Amikor a párhuzamos valóságok találkoznak egy hegyi legelőn

A múlt hét vége fele megérkezett az idei nyár második hőkupolája a mioritikus hazába. A klímaszorongó felvilágosultak azonnal reszketni és végrendelkezni kezdtek (ami nem zárja ki, hogy közben egyenlőbb erdélyekről deliráljanak), miközben ujjacskáik a légkondi távirányítóját simogatták, hogy még több hűvöst préseljenek ki a gépből.

A klímakatasztrófa-pesszimisták kiültek a kispadra a déli verőfényben és füstölgő fejjel szidták a woke-ot meg a kommunistákat meg az LGBTQ-közösséget (nem érdemes érdeklődni az ok-okozati összefüggések iránt), a romákat, a globális balt, amiért mindenre ráteszi a tetves kezét és egyáltalán.

Na de mit tegyen (ilyenkor és úgy általában) az a sok ember (a szavazópolgárok nagy része, reményeim szerint),

vagyis nem köti le minden hőkupolás percét az, hogy éppen miért retteg vagy kit szid. A neten nincs mit keresnie, hiszen az említettek ott hisztiznek, hörögnek, vetik a világ elé a saját jelenéseik könyveit. A szomszéddal se tud beszélgetni, mert hétvége közeleg, elment falura. Vagy bezárkózott a lakás legmélyebben fekvő helyiségébe és olvas, filmet néz, esetleg tervezi a szabadságát egy olyan helyre, ahol éppen akkor nem lesz hőkupola.

nem képes aggódni semmiért, nem érdekli, hogy a medvék, bocsánat, macik napszúrást kaphatnak ebben az infernóban, de az sem, hogy a verőköltő bodobácsoknak nem jut elég víz, ugyanakkor arra se képes, hogy válogatott káromkodások pörölyével verje képzelt ellenfeleinek fejét (rohadt libernyákok, hazaárulók, ballipsik, sorosisták stb.) a közösségi hálózatok bugyraiban, szóval az ilyen semmirevaló alász-plajbász-pária mit tehet ilyenkor?

Nos, például arra gondol, hogy ha (a nagyon nem egyenlőbb) Erdély fővárosában napközben 35 fokot mérnek a szakemberek árnyékban (van az 40 is az árnyékon kívül), akkor például 1000 méteren felül már csak 28 fokot mérnek ugyanazok a hőmérők. És akkor az Erdély-fővárosi trópusi estékről és reggelekről még nem is beszéltünk.

Tehát beültem az autóba (bocsánatot kérek mindenkitől, akinek ez fáj, de az autózás volt a legegyszerűbb, ha nem is a legolcsóbb módszer, hogy eljussak a célpontba) és meg sem álltam az 1100 méter magasan fekvő Smida nevezetű falucskáig.

Ez a Smida az Erdélyi-szigethegységben van, közigazgatásilag Jósikafalvához (Beliș) tartozik – tudják, ahhoz a Jósikafalvához, melynek közelében 1849 júliusában a Vasvári Pál őrnagy vezette magyar csapatok vereséget szenvedtek a román sereggel szemben, aztán 69 év múlva, 1918 novemberében a románok (más források szerint az uradalmi fűrészmalomban dolgozó szerb, olasz és orosz hadifoglyok)

az előtte álló Vasvári-kápolnát pedig ortodox templomnak kiáltották ki (bár nem egészen világos, a szerbeknek, oroszoknak, pláne olaszoknak miért állt volna ez érdekében), ami sajnos véres ellencsapást szült, melynek legalább 41 román hegylakó esett áldozatul (egy részük biztos ártatlanul), ami viszont egyáltalán nem könnyítette meg a Román Központi Nemzeti Tanács és Jászi Oszkár nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszter éppen zajló (és amúgy sem túl kecsegtető) aradi tárgyalásait arra vonatkozóan, hogy Erdély valamilyen formában esetleg mégis maradjon Magyarország része.

Szóval, Smida Jósikafalvához tartozik és az ember úgy érzi magát, miután elhagyja az E60-as európai utat és elkezd felfele kanyarogni az erdős hegykúpok oldalaiban haladó úton, mintha váratlanul Svájcba érkezett volna.

