„...aztán egy éles fénysugár hasít bele fentről a félhomályba, a lába előtt, majd a fénykör elindul a tó közepe felé, és ott megáll.”
Fotó: DeepAI.org
– Aztán mit akar csinálni vele? – nézett fel az ékszerész, miközben kissé leengedte a nagyítót tartó jobb kezét.
– Hát… gondoltam, nézze meg – István bá bizonytalanul nézte a követ, majd felpillantott az ékszerészre, aztán megint az ökölnyi, türkizkék kődarabra meredt a keskeny pult túloldalán álló középkorú férfi kezében.
– Jó nehéz, az biztos – az ékszerész néhányszor megemelte a tenyerén a követ. – De nem drágakő, ezt én magának biztosra mondom.
István bá már az ajtó felé tartott a gyűrött papírba visszacsomagolt kődarabbal, amikor az ékszerész utánaszólt.
– Mutassa meg azért egy geológusnak, hallja-e. A bányavállalatnál biztos szívesen megnézik.
István bá a kalapjához emelte két ujját, majd kifordult az ajtón, amelyen vidáman csilingelt egyet a kuncsaftjelző kis csengettyű. Az utcán megtorpant,
De az nem égette az ujjait, csak érezhetően melegebb lett, és mintha a színe is élénkebbé vált volna. Egy pillanatig bámulta még a követ. Ugyanaz a fura érzés öntötte el, mint az elmúlt két napban, ahányszor kézbe vette. Elszorult a torka, de csak néhány másodpercre, aztán elmúlt. Továbbindult.
Vagy ötven percet várt a bányavállalat irodaházának előcsarnokában, mire megérkezett az szolgálatos geológus. Harmincas, nagydarab, szakállas férfi volt, oldalzsebes nadrágban, bakancsban, félvállra vetett hátizsákkal érkezett meg. „Terepre ment, Balánbányára, de épp most indul vissza” – mondta a titkárnő István bának, miután letette a telefont.
A geológus valami papírokat íratott alá a titkárnővel, valamit beszéltek is, de János bá nem értette, mit – a pultos íróasztal is messze volt, a terem is visszhangzott –, de néhány mondat után a nagydarab férfi ránézett, majd a kulcscsomóját a pultról felmarkolva feléje indult.
Húsz perc múlva egymással szemben ültek az alagsori kis laborban, közöttük, az asztalon feküdt a kő, szinte bántóan vakítóan türkizkéken, ahogy a geológus egészen közel húzta föléje az asztali lámpa ernyőjét.
– Látja, ezt a pöttyöt, itt... – mutatott a tollal a kő fényes felületére a geológus – Ez akár limonit is lehetne, ez szokta szennyezni a türkizt.
Hemimorfit, lazurit is lehetne… de nem az. Egyik sem. Nem tudnám most így pontosan megmondani… meg kéne nézzük közelebbről, műszerekkel. Az biztos, hogy nem radioaktív. A jövő kedden megyek Kolozsvárra, bevinném az intézetbe. Mit szól hozzá, itt hagyná? Írunk papírt róla.
István bá nyelt egyet, mivel megint az a fura érzés szorította a garatját.
– Hát… nem is tudom – motyogta kissé rekedten. Aztán megköszörülte a torkát: – Tudja mit? Behozom hétfőn, ha úgyis kedden megy.
Valamit még morgott a geológus értetlenkedő tekintetére, aztán sietősen elköszönt és távozott.
Odacsapott az utolsó husángnak, a megcsonkított mogyorótő pedig gyökerestől kifordult a földből. Peregtek lefelé az oldalban a puha rögök, ő meg véletlenül rálépett az egyik darabra. Lecsúszott róla a csizmája, egyensúlyát vesztve majdnem elesett. Valamit káromkodott is halkan, aztán belefagyott szó, amikor a rögről ledörzsölt földréteg alatt meglátta a követ. Az a valószínűtlenül türkizszínű, fényes felület…
Aztán a mogyoróágakat levonszolta maga után, le a völgybe, a kis traktorhoz. Zubbonya nagy zsebét húzta a kő. Már nem volt meleg. Mégis annyira nyugtalanította valami fura érzés, hogy...
