt a brassói Aranyszarvas, ami különös figyelmet is kapott akkoriban, tényleg nemzetköziként képzelték el baráti, szocialista többségében, illetve egy-két nyugati, inkább olasz könnyűzenész, akit nem is lehet pontosan zeneileg behatárolni, de akkor divatosak voltak. Nagyon leegyszerűsítve, aki a kultúrpolitikát csinálja, az nem minden esetben több irányban művelt...

… ahogy 1989 előtt Romániában nevezték: „multilateral-dezvoltat”.

Igen. Valamilyen inspirációt kaphatott, ez amúgy akkoriban Magyarországon is így volt. Ott is ilyen szivarszagú, irodalmárszerű alakok felhúzták a szemöldöküket az akkori fiatalok bolondságain.
A kölcsönösség azért érdekes, mert Lengyelországban is, ha jól emlékszem, volt ilyen nemzetközi fesztivál. De az biztos, hogy volt erre példa, mondjuk a Phoenix vagy a Roșu și Negru esetében, hogy külföldre vagy baráti szocialista országokba elmentek hivatásszerűen fellépni.

Van egyáltalán olyan román zenekar, aki kijutott Magyarországra?

Ezt érdekes lenne mélységeiben megnézni. Amiről hallottam-láttam, az tény, hogy nem aratott osztatlan sikert. Az ottani közönség valószínűleg a hazaiakhoz, vagy a nyugatiakhoz volt szokva, ezért nem igényelték különösebben a folytatást.

Ez nem azt jelenti, hogy más műfajokban ne lettek volna sikeres kulturális csereprogramok, például nagyon jó film-csereprogramok voltak, vagy komolyzeneiek, a filharmóniák rendszeresen utaztak egymáshoz. Ennek nem volt annyira kényes nemzeti vonatkozása, a zene ilyen értelemben univerzális. A rock annyira szűk műfaj, hogy itt azért látszott.

Az iratanyagokban, levéltári forrásokban rendkívül rendezetlen az erre vonatkozó anyag, másrészt meg eléggé tű a szénakazalban. Egyszer majdnem felkiáltottam, amikor egy P. Mobil-utalást találtam egy nagy paksamétában, amiben „minden is” volt: színészcserék, könyvek, tiltólisták stb. Csak érzékeltetni szeretném, hogy ez mennyire nem kiemelt, sőt, nem is nagyon tudták az akkori adminisztrációban őket kategorizálni. Ilyeneket írtak, hogy „hangverseny”, „eljön az Omega hangversenye”…

Így ültek ők... csak így szabadott., valamint korabeli koncertplakát. Forrás: Fodor János

… (nevetünk) „concert vocal-instrumental”, „formația vocal-instrumentală”. Azt lehet látni, ha jól érzékelem, hogy formailag, nyelvileg akartak megszelídíteni valami vadat. Az itteni közönség – legyen az román vagy magyar – ülve kellett végignézze, végighallgassa az ideérkező rockzenekarok műsorát, ahogy ezt az előadásodban is említetted.

Persze. Igyekeztem korábbról vizsgálni, hogy ezek hogyan hivatkozhattak magukra vagy a koncertekre (nem csak a magyarországiak, hanem az erdélyi magyarok is) és mit írhattak le.
Például a 70-es évek elején a Gáll Ernő szerkesztette Korunk folyóirat átvett a Magyar Zenei Lexikonból egy specifikus részt, ami a 60-as évek terméke volt, majd leírják azt, hogy mi az a beatzene – ez már egy szintlépés szerintem. Nyilván ez nem rögzül be a tudatba, és így is, úgy is mindenféle összevisszaságot írnak (pop, pop-folk, folk-rock…). Ha a sajtóban keresünk a mai internetes módszerekkel, nincsen helyes kulcsszó együttesek megtalálására vagy arra, hogy milyen műfajban zenéltek. Tágabb értelemben könnyűzene, de abban igazad van, hogy van egy ilyen nyelvi megszelídítés is, ami arra utal, hogy semmilyen radikális dologra nem kell számítani, hanem igazából hangversenyhez hasonlító valamiféle kellemes izére. Az itthoni koncertkultúra hosszú ideig ilyen.

