A Fotógróf

Szögezzük le mindjárt az elején: az 1933-ban Aradon született magyar-zsidó-sváb-román-erdélyi és kolozsvári fotóművész, Szabó Tamás meghalt. 93 évesen. Ezen nincs mit szépíteni. Lassan elindul minden nagybölény, hogy elfoglalja az égen saját csillagképnyi helyét. Amihez igazodni tudunk, mi, későbbiek. Ha látjuk. Ha látunk.

És ha van Isten vagy sors vagy véletlen (kinek-kinek vallása vagy -talansága szerint), akkor 930 évesen is élni fog. A szemein keresztül. Amelyeket itt hagyott bárkinek, aki nem csak néz. Bársonyos, szelíd szemei voltak. Így ismertem meg, gyerekként, amikor benézett egy születésnapomra. Nem azért, mert barátok voltunk. Azért, mert apám a barátja volt. És megkérte, fotózza le a gyereksereget. Megtette, nevetett, vicceket mesélt közben. Akkor szerettem meg.

Ahol a folyamatos megfigyelés alatt tartott írók, szerkesztők, képzőművészek, zenészek találkozhattak. És berúghattak. És rávicsoroghattak a megdönthetetlennek tűnő türannoszra. Vagy kinevethették. Mert tudnivaló, hogy a nevetés gyilkos dolog, mondogatták a sokat olvasott írók, szerkesztők, képzőművészek, zenészek. Apámék, vagyis hát a mi Farkas utcai házunk egy ilyen sziget volt. Jönnek a nevek: Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos, Csép Sándor, Gáll Ernő, Demény Attila, Árkossy István, Heim András, Incze János, a dési (a minap megtaláltam egy letépett újságlapot, amit az ajtóba dugott annak idején, hogy nálunk járt délután pont 16 óra 35 perckor és bocsánatot kér az alkalmatlan időpontért), Makár Alajos, Simon Gábor, Sipos László (amikor a városban járt), Gergely István… és a sor hosszú.

És ott volt Szabó Tamás. Aki mindenkit ismert. Akit mindenki ismert. Magyarok is. Románok is. Aki pontosan tudta, milyen súlya van a tekintetnek. Különösen akkor, ha végül papírra vetíti, a vegyszerek mágiájával papírba zárja a látványt. Hogyne, csinált ő pártos fényképeket is, rendelésre. Szépen keresett is vele. De ez a jéghegy csúcsa. Az életmű oroszlánrésze teljesen másról szól.

Ott van például a fotóknak egy csoportja, amely egyetlen pillanatban összesűrítve hordozza a képen látható kis világok teljes történelmét, a tudhatatlan régmúlt határától (mondjuk, a születés utáni első emlék a határkő) a később érkezők által már tudott jövőig.

Nyilván nem a a földrajzi teret, az adminisztratív területet, az elszakított országrészt, a csatolt országrészt, egy vers, festmény, zenemű tárgyát, nem. A költőien lakozható helyet a maga teljes bonyolultságában és töredezettségében. Azt az Erdélyt, amelyet Szabó Tamás teremtett meg. Háromszázhatvan fokban és a földrajzi területen messze túlnyúló körben.

(Nem tudom, ki adta Szabó Tamásnak a nevet. Aki tudja, jelentkezzen.) És az illetők örömmel hagyták, randalírozzon köztük a képek Autokülosza, ez a mestertolvaj. A kedvenceim közé tartozik a Tóth Lászlóról készített fotó (Tóth László szintén ott ült a konyhánkban, már amíg ki nem vándorolt), amikor az ember ül egy széken, majóban, a kezei a feje fölött, arcán emberfeletti erőfeszítés (kín?) és valami irdatlan és láthatatlan terhet készül eldobni. A másik kedvencem a Bencze Ferencről, a Libáról készített kép: az ember beleröhög a lencsébe,

Belelátunk a groteszkül eltátott szájba és látjuk, hogy foghíjas, ami egy színésznél nem feltétlenül előny és váratlanul ránk zuhan a korszak minden test- és lélekölő mérge, de Liba csak röhög, röhög, bele a világba, magasról tesz bármi halálra, legalábbis ott, abban a pillanatban, amikor Szabó Tamás bársonyos kameraszemei előtt kivetkőzik magából vagy épp beöltözik magába.

