Manipuláció ma a demokráciában – anomália vagy szükségszerűség?

A világ ma Jókból és Rosszakból áll. Vagyis hát csupa Jókból, mert minkét oldal jónak tartja magát, mindig a másik a Rossz, akivel szemben ő meghatározza magát és akinek nekifeszül, mert a másik akadályozza a Kánaán eljövetelét.

Itt nem csak politikáról van szó, hanem annál mélyebb dolgokról, egymáshoz hasonló lelkületű, személyiségű, értékrendű, világnézetű emberek szorosabb vagy lazább csoportjairól, akik a külső- vagy önmanipuláció hatására ma már legszívesebben egymás testének atomjait is alkotórészecskékre robbantanák. Nem csak a Közel-Keleten, hanem itt, Európa szívében, a demokrácia bölcsőjében. Persze, a politikában élesedik ki a végletekig és a legszenvedélyesebben ez az ellentét, mert a politika erős identitásképző tényezővé vált.

Persze ezt nem manipulációnak és hazugságnak nevezzük, hanem választási ígéreteknek, kampánynak. És csak akkor, ha a mi oldalunkról van szó, a másik oldal választási ígérete, kampánya igenis hazugság. Nem tévedés, nem rossz helyzetfelismerés, nem tudatlanság vagy naivság. Hanem tudatos, szándékos hazugság – így nevezzük, így minősítjük a másik oldalt. A pártok nem politikai, gazdasági, társadalmi programot kínálnak már, hanem identitást, zsigeri érzelmeket, indulatokat, szenvedélyt. A világ, a valóság megélésének teljességet, a beteljesülést, a Mindent.

Egy párt mindig az igazat mondja. Egy párt soha nem vallja be, hogy hazudott a kampányban. Egy párt mindig azt mondja, hogy az ígéreteit megvalósította és ha nem sikerült, akkor azért a másik oldal a hibás. Ma ez folyik világszerte, minden olyan országban, amely demokráciának mondja magát.

Ha következetesen hagyjuk a demokratikus játékszabályokat érvényesülni, akkor a demokrácia szükségszerűen felszámolja önmagát. Nagyon sarkos ez így? Pedig a demokrácia meghekkelése nem nehéz, hát csak nézzünk körül az országban, a kontinensen és a világban.

Ha a demokrácia politikai és társadalmi keretrendszerként nem védi meg magát az éppen ellene irányuló, az alapjait fűrészelő elemektől és hatásoktól, akkor a rendszernek a puszta léte kerül veszélybe. Hiszen nem egy élettelen szerkezet, aminek a fogaskerekei közé ha beledobunk egy nagy csavart, passzívan, ellenkezés nélkül tönkremegy. Hanem egy „élő” valami, amit mi magunk tartunk fenn. Nincs olyan, hogy „a demokrácia”, csak mi vagyunk. Csak hát az a 40 százalék is mi – mi, a társadalom – vagyunk, akik ma is gondolkodás nélkül a rendszerellenes erőkre szavaznánk, ugye…

Az ellenérv az, hogy de hát demokráciában nem lehet megakadályozni, hogy bárki induljon a választásokon, csak azért mert nem tetszik a politikai projektje, vagy mert fennállhat a lehetősége, hogy hatalomra kerülve olyasmit tehet, ami akár ellentétes is a demokratikus elvekkel. Ami igaz is, csak egy kényszerhelyzethez vezet.

Ez a demokrácia kényszerhelyzete, ami abban a bizonyos, sokak által tévesen Voltaire-nek tulajdonítható szállóigében rejtőzik, miszerint nem értek egyet veled, de körömszakadtáig ragaszkodni fogok hozzá, hogy elmondhasd a véleményed. Mert addig rendben van, amíg csak mondásról és véleménynyilvánításról van szó, de vajon ahhoz is körömszakadtáig ragaszkodnom kell-e, demokratikusan viselkedve, hogy téged a véleményed alapján megválasszanak, és aztán jól lebontsd a demokratikus intézményeket, magát a keretet, ami neked – és nekem – a véleményszabadságot biztosítja? Meddig lehet elmenni? Meddig lehet azt mondani, hogy „ez sajnos benne van a pakliban”? Látjuk, a politikai ellenfeleket ma nem legyőzni, hanem kinyírni, megsemmisíteni szokás.

Pedig előbb-utóbb a gyakorlatban is el fogunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy valamilyen új szabályokat kell kitalálni, különben maga a demokratikus keretrendszer omlik össze. Ha ma körülnézünk (például a Facebook kommentszekcióiban), akkor azt látjuk, hogy a választópolgárok elég nagy részének halvány segédfogalmai sincsenek arról, hogyan működik az ország, az állam, a kormány, a parlament, az igazságügy, meg egyáltalán arról, hogy mi van, csak a véglegekig leegyszerűsített politikai-választási jelszavakat, illetve saját artikulálatlan dühük és frusztrációjuk kifejeződéseit tudják elmondani, nem mellékesen ezzel egymást is hergelve.

Ugyanennek a választópolgárnak alanyi jogon jár a szavazójog, a szavazata pedig pontosan ugyanannyit ér, mint a fentiekkel jobban tisztában levő polgártársáé. Vagyis joga van dönteni olyasmiről, aminek a működéséről semmit, vagy igen keveset tud.

A jelenlegi állapotok pedig azt mutatják, hogy a demokratikus választásokon manipulált választópolgárok élnek alanyi jogon járó szavazati jogukkal és döntik el az ország sorsát.

És lehet még fokozni a fonákságot: ennek a helyzetnek az esetleges megváltoztatásáról azoknak kellene dönteniük – a pártoknak –, akik teljes mértékben kihasználják a manipuláció lehetőségét és tökéletesen megfelel nekik szavazói bázisként a manipulált választópolgárok tömege. Mert ugyan melyik „épeszű” párt vezetné be mondjuk az előzetes választási regisztrációt, vagyis hogy a szavazópolgár nem automatikusan – „csak úgy”, a piacról vagy a templomból hazafelé mentében, hirtelen ötlettől vezérelve – él az alanyi jogával, hanem minden voksolás előtt regisztrálnia kell, és ezzel valamilyen fokú tudatosságot vinne a jog gyakorlásába. Ezzel ugyanis várhatóan jelentősen lecsökkenne a ténylegesen szavazó választópolgárok száma, mivel sokan nem vállalnák az előzetes regisztráció nyűgét.

Merthogy ez alapvető érdeke a rendszert fenntartó mindenkori politikai erőknek, pártoknak. Ennek a felismerése a következő lépése annak kétségtelenül nehéz és fájdalmas útnak, amelyen valaki elemző és megértési szándékkal elindul, hogy megpróbálja megfejteni, megmagyarázni napjaink állapotait. A felismerés kellemetlen, kényelmetlen és megrázó lehet, pedig a demokrácia csak viszonylag békés működőképességet ígér, nem azt, hogy kellemes, kényelmes és megnyugtató.