Itt talán a nyolcvanas évek közepétől van ebben áttörés, de ez kizárólag fegyelmezett keretek között zajlódhatott. Jelentős, például sportcsarnokos fellépés esetén általában ülő, fegyelmezett közönségre kellett számítani. Ez nem azt jelenti, hogy ez be is volt tartva, sőt, az ilyen kihágások rendszeresek voltak. Ilyenkor a legnagyobb reakció az volt, hogy felkapcsolták a világítást, leállították a produkciót, mindenkit a helyére tessékeltek vagy csendre intettek, és akkor jó esetben folytatódhatott. Volt olyan is, amikor azt mondták, hogy itt ennyi volt a mai műsor, köszönjük szépen, kész. És így is kegyesen meg kellett köszönni, hogy létrejöhetett eddig annyi is, amennyi.
Magyarországon a nem-kanonizált rocktörténet szerint a P. Mobil idején már behozzák a csápolást és hasonló dolgokat, ami máshol általánosan bevett dolognak számított. Itthon a 80-as évek közepétől sem mindig az előbb említett szigor volt a bevett, és persze házibulikon vagy informális koncerteken sem így működött.

A romániai magyar könnyűzene, ezen belül is a rockzene tágabb mediatizációja a 60-as évek végétől egészen a 80-as évek legelejéig terjed hazai szinten, aztán a sötét 80-as években egyre fokozottabb a cenzúra, az ellehetetlenítés és a megfélemlítés. Mi az mégis, amit tudunk erről az évtizedről itthon, amely a világon sok helyen aranykorszakot teremtett a zenében, a szomszédos Magyarországon is inkább fellazulás volt érzékelhető, Jugoszláviában pedig egyenesen virágzó szcénákról beszélhetünk, amely számos keményebb zenei alműfajnak is teret engedett?

A leghangsúlyosabb a 70-es évek, amikor először körvonalazódik egyáltalán ez a műfaj, meg a gitártorzítás egyáltalán szóba jön, és különböző hatásokra fiatalok, diákok, vagy mai fogalmaink szerint garázsbandák összeállnak, és vagy ösztönzésre – például a Siculus Fesztivál – vagy saját örömükre zenélnek. Itt a 80-as évek izgalmas és rendkívül feltáratlan, de a hivatalos megjelenések valóban a 80-as években szűkülnek be egyre inkább.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincsenek együttesek, nem zenélnek, vagy nem szerveznek koncerteket, ezt így tévedés lenne mondani. Újabb zenei hatások is megjelennek, Kolozsváron elkezd például Lénárd „Yogi” József és zenekara, a Rival is a metál fele igazodni a saját eszközeikkel. De hát szó nem lehet arról, hogy lemez, rádió, vagy bármi, ami maradandó. Lehet, hogy vannak saját felvételeik, de az informális.

Amiről tudomásunk lehet, és összeszámolható, az nincs egy tucat lemez, ami magyar nyelvű rock. Könnyűzene tágabban már lehet, hogy összegyűlne saját néven és címen. Ide értjük azokat is, amik válogatásban jelentek meg, vagy valamelyik fesztiválnak a felhozatalában szerepeltek. A Metropol például megvan válogatáslemezeken, de ők sajátot is kiadtak, igaz, a korszak vége fele már csak románul. Válogatáslemezeken vannak nyomai marosvásárhelyi együtteseknek, de messze van ez attól, ami volt a 70-es évek elején, amikor azért néhány lemez átcsúszhatott, megjelenhetett.

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, azaz a CNSAS időnként kiposztol a nagyközönség számára egy-egy „gyöngyszemet” arról, hogy a Szeku hogyan üldözte a rockereket, metálosokat. Nemrég lépett fel a Metallica Bukarestben, ennek alkalmából a levéltár közzétett egy korabeli jelentést egy csapat jászvásári fiatalról, akiknek, hogy a Kalapács zenekar szavaival éljek, „bűnük volt a rock”, 1989 februárjában kerültek a hatóságok szeme elé. Érdekesség, hogy a moldvai fiatalság nem csupán a Szabad Európa rádióból, hanem az addigra már jóval nyitottabb Szovjetunió-beli televíziós forrásból is foghatta kedvenc műfaját. De említhetném egy másik sztorijukat is: néhány fiatalt azért üldöztek, mert a farmerdzsekijeikre valamilyen írószerrel ráimprovizálták kedvenc zenekaraik neveit. Te milyen hajmeresztő sztorikkal találkoztál mélyebbre ásva a diktatúra évtizedeiben?

