Az alkotmánybíróságon hat az Isten igaza, de attól még az ország az érdekcsoportok kénye-kedve szerint működik

Az alkotmányos demokrácia egyik alapelve a hatalmi ágak szétválasztása. Ez egy igen fontos elv, mivel erre alapul és nélküle elképzelhetetlen a demokratikus állam működése. Románia alkotmányában is benne van, rögtön az első szakasz 4. cikkelye kimondja, hogy

Mit jelent ez a hétköznapi nyelvre lefordítva? Hát azt, hogy a törvényhozás (a parlament), a végrehajtás (a kormány) és az igazságszolgáltatás (az alkotmánybíróság, a bíróságok és az ügyészség) önállóan, eltérő hatáskörrel működnek, és nincs semmiféle szervezeti vagy személyi átfedés közöttük. Vagyis a parlament hozza a törvényeket, a kormány végrehajtja, alkalmazza azokat, a bíróságok és az ügyészség biztosítják a törvények tiszteletben tartását, végül az alkotmánybíróság arra vigyáz, hogy az országban mindenki maradjon az ország legfontosabb törvénye, az alkotmány előírásai által kijelölt mozgástérben.

hogy ne alakulhasson ki önkényuralom, mivel a hatalmi ágak egymást ellenőrzik és korlátozzák. Ez a legalapvetőbb intézményi egyensúly, ami működőképessé teszi a társadalmi-politikai berendezkedések legbonyolultabb és legnehezebben fenntartható formáját, a modern demokráciát.

Addig szép és jó minden, amíg a dolgok úgy működnek, ahogy kell, vagyis a fenti elméleti keretnek megfelelően. Mert ez egy elméleti-elvi keret, ami a közösség, a társadalom elé teszi a mintát, az ideált, hogy na tessék: ha ezekhez az alapelvekhez igazodtok, akkor viszonylag stabilan megállhat a lábán a demokratikus állam váza, amire aztán lehet építeni.

Ezt az elméleti keretet soha, semmilyen körülmények között nem lehet tökéletesen és maradéktalanul alkalmazni. Csak megközelíteni lehet, többé-kevésbé, az oka pedig pofonegyszerű. A közösséget, a társadalmat emberek alkotják, és az elméleteket is emberek hozzák létre. Az ember pedig tökéletlen létező, aki a ráció mellett érzelmekből, vágyakból, érdekekből is áll, ezek pedig szétválaszthatatlanul hatnak egymásra, akkor is, amikor azt gondolnánk, hogy nem. És a helyzet az, hogy az emberek élni szeretnék az életüket, szabadon. Ehhez azonban szükség van a keretekre, különben káosz és zűrzavar ­törne ki igen rövid időn belül. Vagyis ezek a keretek és korlátok a kényszer eredményei, ezt a kényszert azonban mindenki kénytelen elfogadni és ezeken belül élni az életét.

Az elmélet (a törvény) azt mondja, hogy az emberölés vagy a lopás tilos, és a legtöbb ember nem is öl, nem is lop. De a törvény – mióta ember létezik a világon –, nem szünteti meg sem a gyilkosságot, sem a lopást. A törvény célja, hogy ezeket a jelenségeket a lehetőségekhez mérten a minimális szinten tartsa és megelőzze.

A közéletet is emberek alakítják, hogy érvényesítsék érdekeiket és elképzeléseiket arról, hogy miként is kell berendezni, működtetni a társadalmat, az államot, az országot. Erre egyedül senki nem képes, ezért közösséget, szervezetet hoznak létre, hogy minél nagyobb mértékben tudjanak beleszólni a társadalom sorsának alakításába. Ezek a szervezetek a pártok, amelyeken keresztül az emberek hozzáférhetnek a politikai hatalomhoz. Bár a közvélemény-kutatásokban, amelyek az intézmények társadalmi népszerűségét vizsgálják, folyamatosan a legszélesebb körben utált szervezetek és intézmények közé kerülnek, ebben a nagy országműködtetési projektben a politikai pártok mellőzhetetlenek a nyugati demokratikus berendezkedésben.

Az intézményeket és a hatalmi ágakat is emberek alkotják, ezekbe pedig a pártokon keresztül vagy azok támogatásával lehet bekerülni.

