Mi marad a néző térfelén a 2026-os labdarúgó világbajnokság után?

Leírtam másutt: afféle focisznob vagyok. Vagyis szinte kizárólag a világ- és Európa-bajnokságok érdekelnek, esetleg a Nemzetek Ligája. Különösen akkor, ha a magyar válogatott is pályára lép. De akkor is, ha nem (inkább ez szokott előfordulni az utóbbi időben).

Tökéletesen hidegen hagy például egy Paris Saint-Germain–Arsenal BL-döntő. A magyarázat egyszerű:

De egy Fradi–Honvéd meccstől sem kezd vérben forogni a szemem. Sőt, egy Kolozsvári CFR–Kolozsvári U rangadótól sem. Pedig magyar volnék, meg kolozsvári.

Az okok megint csak egyszerűek (számomra legalábbis): nem Magyarországon nőttem fel, nem az ottani grundfoci porát szívtam be, nem tudom, mi zajlik ott, nem értem, tehát nem érdekel csak azért, mert magyar. Az erdélyi csapatok esetében pedig arról van szó, hogy

Nem érzem, hogy összetartoznánk. Akkor sem, ha kiváló magyar szurkológárdája van (volt) a csapatnak. Nosztalgia ez, maximum, véleményem szerint. Na és a székely csapatok? Meg ne haragudjon senki: székely se vagyok. Udvariasan drukkolok nekik (ahogy a CFR-nek is). A közös identitás mentén.

A fentieken túl (vagy épp innen): talán a foci a legnagyobb (és legerősebb, a maga pozitív és gyakran sajnos negatív hatásaival együtt) identitárius közösségteremtő (sport)játék a világon. Megnéztem: 2026-ban olyan 8,3 milliárd ember él a Földön. Ebből a 8,3 milliárdból (fogózzanak meg)

Az ember hirtelen fel sem tudja fogni. A idei torna 104 (!) meccsét a különböző stadionokban végigücsörgő nézők száma is rekordot döntött: kábé 6,8 millió emberről van szó. Ilyen még nem volt. Ez szuperlatívusz! Gigavébé! Epikus!

Na és akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Az egyik oka annak, hogy rajongani tudok a foci vébékért, éppen ez:

(ha már úgyis a Nolan-féle se túl jó, se túl rossz Odüsszeia-feldolgozás áll a filmes beszélgetések központjában mostanság). Képzeljék maguk elé az Iliász vonatkozó részét: Aulisz kikötőjébe érkeznek a hajók s a Trójába induló népek: boiótok, argosziak, élisziek, spártaiak, athéniak, mükénéiek, lokrisziak, kefallének és a sor hosszan folytatható. Ugyanezt érzi a néző, amikor felvonulnak egy-egy labdarúgó-világbajnokság résztvevő csapatai. Eposzi, heroikus felvonulás ez, nyájas Olvasó!

és persze kicsit búsmagyar, mert hát az a fránya piros-fehér-zöld mezes csapat megint nincs ott. Ám ez mit sem vesz el a fenségnek ama érzéséből, hogy valami hétköznapok fölöttinek vagyunk a részesei.

A világbajnokság mitikus, szakrális, rituális történés: az összecsapások ideje alatt az idő kizökken a megszokott kerékvágásból, a helyszíni stadionok, de

ahonnan azt követik a mindennapjaikat egy időre maguk mögött hagyó népek, hogyan válik a verseny győztese szent királlyá, akihez akár imádkozni is lehet (emlékezzünk Diego Armando Maradonára, például) és akit a következő bajnokságon letaszítanak trónjáról, ha hagyja.

Gianni Infantinóék ezt az érzést ölték meg bennem az idei vébén. Az Iliász második éneke, valljuk be, elég unalmas (annak ellenére, hogy kihagyhatatlan mozzanat, korabeli identitárius szempontból is), pedig csak 29 népet, közösséget, csoportot sorol fel.

az idei vébén 48 csapat lépett pályára, összesen 104 meccsen. Örvendek, hogy a világ másik felén zajlott a vébé, mert így nem tudtam minden összecsapást megnézni, akkora fanatikus ugyanis nem vagyok, hogy éjszakákon át ébren bámuljam a labdát kergető 22 pasast.

Kicsit más szemszögből nézve: úgy járt a néző a vébével, mint a világ a technológiai fejlődéssel. A túl gyorsan fejlődő technológiát, illetve annak eredményeit az emberi elme egyszerűen képtelen befogadni. Ugyanígy,

És itt ütköznek össze a kulturális vonatok: korábban határozottan az volt a cél, hogy egy jelenséget (művet, eseményt, folyamatot, történést stb.) a maga teljességében, egészében megértsünk. Az idei vébé igazolta, hogy ez a régi elv már nem érvényes. Nem, nem szükséges az egész vébét végignézni, értelmezni, netán elemezni, profi, avagy amatőr módon.