Részemről folyamatban is van ilyen, vannak a CNSAS-től kikérés alatt olyan anyagok, amik érdekesek lehetnek. Náluk általában kevés olyan anyag van, ami csoportokról szól, hacsak nem perről van szó. Általában egyéni megfigyelési, követési dossziék vannak, vagy azok különböző informatív fokozatai. A romániai rocker fiatalokról, vagy a romániai magyar fiatal rockzenekedvelőkről ilyen kulcsszavakkal nem sokra megyünk, ha kérést adunk le az akkreditációnál, de ha van egy nevünk vagy egy időpontunk amin elindulunk, az már egy többet segít.

Azt gondolom, hogy ha elindul egy folyamat, ami megpiszkálja ezt, akár magyar, akár román vonalon, szerintem érdekes dolgok is előkerülhetnek. Megerősíteni se, megcáfolni se tudom azt, hogy kik vagy hányan lehettek beszervezve, akár a zenészek köréből is, de fognak kihullni csontvázak a szekrényből, ebben biztos vagyok. Amit a nyilvánosságba tesz a CNSAS, az már eleve eléggé hajmeresztő.

Annyi bűnük volt, hogy teleirkálták a ruháikat a kedvenceikkel. Forrás: CNSAS Facebook-oldala

A legérdekesebb sztori, ahogy az előadáson is említettem, a csöves-sztori. A csöveseket főleg a Beatrice körüli történetekben szokás emlegetni, de 1981-ben a Neoton Família turnézott Romániában a fővárostól Craiován át Resicáig, Aradon, Nagyváradon, stb. Érinti Kolozsvárt is, és itt történik az a bizonyos „rajtaütés”, ahol a koncerten megjelenő fiatalokat, döntően kiskorúakat, és döntően a kolozsvári magyar nyelvű oktatásban résztvevők jelentős részét elővették. Ebből lett egy csöves-ügy. Onnan tudjuk a motivációt és a lecsengését, hogy itt a retorziók különböző szintjei nyilvánulnak meg. Rosszabb esetben kicsapták őket a suliból – azt nem tudjuk, hogy pontosan hányat és kiket érintett ez –, „jobb” esetben magaviseleti levonás járt érte vagy egyéb fenyítés, de a többség azért megúszta.

Valójában mire hivatkozott a Szeku, mit csináltak ezek a gyerekek?

Felvettek egy babos kendőt… Pontosan meg is lehet ezt mondani, mivel 1983-ban az ezzel foglalkozó tiszt vagy hivatalnok közzétett egy anyagot a Securitate nevű informális belső lapban. Onnan tudtak a csövesekről, hogy felfigyeltek arra, hogy az itteni fiatalok egy része a csoportosan vagy egyénileg szóba hozza őket, ezért elkezdtek utánanézni. Természetesen semmi érdembelit nem tudtak kideríteni, de Magyarországról megérkezett a válasz Ifjúsági Magazinból, vagy valami hasonlónak a kötelékéből, ahol elég szépen és definíció szerint le van írva, hogy mi az a csöves és mit kell gondolni róla.

A magyarországi rendszer megpróbálta megbélyegezni ezeket a fiatalokat, akik a negatív példái annak, hogy hol áll az ifjúságnevelés, meg hogy ezek ráadásul milyen szörnyű zenéket is hallgatnak. Na, ennek egy borzasztó rossz fordítását átemelték románul ebben a belügy által belsőleg terjesztett lapban, és az is a címe az adott írásnak, hogy „Cine sunt csöveșii?”, de magyarul írva, ami nagyon vicces.

Itt szó van a kolozsvári esetről, és arról, hogy hogy sikerült ezt felgöngyölíteni és lezárni. Megvan az a 110 környéki rendbontó, aki „mérgezi a fiatalságnak a hozzáállását, nevelését.” Ez mintát jelentett nekik, hogy miképp kell olyan esetekben eljárni, amikor ezzel a jelenséggel találkoznak más megyében vagy településen.