Felriadt és csak nézett bele a sötétbe, amikor hirtelen eszébe jutott, mi volt fura az álomban. A fény. A fura fény, kékes, földöntúli, mintha minden irányból áradt volna. Pedig tegnapelőtt egy szokványos nap volt, a késő délutáni szeptemberi nap barátságos meleg színekbe vonta a hegyoldalt. De az a kék fény az álmában… Aztán megint elaludt.
Ezúttal zavaros volt a álom, foszlányokban érkezett. Azt álmodta, hogy sötétben caplat felfelé egy fenyőkkel benőtt hegyoldalon, aztán snitt… egy hegyek övezte tó partján áll a gyér bokrok mellett, halványan derengő kékes fényben, aztán egy éles fénysugár hasít bele fentről a félhomályba, a lába előtt, majd a fénykör elindul a tó közepe felé, és ott megáll. Majd visszatér a lába elé és megint be, a tó közepére. Snitt. Most már nappali verőfényben látja a tavat, ismerős, mintha látta volna már. Snitt, sötét. Csuromvizesen ébredt.
Napközben csak őgyelgett a ház körül, nem találta a helyét, zavartan tett-vett. Estefelé megint rátört az a fura érzés, szorongatta a torkát. Aztán egy hirtelen, számára is érthetetlen késztetés hatására egy kis zöld hátizsákba pakolta a követ és a vasútállomásra indult. Dél felé – állt össze a fejében a bizonytalan ötlet. Már este volt, amikor leszállt a vonatról. Tudta, hogy a kis fürdővároskában rengeteg a medve, este nem tanácsos a szabadban bóklászni. De csak tompán, mintha távolról nézve jelent volna meg tudatában ez a gondolat. Az éjszaka beköszönte előtti alig-fényben felnézett a fenyőerdővel borított meredek hegyoldalra és elindult az utolsó házaknál kezdődő ösvényen.
Nem emlékezett, hogyan érkezett meg az egykori vulkán kráterének alján hullámzó tóhoz. Arra ocsúdott fel, hogy az enyhe szellő borzolta szelíd hullámok csapdossák a lába előtt a partot.
– Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled… – ő maga is megriadt, ahogy hangosan mondani kezdte az imát, az egyetlen olyan szöveget, amit ideillőnek érzett. Kibontotta a hátizsákot, kivette belőle a követ. Elszorult a torka.
– Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus! – emelkedő hangerővel bukott ki belőle a folytatás.
Nézte a követ kezében. Vaksötét volt, de a kő halványan világított, türkizkék fénnyel. És meleg volt. Nem égetett, csak kellemesen meleg.
– Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja! – meglendítette a karját, valahogy úgy érezte, ez lesz élete legnagyobb dobása.
– Imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! – ezt már térdre rogyva üvöltötte olyan hangerővel, hogy elcsuklott a hangja, összeszorult a torka, az áment már csak suttogva tudta maga elé motyogni.
István bát többé senki nem látta. Néhány hétig keresték a hatóságok, de semmilyen nyomot nem találtak. Kihallgatták az esti vonat kalauzát, az ékszerészt, a geológust is, de nem tudtak semmi használhatót mondani. Említették a követ, de ezzel az információval a rendőrség nem tudott mit kezdeni. „P. István, 64 éves, egyedül élő csíkrákosi lakos, eltűnt 20XX. szeptember 19-én. Leszállt a vonatról a tusnádfürdői vasútállomáson, akkor látták utoljára” – ennyi szerepelt a rendőrségi akta lezáró rubrikájában.
Sorozatunk korábbi részei:
Valaki azért kritizál valaki mást, mert az rátérdel a neki nem tetsző sajtó nyakára. A kritika után pedig, mint aki jól végezte dolgát, ő is rátérdel a neki nem tetsző sajtó nyakára. Ráadásul Erdélyben, ahol ilyesmi nemigen szokott történni.
Tűnődés a székelyföldi, erdélyi, romániai turizmus állapotáról és buktatóiról.
A törvények megszületéséért vívott harc akkor eredményes, ha azokat érvényesíteni is sikerül. Nagyinterjú dr. Garda Dezső volt parlamenti képviselővel, történésszel.