Amikor a Bolojan-kormány tavaly nyáron hivatalba lépett, nyilvánvalóvá vált, hogy az ország gazdasági helyzete és az államkassza annyira rossz állapotban van, hogy valamit tenni kell. A kormány pedig leszögezte: más megoldás nincs, át kell alakítani a költségvetésből kimenő és befolyó pénzek szerkezetét. Megvonások, átirányítások, átszervezések, adóemelések – ezt jelenti a gyakorlatban.

Bolojanék az egyik nagy takarékossági forrást a különleges nyugdíjak rendszerének átalakításában látják. Amikor az új kormány működni kezdett, Romániában olyan 11 700 személy kapott különleges nyugdíjat (ez a szám azóta enyhén nőtt is, kb. 11 800-ra). Ebbe a kategóriába tartoznak a bírák és ügyészek, a diplomaták, a parlamenti tisztviselők, a polgári pilóták, a Számvevőszék volt alkalmazottai, valamint a bíróságok és ügyészségek kisegítő személyzete is.

ezért a kormány nekiment az ollóval a bírói és ügyészi nyugdíjrendszernek. Az erről szóló törvényi rendelkezéseket azonban máig nem lehetett alkalmazni, mivel a legfelső bíróság (az igazságszolgáltatási hatalmi ág képviseletében) az alkotmánybírósághoz fordult.

Az alkotmánybíróság pedig ötször halasztotta a döntést mindenféle kibúvókkal. A legutóbbi halasztást azzal indokolták, hogy a legfelső bíróság kérte, hogy a magisztrátus nyugdíjrendszerére vonatkozó törvényt vigyék az Európai Unió bírósága elé. Ha az alkotmánybíróság ezt jóváhagyta volna, több mint egy év is eltelhetett volna, amíg az európai testület foglalkozik és dönt az ügyben, azt pedig meg kellett volna várni.

Hatszor üléseztek az alkotmánybírók, amíg végre-valahára zöld utat adtak az igazságszolgáltatási nyugdíjreformnak, 6-3 arányban elutasították a legfelső bíróság alkotmányossági kifogásait. De végül megfelelően döntött – mondhatnánk megbocsátóan, ha nem lenne az az öt halasztás, amely bizony mondvacsinált kibúvókkal, szándékos alkotmánybírói bojkottal történt. Vagyis az alkotmánybíróság mindent megtett, hogy a lehető legjobban akadályozza a reformot. Hogy végül mi késztette a testületet arra, hogy hatodjára elengedje az ellenkezést, nem tudjuk.

Mi történt itt? Leegyszerűsítve a dolgokat: az egyik hatalmi ág (a kormány) szabályozni akarja a másikat (az igazságszolgáltatást), utóbbi pedig ellenáll ennek. A hatalmi ágak is végső soron emberekből állnak, akiknek érdekeik vannak. Adott esetben anyagi érdekeik, nagy fizetések, nagy nyugdíjak és kedvezményes nyugdíjkorhatár, erről pedig nem akarnak lemondani.

Románia közadóssága túllépte a GDP 60 százalékát, ami az ország törékeny, túlnyomórészt a fogyasztásra épülő gazdaságához képest iszonyú nagy szám. Szakértők szerint a következő években ez az arány felmegy 70 százalékra.

Ez azt jelenti, hogy az ország hitelekből él (lényegében túlél), ezeket a hiteleket pedig vissza kell fizetni, kamatostul, a kamatok pedig meglehetősen magasak. Vagyis az ország költségvetéséből – ami nem az állam zsebe, hanem a miénk, ugye – a következő években, évtizedekben csillagászati összegeket kell szánni a kölcsönök törlesztésére. (Miközben – mint nemrég kiderült – Románia technikai recesszióban van, ami azt jelenti, hogy a GDP két egymást követő negyedévben csökken.)

Ez az adósság jelenleg 1 121 milliárd lej (220 milliárd euró). Csak 2026-ban 30 milliárd eurót (aminek a fele kamat!) fog fizetni az ország hiteltörlesztésre. Emellett eltörpül az a mintegy 230 millió euró, amit az EU jelenleg visszatart, és amit Románia csak akkor kap meg a helyreállítási terv (PNRR) keretében, ha megreformálja a különleges nyugdíjakat.

