Teambulding 2, avagy Románia korporatistái és Moldova népe, egyesüljetek!

Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ elitfesztiváljainak egén, viszont álláspontunk szerint többé-kevésbé pontos (tér)képet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című alkotásról volt szó, a második rész tárgya a Romina VTM című manele-film volt, a harmadiké a Taxisok, a negyedik a Buzz House The Movie című influenszerhorrorról szólt, az ötödik A tökéletes jelölt című hazai politikai szatíráról, a hatodik részben a Transilvanian Ninját elemeztük, a hetedikben a Vasile és az űrhajó című sci-fit, a nyolcadik részben a Plaha című moldovai (román nyelvű) tévésorozat került terítékre. Következzék a kilencedik rész, amelynek tárgya a Teambuilding című hazai kasszasiker második része.

2022-ben született egy fontos román film, a Teambuilding. Nem azért, mert elnyerte a cannes-i Aranypálmát vagy a velencei Arany Oroszlánt. Egyiket sem nyerte el. Mert nem jó film. Viszont fontos. Mert a román nép egy jelentős szegmensének életérzéseit, problémáit tükrözi.

A multik és nagy cégek elszaporodásának követezményeképpen egyre több korporatista dolgozó él a mioritikus hazában.

És van még egy ok, ami miatt fontos a film: a posztkommunista Románia filmtörténetének legnézettebb alkotása. Ilyen értelemben tehát megkerülhetetlen. És nem arra gondolok, hogy együnk szart, hiszen százmillió légy nem tévedhet. A mozinézők egyrészt nem legyek, másrészt a film nem szar.

Meglátásom szerint az egymillió nézőt elsősorban az a roppant szemtelen (helyenként durva, közönséges, mindennapi) humor hozta a filmet előállító Vidra Productions konyhájára, amellyel az alkotók nekimentek a politikai korrektség álságos, képmutató intézményének. A Kind reminder lui Rapid-jelenet, illetve maga a kifejezés azóta legendává vált.

A filmről itt írtam, és azzal fejeztem be akkori cikkem, hogy a készítők jelezték, elkészítik a második részt. Szinte négy évet kellett rá várni. És be kell vallanom, az első rész óriási (kassza)sikere után kicsit nagyobb hírverést, zsizsegést vártam volna a második epizód premierje előtt. Nem történt meg. Az ok talán abban keresendő, hogy a Vidra Productions minden filmje lényegében magántőkéből készül. Ami azt jelenti, hogy egy film bevételeiből finanszírozzák a következő filmet.

A Vidra Productions a piacból, a piacra dolgozik. És itt mondhatják magukra csavarodott elefántcsonttornyos értelmiségiek, hogy antielitista vagyok: borzasztóan szimpatikus az, hogy a vidrások nem várnak mindenféle állami támogatásokra, amelyekből aztán vagy nagyon sok nemzetközi díjat beseprő és jó (!) filmeket készítenek, vagy modoros, önfényező, üres álművészfilmeket (ebből van több).

A craiovai csapat egyik tagja meghalt. A többiek megisszák a hamvakat. Borban hígítva, persze.

És persze, azt is lehet mondani, hogy állami támogatás híján a Vidra Productions alkotói a reklám, a piac, a szponzorok (nagyvállalatok, amelyek a Teambuildingben csak csínján kerülnek pellengérre, mert ugye, nem harapjuk meg a tápláló kezet), végeredményben a kapitalizmus foglyai. Így van. Ám ha olyan pimaszul meredek, meredeken pimasz filmeket tudnak készíteni, mint a két Teambuilding, akkor a magam részéről megbocsátok nekik. És úgy tűnik, máshol is vevők rá, hiszen 2022 óta

A Teambuilding 2-t az egyik kolozsvári mallban néztem meg. Ha valaki nem autóval akar a mallmoziba menni, használhat biciklit, rollert, a lábát, vagy választhatja valamelyik tömegközlekedési eszközt. Az utóbbi mellett döntöttem, tekintettel arra, hogy esett az eső. A megállóban csinos, modern kijelző üzengette, hány percet kell várnom még. 14 percről indultunk. Ami kicsit sok, de hát nem üzleti megbeszélésre mentem (busszal!). Aztán megjött a szép, új busz: volt ott minden, ultramodern jegykezelő, egy hölgyi hang bemondta az állomásokat (az állam nyelvén), sőt, figyelmeztetett, hogy az álló utasok végig kapaszkodjanak a rudakba, fogódzókba. Csak épp úgy nézett ki a jármű, mint egy felrobbanni készülő bálnahulla. Tele volt emberrel. Őszintén, ilyet rég nem láttam. Nem lógtak az ajtókban, mint a komcsi diktatúra idején, de gondolatban beszóltam a hölgyi hangnak:

Azért is írtam le a fenti jelenetet, hogy a kedves Olvasónak közérthető fogalma legyen a Teambuilding 2 jellegéről. Tekintettel arra, hogy a készítők gyakorlatilag semmit nem változtattak a jól bevált alaptörténeten, az ember úgy érzi magát filmnézés közben, mint az utas azon a bizonyos ultramodern buszon. Egymást követik a humoros, groteszk, abszurd helyzetek, a balkáni túltelítettséghez nem feltétlenül hozzászokott átlagnéző egy ideig csak kapkodja a fejét.

A sztori gerince nem változik: különböző regionális korporatista dolgozócsapatok elmennek egy hétvégi teambuildingre, versenyeznek egymással, közben isznak, drogoznak, közösülnek és verekednek.