Vagy ott van a kolozsvári szent festőről, Fülöp Antal Andorról készített fotó: hermetikus, zárt világ az Andorkáé, ahogy szólítani szabadott nekem is (tőle tanultam meg a bélyegek tiszteletét és mágiáját, meg egyenes háttal ülni).

a kolozsvári „őrült” Incze Ferenc képe, ahol az ember szilánkokra töredezett arccal, kétségbeesetten küszködik a saját szeme világával, a vászonnal, a kicsinyes és nem-értő világ sárkányával, egyik kezében pajzs a paletta, a másik kezében lándzsa az ecset. Mintha Szent György lenne neve… (Egyik szobám faláról ma is néz, ecsettel vakarja a fejét, boszorkány suhan át fölötte, hej, mibe keveredtünk… ) Vagy Szervátiusz Jenő portréi, aki minden képen olyan, mintha a saját szobra lenne. Pedig tudott nevetni, recsegett bele az arca, emlékszem, amikor faragni tanított. Valahol a Fellegváron ma is ott van egy fél bivaly, amit én faragtam, persze, Jenő bácsi meg az Úristen (hogy melyik ki volt, ma sem tudom) igazította hozzá a kezem.

Kós Károllyal (vagy nélküle, ahogy adódott) bejárták Erdélyt és mindent lefotóztak, ami vas. Az 1988-ban a Kriterionnál megjelent albumon látszik… hát persze, látszik, mennyire szürke és szegényes és foghíjas volt az a világ. Egy albumnak nem így kellene kinéznie. Kopott, rossz minőségű, gyenge papír, bárhol kidobnák. Na de nekünk akkoriban ez volt. És a képek precízek. Alázatosak. Nincs művészi mágia. A vas képe olyan, mint a vas. És akkor is létezik, ha már nem létezik. Ha beleolvadt a transzilván háttérbe. Mint Kós Károly. Vagy most Szabó Tamás. Igazából ez is… mind-mind mágia. Csak másféle.

Miközben hallom a hangját, nem mély, de nem is magas, megnyom egy-egy szótagot, bársonyos szemével fotózza megalázottságban égő arcom, éppen megint kiestem az orvosi egyetemi felvételin. Jánoska (így nevezett), fel a fejjel, legalább tudod, hogy nem vagy román. A kesernyés poént csak az érti, aki tudja, hogy a kommunista diktatúra idején működött a numerus clausus elve, miszerint csak bizonyos, a pártállam által megszabott számú nem román jelentkezőt fogadott, például az orvosi egyetem. És nevetett. És nevetett Csép, Demény, Kántor, mindenki, aki épp ott volt. Kiröhögtük a diktatúrát. Mert tudnivaló, hogy a nevetés…

Szóval: Szabó Tamás volt az a fotóművész, aki a kalotaszegi tisztaszobába belekollázsolt egy aktot. Egy pucér nőt. (Egész sorozat van ezekből a fotókból.) 2026-ból visszanézve akkora avantgárd tett ez! Persze,

Óraszámra írhatnám az emlékfoszlányokat arcokról, képekről, összekacsintásokról, ahogy Szabó Tamás látott és fény-tér-képezett. Sok időt töltöttünk együtt, egy ideig. Aztán fordult a világ, jött a digitális fotó, az internet, a mobiltelefon és a régi nagybölények elvándoroltak, ha akkor még nem is térben.

Őrzök róla egy képet (lásd fenn). Önarcfotó. Szabó Tamás egy tükörben fényképezi magát. És a tükör torzít. Mint az emlékezet. Emlék-kép ez. Szabó Tamás saját emlékét írja bele a fényérzékeny anyagba.

Az én emlékezetem képei is torzítanak. Ám az embert, a fotóst, az alkotót, a nagybölényt látom. Talán nem olyan nagy szeretettel, biztonsággal, szakértelemmel, ahogy ő látott. Azokkal a bársonyos szem-lencséivel. De ez nem is baj. Ülünk egymás mellett a nagytemplom tornyának keresztjén, a Fotógróf, én, na meg a tündérlaktanya. És telik velünk az idő. Életen innen, örökléten túl.