Rá lehet csodálkozni arra, hogy jé, van olyan ország, hogy Curaçao és hűha, fociválogatottja is van neki. Lehet lájkolni a Vozinha nevű zöld-foki kapuőr közösségi hálós győzelmét (aki a szurkolók vébés álomcsapatába is bekerült), lehet mémeket gyártani a norvég csodacsatár Erling Haalandról, lehet viking-gályázni az utcán ülve vagy akár a norvég parlementben, ezek a gesztusok már nem a vébé eposzi dimenziójához tartoznak. Hanem az említett szilánkos, pillanatnyi élményvébézéshez. És az ilyen élmények továbbiakat generálnak.

(vikingek, mészárlás, keresztény kultúra elnyomása stb.) és az élménysor gyakorlatilag végtelen.

Emellett, őszintén, eltörpül a kötelező hidratációs szünet bevezetése, az örökös VAR-ozás, a Vinícius-szabály meg a többi. Az infantinói machinációk következtében

Ahol persze, lehet szurkolni a kedvenceknek, lehet izgulni, őrjöngeni, de az egész jelenség értése, értelmezése már nem cél. A pillanatnyi élvezet átvette az uralmat a nézői oldalon.

Ennek a változásnak az egyik fő oka világos: a bevételek fokozása. Az élményt, az élvezetet nem adják ingyen. Ez a vébé e téren is rekordot döntött. Soha ilyen magasak nem voltak a jegyárak, mint az idén. A kötelező hidratációs szünetek alatt kötelező módon bejátszott reklámidőért (30 másodperc) akár 750 ezer dollárt is le kellett pengetni, ehhez járultak a közvetítési és egyéb jogok, a termékértékesítés ésatöbbi, ésatöbbi. Milliárdos bevételekről beszélhetünk.

Ezért is jelenhetett meg olyan vébé-értékelő, amelynek szerzője kerek-perec kimondja: nem jár minden olcsójánosnak a vébé. Értem én, a kapitalizmus így működik. De ahogy mondani szokás: tolvaj az is, aki tíz lejt lop, meg az is, aki elviszi az egész kasszát. Ám azért micsoda különbség!

És a vébé utáni talán legijesztőbb hír, hogy Gianni Infantino és bandája a 2030-as centenáriumi vébét már 64 csapatosra tervezi. (Édes Istenem, poénként elképzelem,

Ha pápa lennék, csak azért is megtenném!)

És van itt még valami. Meg vagyok győződve, hogy a politika korábban is beleszólt a vébébe. Katar egyszerűen politikai presztízst vásárolt magának a 2022-es vébé idején. Oroszország 2018-ban szintén. Viszont ilyen közvetlenül még nem szólt bele a nagypolitika a vébé alakulásába. Igen, a Folarin Balogun-esetről van szó. Hogy tisztázzuk:

Például az 1962-es chilei vébén, amikor a brazilok sztárját, Garrinchát kiállította a bíró az elődöntőben. Aztán mégis játszhatott a döntőben, Csehszlovákia ellen.

A másik eset szintén az idei vébé kapcsán történt: az Írország elleni selejtezőn Cristiano Ronaldo három meccses eltiltást kapott. Amit aztán egy meccsre „kurtított” a FIFA, hogy a sztár részt vehessen a vébé első összecsapásain Kongó és Üzbegisztán ellen.

Folarin Balogun, az amerikai fociválogatott csatára keményen rálépett Tarik Muharemović bokájára a Bosznia-Hercegovina elleni mérkőzésen. A bíró elővette szépen a piros lapot, Balogun úr pedig ment az öltözőbe. Igen ám, de az amerikaiak következő meccse Belgium ellen volt. És hát oda nagyon kellett az a csatár.

És ez a nagy különbség: a politika közvetlenül beszólt. Persze, Infantino urat nem kellett olyan nagyon zaklatni (nagy barátja ő Trump úrnak, jó ember, mondogatják egymásról), három hívás után előkapta a 27. cikkelyt és Balogun urat kiengedték a pályára Belgium ellen.

A szép az, hogy a fociban mindig van egy extra játékos: a sorsot irányító Moirák (hogy azsúrban maradjak az Íliásszal), vagyis a sorsistennők. A belgák három–egyre kinyírták az amerikaiakat, belogunostul.

Az elbukott hősök emelt fővel mennek a Hádészba, tanultuk a görög mitológiából. Ehelyett mi történt? Olyan kétszáz ország máris támogatja Infantino urat a FIFA-elnöki újrázásban. Nos, ez nem sportszerű. Ez gájner. Legalja. És innen

Mert ha ez most belefért, akkor adott esetben az is bele fog férni, hogy valamelyik kellőképpen nagy hatalmú és sok pénzt Infantino úrék bankszámláira intéző trump megint tárcsázza Infantino mester magánszámát. Jó lenne ezt megakadályozni, amíg nem késő.