Ami változott az első részhez képest: ezúttal külföldre küldi a csapatokat a cég, nevezetesen a Moldovai Köztársaságba. Ez eleve röhejes, tekintettel a románok (és nem csak) a negyven éves bezártság után teljesen érthető külföldsznobságára. A Teambuilding 2 sikere is az ilyen apróságokban van: hogy

akik természetesen a hullarészegségben egyesülnek csak… de ugyanakkor a saját sznobságunkat is, azaz magunkat is kiröhögjük. A Moldova-nosztalgiát rögtön az elején kiröhögik: Moldovában van egy szép kastély. Egy, azaz egy darab, kész. Az ember akkor is nevet, ha közben felháborodna.

És ez a mechanizmus viszi a hátán az egész filmet, amely egyébként belebukna a történeti szintű ismétlődésbe. A bukarestiek rettenetesen ótvar módon viselkednek. Mint az igaziak (Jó, akinek nem inge, magára ne vegye!) És közben végig magukon is röhögnek. Kellemes meglepetése a második résznek, hogy a kolozsvári csapat ezúttal színesebb, ha úgy tetszik (akkor is, ha az alkotók ide tömték be a csöcskontentet). A kolozsváriak konkrét görbe tükröt tartanak a fővárosiak elé, amikor azt mondják, szeretnének hasonlítani rájuk:

Az alkotók szemmel láthatólag odafigyeltek, hogy a csapatok ne maradjanak üres formák, mint az első részben.

Nagyvárosiak a helyi csehóban. A szálláson ugyanis nincs sör. Csak bor.

Korábbi cikkemben azt állítottam, hogy a Teambuilding egy olyan országot ábrázol, amelyben csak korporatisták vannak, nép nincs. Ez részben igaz a második részre is, de csak részben. A nép beszivárog a történetbe, a moldovai kastély kiszolgáló személyzete, illetve a közeli bodega úri közönsége formájában. Azt is állítottam, hogy a filmbeli Románia olyan ország, ahol értelmiség sincs. Ez a második részben is így van. Amivel egyet tudok érteni.

Ha valaki esetleg azon morfondírozna ezen a ponton, hogy ha a Teambuilding második része olyan, mint az első, akkor minek kellett rá pénzt költeni, máris jelzem: két jelentős új témát kever az üstbe az alkotó csoport. Az egyik a mesterséges intelligencia, a másik a Z generáció.

A mesterséges intelligencia, ugye, itt van a nyakunkon, ha tetszik, ha nem. A bukaresti csapat tagjai nyilván kidolgoznak egy MI (AI)-asszisztenst, aki a betelefonálókkal izgalmas módon, azaz bukarestiül elcseveg. Az a neve, hogy AI de PLM, azaz A PLM cég által kidolgozott MI, vagy ha az ember tud románul, akkor helyes fordításban: Édes faszom! Az ember sírva röhög, amikor a francos gép persze, hogy elromlik, és bármilyen kérdésre ontani kezdi magából a bukaresti kokalárszleng (lásd még, tahó) válogatott gyöngyszemeit. Mert alapjáraton erre állították be és a nyelvfinomítókód megírója elkésett a munkával.

Nem szeretnék idézni az igazán pikareszk válaszokból. Ezt hallani kell.

Ilyen furcsa alakot tud csinálni bárkiből a korporatizmus, ha az ember hagyja. Persze, ha akad alkohol, könnyebb a szenvedés is.

A filmben valóban benne van a korporatista dolgozók mesterséges intelligenciától való félelme. És ez nem is olyan vicces, ha belegondolunk. Mert a mesterséges intelligencia pont azokat a műveleteket tudja hidegrázós pontossággal és sebességgel elvégezni, amelyet egy korporáció alsó hat emeletén ülő emberek elég sok pénzért, sokkal hosszabb idő alatt és sokkal több hibával hajtanak végre. A bő másfél órás filmidő végén ül is a húsba vágó slusszpoén:

A másik fontos téma a Z generáció, amely szép csendben felnőtt, munkába állt és ICC, vagyis Ick, vagyis (dzsenzí nyelven) viszolyog az idősebbek (millenniálok, ikszdzsenek) bunkó, agresszív, szexista viselkedésétől. A Teambuilding 2 csapata kegyetlen humorérzékkel és hatalmas kéjjel belezi ki a Z generáció összes manírját, a taps helyett alkalmazott ujjpattogtatástól a traumafetisizmuson keresztül az áldozati zsarolópózig.

A bukaresti korporatista dolgozók szemben a Jövővel. Valóban ijesztő.

A film után végigmentem a mallon, a buszmegálló fele. Összesen öt (kisebb-nagyobb) társaság vonult előttem, mögöttem, és

De nem is a faszos poénokat ismételgették. Izgatottan tárgyalták az egyes helyzeteket, a maguk módján elemezték az adott jelenetet. Hogy miért lepett meg ez a látszólag banális dolog? A filmben van egy hatalmas klisének tűnő momentum, amikor a Z generációs csapat tagjai (hat ember) a telefonjaikat bámulják. A poén kicsit később hatalmasat robban: kiderül, hogy nem csak pörgetik a TikTokot, hanem egymással vitatkoznak. Egy messenger-csoportban. Egymás mellett ülve.

Hát ezért lepett meg a tucatnyi élénken beszélgető ember. Senki sem csesztette a telefonját. Az emberek egymással beszélgettek. Egy filmről. Ami hatott rájuk. És ez remek dolog. A magam részéről nagyon szorítok a Teambuilding 2-nek. Ha nem éri el a 300 ezer nézőt, megbukott. És kár lenne. Nem érdemli meg.