Jászi uram elképzelése szerint az 1918 utáni Magyarországot 14 kantonra osztották volna (svájci mintára), ebből nyolc magyar vagy magyar többségű, egy szlovák, három román vagy román többségű, egy szerb és egy vegyes (német-magyar-szerb). Persze, a terv nem tetszett a már egyesülésben gondolkodó románoknak, de a magyaroknak sem, szóval ahogy jött, úgy el is bukott.

A hegyek, a svájci hangulat viszont itt maradt az azóta eltelt bő száz év dacára (benne 40 dögvésznél is pusztítóbb kommunista, majd nemzeti szocialista diktatúrával és 36 év átmeneti vadkapitalizmussal).

Kiemelném, hogy az utak kiválóak (alig akad problémás szakasz), bár keskenyek, vagyis autópályás képzettségű sofőrök inkább menjenek a tengerre (nagyon hülyék, amikor egy másfél sávos úton tolják az elektrojárgányukat és integetnek, menj arrébb, mert ők jönnek), Smidából pedig a szélrózsa minden irányába lehet kirándulni: 15 kilométer Pádis és az ottani csodák, két kilométer a Bélesi-víztározó vége, lehet bringázni, túrázni (vannak klassz tematikus útvonalak, például a Teodor Șușman-féle kommunistaellenes partizáncsoportról elnevezett 10 kilométeres túraútvonal, amelyet 2024-ben csináltak meg), csónakázni, de egyszerűen csak üldögélni, olvasni, beszélgetni is. És medve sincs minden bokorban, hej!

Jártam már Smidán, egész pontosan 2017-ben, a Smida Jazz Fesztivál második kiadásán.

A fesztivál területét lelakatolt kapu őrzi. 2020-ban a pandémia rácsapta az ajtót (mint minden tömegrendezvényre), aztán 2023-ban volt még egy alkalom, azóta évről évre halogatják a szervezők.

Ezúttal tehát csend fogadott. Azaz, fogadott volna, ha a választott panzióba nem épp a Rock Academy nevű magán zeneképző egyhetes táborának utolsó napjára érkeztem volna. Tisztességesek voltak a panziósok, előre szóltak. Meghallgattam hát a Nirvana, a Metallica, a Cranberries stb. megaslágereit (mindegyiket vagy hatszor) lelkes gyerekek előadásában, akik igazán profi szerkón tolták a rockzenét, öt méterre a legelésző tehenektől. Tetszett a muzsika. Remélem, a jószágnak is.

Feltett szándékom volt, hogy ezúttal nem bújom a tájat, csak üldögélek a teraszon és szóba állok mindenkivel, aki hajlandó velem szóba állni.

A gyerekek elmentek lefeküdni, a csend éppen leülepedni készült, amikor

(ilyen fekete folt van a nadrág seggén, ez vicces, bár teljesen logikus, vízálló anyag, ha a viselője a patakban kíván üldögélni, mint valami marxista filozófus) és azonnal bekapcsolta a dróttalan bömböldéjét.

A román nép egyik, ha tetszik, nemzetkarakterológiai jegye a rendszerváltás óta eltelt 36 évben, hogy alaposan megtanulta, mik a jogai. Egyebet nem (például azt, hogy a jogokhoz kötelezettségek is társulnak), de jó munkához idő kell. Ja, sokat járt külföldön is (nem csak az ő hibájából), tehát a kurrens európai standardokkal is tisztában van. Így aztán, ha netán pénzre tesz szert (mindegy, hogyan, ezzel a tolvaj, korrupt, csaló maffiaállammal szemben a csalás, lopás, korrupció stb. hőstettnek minősül),

hogy aztán legyen mivel csapassa a tengerpart homokjában, legyen mivel szelfizzen a Bélesi-víztározó fölött és persze, legyen mit bömböltessen az üdülőtelepen. Az a 36 helyi lakos (2021-es népszámlálási adat), aki itt maradt, megszokta. Amúgy is, ők az ilyen fekete-seggfoltos-hangszórós béemvésekből élnek.

Mint az alsó szomszéd. És csapjak össze a seggfoltos hegyi pojácával, hallám, ki tudja hangosabban tolni a pillanat maneleslágerét. Történetesen kedvelem a manelét. A hangerőt nem kedvelem annyira, pláne így esténként, amikor a hőmérő higanyszála szépen 15 fok alá csorog és felpattan az égre a Hold is.