Mi köze a japán hegyi pataknak a Maroshoz? És hova lettek az algát legelésző paduccsordák a kotrógépek nyomában?
… a román külügyminiszter asszony meg akarta mondani, mi a helyes vízió az orosz-ukrán háború ügyében, de jól elkeresztelte Volodimir Zelenszkijt… és reszkessetek, allinclusive-rajongók, Törökország bemutat nektek!
A fizetési időszak kezdetén a teljes összeg 30 százaléka vehető fel egy összegben a II. pillérben összegyűlt magánnyugdíjnak – döntötte el a román kormány csütörtöki ülésén.
Dan Tanasă ismét idegengyűlölő felhívást tett közzé. Ám mielőtt bólogatna, jusson eszébe, hogy számára Ön is idegen.
Hatvanöt éves férfi holttestét találták meg Csobotfalva közelében augusztus 21-én délután. A Hargita megyei rendőrség tájékoztatása szerint bika támadhatta meg az áldozatot, aki ennek következtében életét vesztette.
Jelenleg a helyi adók 60-70 százalékos emeléséről van szó, de ez még nem a végleges változat – jelentette ki Tánczos Barna miniszterelnök-helyettes.
Tizennyolc éves fiatal vesztette életét az Argeș megyei tragédiában, amikor egy épület tetőzete három emberre omlott a péntek esti viharban.
„Béke van. Ilyen a béke, a nagy kánikulák utáni esték simogató nyugalma. Ilyenek az emberek az augusztusi nyárestében.(...) Dögölj meg!”
„Béke van. Ilyen a béke, a nagy kánikulák utáni esték simogató nyugalma. Ilyenek az emberek az augusztusi nyárestében.(...) Dögölj meg!”
Dan Tanasă ismét idegengyűlölő felhívást tett közzé. Ám mielőtt bólogatna, jusson eszébe, hogy számára Ön is idegen.
Dan Tanasă ismét idegengyűlölő felhívást tett közzé. Ám mielőtt bólogatna, jusson eszébe, hogy számára Ön is idegen.
Rendhagyó beszámoló Romsics Ignác történész, Versenyfutás Erdélyért című kolozsvári előadásáról.
Rendhagyó beszámoló Romsics Ignác történész, Versenyfutás Erdélyért című kolozsvári előadásáról.
Tudják, az a nép, amelynek elloptak 45 évet az életéből, aztán ellopták a forradalmát, végül ellopták a demokráciáját is.
Tudják, az a nép, amelynek elloptak 45 évet az életéből, aztán ellopták a forradalmát, végül ellopták a demokráciáját is.
„Azt mondták, mindegyiküknek látnia kell a Napot, hiába magyarázták nekik, hogy nappal a felszíni 65 fok, de főként a sugárzás percek alatt megöl bármilyen élőlényt. A Tanács megtagadta a kérésüket.”
„Azt mondták, mindegyiküknek látnia kell a Napot, hiába magyarázták nekik, hogy nappal a felszíni 65 fok, de főként a sugárzás percek alatt megöl bármilyen élőlényt. A Tanács megtagadta a kérésüket.”
Volna igény a hagyományos kantinokra, mégsem ruháznak be ilyenekbe.
Volna igény a hagyományos kantinokra, mégsem ruháznak be ilyenekbe.
A Harvard asztrofizikusa bejelentette, hogy veszedelmes idegen civilizáció űrhajója közeledik a Föld felé, és decemberben meg is érkezik. Elképzeltük, mi történne, ha az idegenek Romániában landolnának…

Kell-e nekünk bekamerázott, okos szemétlerakó a városnegyedekbe? Emil Boc legújabb vívmánya, a kukák Big Brotherje alighanem érkezik a kincses városba, mi meg tovább szívjuk a bűzt.
Kell-e nekünk bekamerázott, okos szemétlerakó a városnegyedekbe? Emil Boc legújabb vívmánya, a kukák Big Brotherje alighanem érkezik a kincses városba, mi meg tovább szívjuk a bűzt.
„Megtörte egy egész generáció lendületét, rezignáltságba, cinizmusba, keserűségbe taszítva azokat, akik rájöttek, hogy a rendszerváltásnak nevezett 1989-es mozzanat elszalasztott esély, hamvába holt lehetőség.”