Szántai János

Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.

Az ember megáll egy-egy hajdan délcegen magasodó erdélyi rom előtt, eltöpreng a múlt dicsőségén, a sors forgandóságán… aztán az is eszébe jut, hogy mit, mennyit hasznos megmenteni a düledékek közül.

Dés valóban hét dombra épült, akárcsak az olasz főváros. És hét határra szóló múltja van. A jelene viszont egy csendes kisvárosé. Ahol béke van. És némi rend, az össznemzeti rendetlenség közepette.

A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.

A virágvasárnap bizonyos értelemben a nagyvárosi ember találkozása az istenséggel. Az óriásfarkasok genetikai újrateremtése pedig bizonyos értelemben istenséggé válás.

Egyesek szerint a Kolozsvári U focicsapatának olyan húsz szurkolója a Kolozsvári CFR két szurkolóját verte meg. Mások viszont gonoszul magyarverést emlegetnek.

A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.

Mi, magyarok, szeretünk tisztelegni (történelmi) hőseink előtt. Ám ha megjelennek a vásznon, képernyőn, azonnal kitör a botrány: miért ilyen? Miért nem olyan? Pláne, miért nem amolyan?

Crin Antonescu nem szereti a magyarokat. Crin Antonescu szereti a magyarokat. Crin Antonescu mindenkit (nem) szeret. De ki is az a Crin Antonescu? S mi is az a reálpolitikai szeretet?

A bank évszázadok óta barátja, szeretője, házastársa, anyósa, szomszédja, esküdt ellensége az embernek, helyzete válogatja. A történet, amit most elmesélek, igazán cuki… lett volna. Mint egy vakrandi. Ha minden olajozottan alakul.

A félreolvasások elkerülése végett: ez a történet nem egy álom. És egyéb misztikus és kevésbé misztikus találkozásokról is szól. Továbbá: Moldva meg Bukovina bűbájos vidék, akkor is, ha a hazai protokronizmus fő amazonja épp ott tornyosul.

Értjük: Georgescunál egy levitézlett nímand is jobb. De: hogy is jutottunk idáig? És: miért kell úgy kommunikálni, hogy abból az is kiolvasható, hogy Románia politikai impotenciában szenved?

A múlt héten minden megtörtént, amire számítani lehetett: Amerika rendesen rácsapott a globális zöldasztalra. Hogy mi lesz az eredménye? Nem tudni. Azt viszont sajnos tudjuk, milyen neveletlenül reagálnak a jól neveltek. És csodálkozunk.

Az viszont kétségtelen, hogy Brady Corbet alkotása monumentálisra sikeredett. Mi pedig többek közt örülhetünk annak, hogy a pillanat hájpfilmje sok szálon kötődik a magyarokhoz, sőt, erdélyi magyar színész is felbukkan benne.

… végtelenül szomorú volt, hogy lám, milyen ez a nép, pedig ő csak jót akar, csak azt akarja, hogy a nép jól éljen, azt akarja, hogy Románia otthon legyen minden polgára számára… de ez a kurva nép!

… közben nagy lendülettel hányják a ganét egymás udvarára az állami elitjátékosok, akiknek az lenne a dolguk, hogy finanszírozzák a múzeumokat, a kutatást, a régészeti ásatásokat… na meg a román történelem szaros pelenkájának kicserélését.

Az 1992-es év mutatta meg élesen, hogy az a nagy szabadság, amely két évvel korábban ránk szakadt, nem is olyan. Egy filmsorozat formájában. Amelynek rendezője a minap odébb állt az ántivilágból.

Továbbá vannak benne románul szépen beszélő románok is. Meg magyar vérgróf. Meg tisztelgés a nagy elődök előtt. Meg némi újítás is (szerelmeseknek külön ajánljuk az opuszt), ami a vámpírfilmek műfajában igen nagy dolog.