A panziós hölgy bocsánatkérően mosolygott. Felsőgyurkucán lakik. Alsógyurkuca is létezett 1970-ig, aztán elnyelte a Bélesi-víztározó. Kérdeztem, hányan laknak ott. Olyan százan (ellenőriztem, 92-en, a 2021-es népszámlálás szerint).

De hát ez a hely turistaparadicsom is lehetne, én is ideköltöznék szívesen. Persze, bólint a hölgy, csak hát sok a csalás, a maffiózó, törvény nemigen van, iskola nincs, csak Jósikafalván, télen pedig nem éppen gyerekjáték az ottani élet. Ő miért nem ment el, kérdem. Büszkén kihúzza magát. 2012 óta munkakönyves állása van a panzióban. A munkakönyv, az számít. Az rangot ad. Rengeteg a feketemunkás.

Vizet töltöttem épp az ebédlőben, amikor rám szólt egy fiatalember, mindkét keze, karja tele tányérral:

Vagyis: Uram, kinyitja nekem azt az ablakot, kérem? Reflex-szerűen kinyitottam a konyhába nyíló kétszárnyú elválasztó ajtót, odabentről rám mosolygott egy távol-keleti arc. Hirtelen két dolog is megütött. Az obloc, ami nyilván a magyar nyelvből került át a román tájszólásba, illetve a távol-keleti mosoly. Mindkettő érthető. A srác a szüleitől, nagyszüleitől kapta az oblocot (el is nevettük később). Másnap reggel épp a kávémat ittam az elülső (közös) teraszon, amikor kiugrott a konyhából és egy parittyával lődözni kezdett a panzió tökéletesen fazonírozott pázsitját legelő tehenekre, igen gyenge hatásfokkal.

Egy nappal korábban jól szórakoztam azon, hogy az egyik vendég ismételten hessegetni próbálta a derék kérődzőket, hogy ottan miért zajonganak. Ő volt az, aki valamivel korábban azzal indokolta, hogy a gyerekek előtt bömbölteti a manelét, hogy hát a gyerekek is hallgatják az ominózus muzsikát odahaza. (Fel se merült benne, hogy vajon miért.) Pedig

Ráadásul Smidán történetesen suhogó ingyen van. Az a híres anekdota is eszembe jutott (ha már Svájc), hogy egy ember épített egy házat valamelyik svájci hegyi faluban. Igen ám, de minden reggel arra haladt el a tehéncsorda. Kolompolva. A jóember tűrte egy ideig, aztán panaszt tett a polgármesterei hivatalnál, hogy zajártalom, meg tehenek meg minden. Mire

A tehenek sehogy sem akartak „elköltözni” a panzió elől, viszont egy-egy kavics veszélyesen közel pattant a parkoló autókhoz, ezért megjegyeztem, talán hatékonyabb lenne, ha a személyes tekintélyével hatna oda, ha már odébb kell hajtani a jámbor állatokat. A fiatalember később elmesélte (rendesen összebarátkoztunk), erdőmérnöki karra jár egyetemre. Mondtam, pompás, hát Smida környéke tele van erdővel.

De hát kellene oda az erdőmérnök. Legyintett: őszintén sajnálja, hogy Romániában született. Itt mindennek vége. Annak is, ami korábban még működött valahogy. Kész, semmi bizalma sem maradt. Se a kormányban, se a helyi hatóságokban. Erre nem volt mit mondani. A párhuzamos valóságok váratlanul durván összeütköztek az idilli hegyi legelőn.

Még megpróbálkoztam azzal, hogy né, a távol-keleti jóember idejött dolgozni.

De ő erről nem tehet. A legszomorúbb dolog az volt, hogy nem igazán tudtam neki semmit mondani. Üldögéltünk a kora délelőtti 22 fokban, bámultuk az elénk táruló tökéletes természeti képet. Én szívesen odaköltöznék, ha tehetném, ő azonnal elvándorolna, ha tehetné. Körénk borult a táj, a csend, a bömböldések valahol szelfiztek épp. Kinyílt egy obloc a kis- és nagyvilágra.