Tehát az EU visszatart 230 millió eurót, a különleges nyugdíjak pedig éves szinten jelenleg 360 millió eurójába kerül az államkasszának (igazából valamennyivel kevesebbe, mivel a nyugdíjak kisebbik részét a nyugdíjpénztár fizeti az aktív évek során befizetett járulékok alapján).

Az alkotmánybíróság döntései ellen nem lehet fellebbezni, kötelező érvényűek, ezért hatalmas súlyuk és jelentőségük van. Most, a kedvező döntés után talán értelmetlennek tűnhet a kérdés, de mi lett volna, ha a testület a sokadik szándékos halasztás után végül alkotmányellenesnek minősíti az igazságszolgáltatási nyugdíjreformot?

Egy ilyen döntés nem csak közvetlenül ezekre a reformokra vonatkozna, hanem jóval nagyobb jelentőségű lenne. Minden bizonnyal megbukna a kormány, mert egy ilyen fejlemény a vereségét, a tehetetlenségét, legitimitásának hiányát jelentené és kezdődne megint elölről a politikai bizonytalanság.

De főleg azt mutatná meg, hogy csoportérdekek – anyagi és politikai érdekek – mentén hogyan hekkelhető meg a demokrácia, és hogyan téríthető el az állam működése ama bizonyos csoportérdekek irányába. Nem mintha a pártok nem próbálkoznának folyamatosan ezzel… És végső soron azt, hogy Románia megreformálhatatlan, mégpedig nem is politikai, hanem intézményi okok miatt:

És az ügy még bonyolultabb, mivel az elvileg egymástól független hatalmi ágakat a gyakorlatban áthatják a politikai érdekek. A törvényhozás a pártokból áll, a kormány pártokból áll, az alkotmánybíróság kilenc tagjából hármat a képviselőház, hármat a szenátus (vagyis a pártok) és hármat az elvileg független, de valójában párttámogatással tisztségbe kerülő államelnök nevesít.

Az igazságszolgáltatás pedig épp most van egy átfogó válságban, miután az elmúlt időszakban – most épp a Recorder filmjéből, de korábban is – belső forrásokból kiderült, hogy bizony az elvileg szintén független igazságszolgáltatás politikusok és politikai befolyású üzletemberek bőrét menti meg rendszeresen, a feltételezett bűncselekmények elévülésére rájátszva.

ami teljes egészében nyilván nem mutatkozik meg, de néha meg-megvillan valami, ami utal a rejtett folyamatokra. De arról sem beszéltünk, hogy például a nagy, közpénznyelő állami vállalatok átlaghoz képest durván túlfizetett alkalmazottai szintén ott akadályozzák a reformokat, ahol csak tudják, például a bírósághoz fordulnak a személyzet- és bércsökkentő törvények miatt (a bíróság pedig esetenként az ő javukra dönt, legutóbb a távközlési szabályozó hatóság, az ANCOM esetében). Ezeknek a vállalatoknak a vezetőségét politikai alapon nevezik ki, vagyis a működésükhöz politikai érdek fűződik.

Folytathatnánk hosszasan, de mindebből világosan látszik, miről is kellene szólni valójában, amikor a gyakran sajátosnak nevezett romániai demokráciáról beszélünk. Hogy mekkora iszonyú távolság van a demokratikus államberendezkedés elméleti oldala és a gyakorlat, a valóság között. Hogy az elvileg semleges, független intézmények a gyakorlatban át- meg át vannak itatva a szakmai, anyagi és politikai érdekcsoportok önfenntartó befolyásával és reflexeivel. Amivel a társadalom akkor találkozik testközelből, amikor hirtelen megnőnek az adók, amikor nem készül el vagy évekig késik valamilyen kiemelten közhasznú beruházás, autópálya, vasútvonal, körgyűrű, kórház vagy iskola, amikor nem lehetséges a béremelés egy-egy fontos ágazatban.

Ezek pedig mind-mind oda vezethetők vissza, hogy az államot – és az állami költségvetést – lényegében túszul ejtő érdekcsoportok védik a saját anyagi kiváltságaikat és biztosítják maguknak a napfényes és boldog nyugdíjas éveket. A romániai demokráciának pedig biztosítják még jó sokáig a sajátos jelzőt.