Ennek egy picit azért van etnikai színezete is, mert hát mégiscsak Magyarországról érkezett: mik az ismérvek – a babos kendő, a farmernadrág, a hosszú haj, az illetlen viselkedés, a „hülye zene” hallgatása, „a nem megfelelő zenehallgatás”, akár illegális csatornákon is. Tehát ez mind kirekesztő, és a rendszerre nézve veszélyes, és ez azért nagyon fontos, mert ez a jogalapja és legitimációja az ellene történő fellépésnek.

A Securitate belső lapjában stílusosan tették fel a kérdést. Forrás: Fodor János

Foglalkoztál a színpad mindkét oldalával – milyen kihívások elé néz az, aki a rendszerváltás előtti helyi rocktörténet, vagy tágabbról nézve helyi szubkultúra-történet feltárásával foglalkozik, de a rajongók szemszögéből?

Ami a színpadnak a közönség felőli oldalát illeti, arról én néhány interjút készítettem. Ezekben minden olyan külsőségre voltam kíváncsi, hogy hogyan lehetett eljutni egy-egy ilyen koncertre, milyen volt és mik voltak a nehézségek. Általában szerencsém volt olyan alanyokkal, akik egész jó képet tudtak festeni, milyenek voltak a fények vagy a hangzás, voltak-e hasonló koncerten abban az időszakban még vagy sem, elég jól lehet sok mindent ezek alapján rekonstruálni.
Például volt, amikor rendkívül egyszerűen lehetett eljutni egy-egy ilyen, egyébként ritka eseményre, ahol magyarországi fellépők voltak.

Akiket ráadásul román többségű városokban fogadtak, a magyar rajongók meg busszal mentek a koncertjeikre.

Igen. Volt egy ilyen szervezési kérdés is benne. Máskor pedig elég nehezen ment, nem is volt biztos, hogy az adott zenekar egyáltalán eljön. A sajtóba nem mindig került be, hogy például turnézik az Omega vagy az LGT. Ilyenkor az, aki erre kimondottan kíváncsi volt rá, el akart jutni, az általában megtalálta a módját. Az egyik alanyom például felhívta az ARIA-t (Agenția română de impresariat artistic, Román Művészeti Ügynökség – a szerk.), a szervezőjét ennek az egésznek, és megkérdezte tételesen: igaz-e, hogy júliusban, ebben az évben jön az Omega? Válaszolták neki, hogy igaz, erre visszakérdezett, hogy hol? Mondták erre, hogy Déván. Elmentek szegények Dévára és kiderült, hogy Vajdahunyadon lesz, de szerencsére közel volt és indult is a busz, de máskor meg egészen szervezetten zajlott. Például adott munkahely felajánlotta, hogy a következő Neoton Família koncertre Marosvásárhelyről még buszt is biztosítanak a részt venni kívánóknak, és fel lehetett iratkozni. Máskor buszoztattak is, ennek „földalatti” szervezése brassói koncertek esetében jött elő. Ez viszont megjelent a sajtóban: aki Szentgyörgyről Brassóba szeretne menni, iratkozzon fel a Megyei Tükörnél.

Bár volt körülötte körülményesség, ami informálisan megtörtént, a magyarországi, magyarul előadott zene értelemszerűen nagyon pozitív élményként jött.
Abban az esetben árnyalódott egy picit a kép az alanyaimnál, hogy ha többször volt ilyen – az LGT is többször járt Romániában, az Omega is –, akkor ott már megvolt az első alapélmény, és lett összehasonlítási alap. El tudták mondani, hogy rutinból nyomták-e, vagy volt-e kedvük hozzá, vagy egyéb ilyen részletek. Ezek azért pótolhatatlan források, mert ritkán voltak koncertbeszámolók, amik a hivatalos csatornákon jelentek meg, de azokban nem voltak ilyen finomságok.

Mennyi vizuális, fotós anyag áll rendelkezésünkre ezekről az eseményekről és a résztvevőkről?

Szerintem korlátolt számban van jelen, magángyűjteményekben, családoknál azért elképzelhető, hogy vannak ilyenek, de tömegesen én ilyesmivel nem találkoztam. Koncertekről általában a hivatalos jellegű fotók készültek el, vagy olyanok esetleg, hogy az adott újságíró odaállt az együttes mellé, lőttek egy képet róluk, és az vagy akkor megjelent, vagy megőrződött. A közönségről, és arról, hogy mennyien voltak viszonylag kevés van. Beszámolókra érdemes itt hagyatkozni, nyugodtak lehetünk abból a szempontból, hogy ezek mindig teltházas koncertek voltak.
Van olyan magyarországi együttestől származó sajtóinformáció, hogy akár kétszer is meg tudták volna rendezni ugyanazt a koncertet, vagy nem volt elég nagy az adott helyszín. Igény tehát volt rá, de hát ez nem piaci logika alapján működött értelemszerűen.

