Inkább németként meghalni Németországban, mint románként Romániában

A 26. Filmtettfeszten mutatták be Kolozsváron Kabay Barna és Petényi Katalin majd’ másfél órás alkotását, a Siebenbürgen, Süße Heimat (Erdély, édes otthon) című dokumentumfilmet. A film 1990-ben készült (egyes források szerint 1989-ben), de

Hogy miért vártak vele az alkotók ennyi ideig, komplex kérdés, ám a néző számára talán nem is annyira fontos. A fontos az, hogy a filmet meg lehetett nézni. Akkor, ott. (Sajnos, a hírek szerint további nyilvános vetítése nem lesz a közeljövőben.)

Hogy miért volt, lenne fontos megnézni a filmet? Ez is komplex kérdés, ugyanakkor talán nézői szempontból a legjelentősebb. Ahogy a klasszikus közhely (a legnemesebb értelemben) is mondja:

A rendelkezésre álló adatok szerint a filmet a Securitate megfigyelése alatt, hivatalos engedély nélkül, titokban készítették a szerzők. Nem irigylem az alkotókat, így visszatekintve. Egy rossz mozdulat, egy besúgó „jóindulata”, és lebukhattak volna. Szerencsére nem így történt, legalábbis annak alapján, hogy az alkotás meglett és végre bemutatták a Filmtettfeszten.

A film címe az erdélyi szászok himnuszaként elhíresült 1846-os hazafias dal egyik sora. A dal zeneszerzője a tősgyökeres erdélyi szász Johann Lukas Hedwig, a szöveg ma is ismert formájának írója a nem erdélyi szász, de 1841 és 1849 között Brassóban élt Maximilian Leopold Moltke újságíró és honvéd (nem mellesleg).

És akkor néhány szót az erdélyi szászokról, hogy megérthessük a filmbeli történetet:

hogy aztán az évszázadok során lejtmenetek és felívelések közepette virágzó városi és vidéki kultúrát hozzon létre a Királyföldön, a Barcaságban és a Beszterce-vidéken, amely aztán a történelmi régiókban szanaszét éreztette a hatását. 1919-ben a szászok támogatták Erdély egyesülését Romániával, ám rossz lóra tettek, ugyanis az egyesülést követően a román hatalom agresszív asszimilációs politikát folytatott, amely a szászoknak sem igazán hozott a konyhára.

A II. világháborúban a náci Németország villantott fel egy esélyt a szászok számára, különösen, hogy 1944-ig Románia a németek oldalán állt. Augusztus 23. után viszont a románok átálltak a szövetségesek oldalára és onnan elkezdődött a szászok lejtmenete, két lépésben.

Számokban ez úgy néz ki, hogy 1910-ben például körülbelül 237 500 szász élt a majdani Románia területén, 1989-ben viszont csupán 95 ezer. Az 1990-es évek újabb kivándorlási hullámában elmentek még vagy 75 ezren. És kész.

A film két barcasági szász család történetét mutatja be a Ceaușescu-diktatúra legsötétebb időszakában. A képlet egyszerű: az egyik család úgy dönt, nem vándorol ki, a szülőföld fontosabb, mint a jólét, biztonság, a német nyelvi közeg. A másik család a kivándorlást választja. A két történet a maga egyszerűségében, tisztaságában döbbenetes néző számára. Az első házaspárt figyelve az ember arra gondol, igen, idősek, könnyű nekik helyben maradni.

Megszokták az életet, a román szomszédokat (ugye, románok költöztek az elvándorolt szászok helyére), gyermek nincs (legalábbis nem mutatja be a film), unoka nincs, egy kis kutyus a házi kedvenc, akit becézgetnek, meg néhány nyúl, amelyekről hosszan beszélnek, főleg a feleség. Az a kép alakul ki a nézőben, hogy az állatok pótolják a nagyobb családot, a leszármazottakat az idős házaspár számára.

Nem túlzok: rég nem láttam ilyen derűs emberpárt. (Persze, meghaltak már, de a filmen bizonyos értelemben örökké élnek, ugye.) A férfi paplanokat varr, de csinált ő már mindenfélét az életben, a templomi orgonán is játszik. A templomban meséli el, hogy úgy akar lobogni, amíg él, mint a templomi zászlón a láng. A nő a háztartást vezeti és intézi a nyulakat, a kutyust, a családot. Közben elmesélik, hogy a férfit a román átállást követően a szovjetek elhurcolták valamelyik munkatáborba, évekig semmit sem tudott a feleségéről, az otthonról.