Részt vettél korábban az Elmúlt jelen című kiállítás és interaktív honlap megalkotásában történészként. A projekt arra vállalkozott, hogy a rendszerváltást a romániai magyarok szemszögéből mutassa be, szó volt benne a ‘89 előtti közvetlen időszakról, a forradalomról és arról, ami közvetlenül utána történt. Visszatérek időnként erre a honlapra, mert megragadták a figyelmem a szintén marosvásárhelyi származású Boros Olimp fotóarchívumából származó képsorok, amelyek a korabeli rockereket ábrázolták hűen, de ezek a fotók jobbára 1990 után készültek, vagy közvetlenül akkor, és kapcsolódnak az Edda első erdélyi fellépéséhez. Szinte alig léteznek elérhető vizuális lenyomatai ennek a szubkultúrának.

Az Elmúlt jelen csapatából én voltam, aki feldobta, hogy valamilyen szempontból jelenjen meg a zene, és mivel én ezt ismertem, ezért lett belőle rockzene. Ez is kétosztatú, hogy a szocializmus, illetve a rendszerváltás környékén ennek egyrészt milyen hatása volt. Kiaknázatlan és kevésbé kutatott téma, hogy az a segélyezési hullám mit indított el, vagy annak továbbgondolása, hogy a piacosítás hogyan nyírta ki vagy lehetetlenítette el a hazai művészeket, fellépőket vagy zenekarokat, ugyanakkor tovább hogyan adott kenyeret az akkor már retro, vagy az újabb együttesek esetében, akik eljöttek ide Magyarországról. Ezzel együtt évekig nekik is kenyerük volt, hogy eljönnek, csinálnak egy turnét Erdélyben, vagy megfizetik, vagy nem, de végül is mindegy, mert teltházak vannak.

Nos, fényképek tekintetében azt látjuk más kollégáim észrevételei és kutatásai alapján is, hogy a szocialista időszakban a fotózás és filmezés rendkívüli dolgoknak számítanak. Nincsenek underground filmjeink, lesifotóink.

Le volt azért dominálva ilyen értelemben a társadalom, messze nem úgy volt, hogy mindenki rendelkezett fényképezőgéppel. Azt nem tudom pontosan, hogy érvényben volt-e – mint az írógépeknél –, hogy be kellett vinni gépet, hogy regisztrálják. Az írógépeknél azért volt ez, hogy ne tudjanak szamizdatokat csinálni. Ha nem is volt ilyen szintű, de az elképzelhető, hogy ez egy nagyon ellenőrzött dolog volt, nagyon szűk, családi, belső, nem publikus szférára korlátozódott.
Ha megnézzük az Azopanra felkerülő, bővülő gyűjtemények jellegét, ezek a legtöbb esetben kiránduló fotók, vagy szűk családi megnyilvánulások, ritkább esetben valamilyen május elsejei vagy hivatalos ünnepség alkalmával megörökített képsorok, de nem atipikusak. Történészekként vakarjuk a fejünket, hogy az agyondokumentált 20. század második fele esetében sincs sok ilyen jellegű anyag, vagy még nem kerültek elő olyan mértékben, hogy nyilvános legyen.

Olimp csodálatos gyűjteménnyel rendelkezett, és persze megmutatta szubkulturális szinten is azt a csoportot, ami utal is arra, ahogyan működhetett különböző városokban, a nagyobbak esetében ez negyedekre is leosztható volt (Marosvásárhely esetében a „dombosok” vagy a „budaisok”). Úgy lenne érdemes, hogy ezt minden városban felgöngyölítsük.

Olyan ez az egész mint az amnézia – 40 évig volt valami sűrű köd, ahol lehetett legjobb esetben ügyeskedni és hozzájutni dolgokhoz, ami egyszerre egyik napról a másikra megszűnik, és egy új gazdasági és politikai környezetben egyszerűen van. Ugyanúgy, mint máshol. És ez nagyon fontos.