Erről eszembe jut apám, aki arról mesélt, hogy miután elfogták az oroszok az Uz-völgyében, az elosztótáborban megsúgta neki valaki, mondja nyugodtan, hogy román, mert akkor hazaengedik. Nem mondta. Kapott is három év hadifogságot ajándékba a ruszkiktól. Így ment ez.

A házaspár történetének csúcspontja az, amikor a férfi kivezeti a filmeseket a temetőbe. Nem tudjuk meg pontosan, melyik barcasági településről van szó. Annyi kiderül, hogy Barcaföldvár három, Szászmagyarós hét kilométerre van onnan, ahol ők laknak. És a vén csirkefogó, ez a derűs, csupa szeretet férfi belemondja a kamerába a poétikus paradoxont:

Mert ott az igazi béke. Németül a béke Frieden. A temető Friedhof, a béke udvara.

A tragédia az, hogy az 1990 óta eltelt 36 évben a szász temetők egy része egyre elhanyagoltabb lett. Van, akinek még hazajön a fia-lánya, de olyan is van, ahol elvadult bozóttá vált a sírkert. Ami ugyan még lehet a béke udvara, de hogy meddig, a fene se tudja.

Lehet, azért, mert a folyamatos megfigyelés miatt az alkotók nem tudtak visszatérni a helyszínre. Lehet, azért, mert egy boldog, elégedett emberpárról egyszerűen nem lehet többet mondani, akkor sem, ha a boldogságuk a legsötétebb európai diktatúrák egyikének dögletes televényéből szökkent szárba.

A másik történet helyszínéről tudomást szerez a néző, elmondja az egyik főszereplő: szászvolkányi szász családról van szó.

Időközben románok költöztek a családi házba, nekik a kisházban kellett meghúzni magukat. Csak 1957–58-ban tudták elkezdeni a német származású emberekre (lásd még, protestáns munkaetika) oly gyakran jellemző szívós munkát, amellyel helyreállították a családi birtokot.

Közben azt látjuk, hogy a család tesz-vesz, süt-főz, zajlanak a mindennapok. Akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a férfi spaklival javítgatja a ház oldalát és azt mondja, legyen minden rendben, mielőtt elmegyünk. Tessék? A alkotók körülbelül 35 másodperc alatt bemutatják nekünk a szászság munkához, élethez való viszonyát. Rendnek kell lenni, akkor is, ha az ember emigrál.

Ez a család az emigrációt választotta. Mert ez a család népesebb, a házaspár leánya Németországba ment feleségül, a nagymama is kint van már, indulnak hát ők is.

A torokszorító valóság lassan bomlik ki a vásznon: pakolnak. Könyvek, ruhák, ékszeres doboz, a szénahányó villák maradnak, eladják olyan 50 lejért, keresett cikkek azok. Körbejárják a rokonságot, barátokat, falustársakat. Elmennek a templomba. A közösség külön összegyűl és elbúcsúztatja őket.

akit a szülőföldjébe, Erdélybe, az édesanyja mellé fognak temetni. A nézőnek a végére már a szíve szakad meg. Aki nem túl fiatal, biztos megélt már ilyen búcsút. Én 1987 vége táján éreztem ezt a torokfojtogtó tragikumot, amikor Kádár Tibor festő emigrált, és az indulás előtt este meglátogattak minket, pontosabban apámékat. Az üres székek az asztal körül, amikor felálltak, búcsúztak.

A messze idegen földre menni készülő asszony belemondja a kamerába a súlyos döntés okát:

Abban a Romániában, ahol a rezsim a korszerűsítés zászlaja alatt módszeresen rombolta a szász falvakat, igyekezett megszüntetni a német nyelvű iskolákat, miközben jó pénzért árulta Németországnak a szászokat.

Az alkotók végigkövetik a házaspárt, attól a pillanattól kezdve, hogy utoljára kilépnek a porta kapuján, felülnek a buszra, majd a vonatra, Bécsig, aztán a végcélig, amely a kontextusból sejthetően Nürnberg. Szászvolkányban sírnak, mert ki kell szakadni a szülőföldből. Nürnbergben nevetnek, mert keblükre ölelhetik a család már kivándorolt tagjait.

A film nem moralizál, nem sejtet, csak megmutat. Ilyen is volt, olyan is volt. És azon is eltöprenghetünk, ha már itt tartunk, hogy 1997. május elsején Adrian Severin akkori román külügyminiszter Klaus Kinkel akkori német külügyminiszter előtt

lásd a szovjet deportálásokat, a svábok Bărăgan-alföldre való kitelepítését és a Ceaușescu-féle végkiárusítást. Ez szép. Viszont miniszterelnöki, netán elnöki bocsánatkérésre soha nem került sor. Pedig még szász államelnöke is volt azóta Romániának. Így megy ez.