Így vált a reálpolitikus Mihály vajda a modern román nemzet legfőbb szimbólumává

Nemrég írtam arról, hogy mennyire felkavarta kisiskolás lelkemet a Decebal haláláról szóló iskolai tankönyvi tudósítás, és azok a drámai képsorok, amelyekkel a történetet magamban kiszíneztem. Bármennyire is sajnáltam a derék dák királyt, nem gyászoltam hosszasan, már csak azért sem, mert további hasonló történetek bukkantak elő a történelemkönyvből és az egyre szaporodó egyéb olvasmányaimból.

Így kerültem közelebbi ismeretségbe a román középkori két legnépszerűbb hősével, Ștefan cel Mare (III. István) moldvai fejedelemmel és Mihai Viteazul (II. Mihály, Vitéz Mihály/Mihály vajda) havasalföldi uralkodóval, akikre már akkor is úgy tekintettem, mint a két kedvenc korabeli akcióhősömre. Azokban az időkben viszonylag gyakran vonatoztunk a székely expresszel Gyergyó és Csík között. Az Egyeskő monumentális sziklatömbje olyan, mint egy klasszikus pop-, vagy rocksláger, az összes részletét ismerjük, mégis megunhatatlan, mert minden hallgatáskor ad valamit. Balra a Tarkő-hegység vonulataiba feledkeztünk bele, ha a jobboldalon néztünk ki az ablakon, a Csíki-havasok szelídebb, erdős-legelős vonulatai hívogattak.

Ám hiába a felcsíki idill,

amióta megismerkedtem Mihály vajdával és rajta keresztül Báthory András erdélyi fejedelemmel, komorabban fürkésztem a domokosi tájat, ahol 1599-ben utolérte a végzete a Lengyelországba menekülő, alig nyolc hónapig uralkodó bíboros-fejedelmet. A székelyeket is maga mellett tudó Mihály vajdával vívott vesztes sellenberki csata után nem volt más maradása Báthorynak, akinek üldözésére Mihály vajda is buzdított.

Domokosnál elállta útját Ördög Balázs és csapata. A fejedelem és kísérete derekasan küzdött a több száz fős túlerő ellen, de miután megtizedelték őket, a futás volt az egyetlen reményük. Báthory mellett csupán egy hű embere maradt, Mikó Miklós, vele érkezett meg Pásztorbükkre, ahol egy pásztor nyújtott neki éjszakai menedéket. Ivóvízért menet azonban Ördög Balázs embereibe botlott a juhász, aki elárulta Báthoryt, aki Mikót küldte tárgyalni. A szabadságjogaik megnyirbálása és a véres farsang miatt a székelyek hallani sem akartak a Báthoryakkal való egyezkedésről.

A fiatal Mikót ott helyben lekaszabolták, majd Ördög Balázs és három társa a fejedelemre támadtak, aki hősiesen védekezett, mígnem Ördög a fokosával hatalmas csapást mért a bal szeme fölé. Az ütés ereje leterített Báthory Andrást, aki még élt, amikor levágták a gyűrűsujját, majd lefejezték. A megcsonkított testet és a levágott fejet Gyulafehérvárra vitték Mihály vajdának. Ám a vérdíj elmaradt, a vajda november 24-én díszes temetést rendezett a fejedelemnek, majd kivégeztette a székelyt, aki elvitte hozzá a torzót.

feledtette velem Decebált meg a dákjait, és a domokosi hegyek között kanyargó vonat ablakából még jó ideig nyújtogattam a nyakam Pásztorbükk felé. A sztori azonban jóval több volt ennél, ezért az idő előrehaladtával szegről-végről utánajártam minden vonatkozásának. Ezért is örültem, amikor láttam, hogy az MCC kolozsvári képzési központjának soron következő, február 17-i történész-kerekasztal beszélgetése Mihály vajda köré épül. A Hat hónap, hat évszázadnyi emlékezet – Mihai Viteazul (Vitéz Mihály) egyesítése című előadás a 11 alkalomból álló, Románok és magyarok a közös múlt tükrében című sorozat harmadik állomása volt, amelynek felvezetőjében dr. Marius Turda történész, az Oxford Brookes Egyetem professzora, a rendezvény szakmai kurátora módszertani felütéssel indított.

Jelezte, az előző felvonásokkor talán nem hangsúlyozta kellőképpen, hogy nem egy merev akadémiai szekcióülésen vagyunk, inkább tekintsünk ezekre az alkalmakra egyfajta társasági estként, ahol a románok és a magyarok közös történelmének kritikus és empatikus megközelítése van terítéken, tudományos megalapozottsággal, de oldott légkörben.

Ennek része az is, hogy a szakterületükön a legnagyobb elismertségnek örvendő előadók néha triviálisan, szarkasztikusan vagy éppen cinikusan nyúlnak a „szentnek” tekintett témákhoz, ami tudatosan vállalt megközelítés, hisz céljuk a dogmák kerülése, a nyílt párbeszéd, nem pedig az a forma, ahol ki-ki a maga előre megírt, jól strukturált tézisét elmormolja. A meghívott elismert szakértőket ezért arra kérték fel, hogy lépjenek ki az akadémiai zsargon szorításából, és közelítsenek a témákhoz nyitott, párbeszédbarát szellemben. Ezért a jó szándékú humor, az olykor cinikus hangvétel a nyílt párbeszéd szellemiségéből fakadva valójában serkenti a kritikai gondolkodást. A nyitottság, a szakzsargonok mellőzése az előfeltételei annak, hogy

Dr. Ovidiu Ghitta történész, egyetemi tanár, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánja, dr. Doru Țuinea történész, a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet kutatási asszisztense, és Hegyi Géza, az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében működő Jakó Zsigmond Kutatóintézet tudományos munkatársa a fentiek szellemében tettek eleget a moderátori felkérésnek. Az volt a benyomásom, hogy a szakértők felkérés nélkül is ugyanígy sziporkáztak volna, és Marius Turda a szó legnemesebb értelmében vett stand up history-jának jótékony, gátlásokat oldó hatása alól amúgy sem lehet mosoly nélkül, karót nyelve kibújni.

Doru Țuinea mielőtt rátért volna Mihály vajda korának ismertetésére, megjegyezte, hogy a történészeknek a széles nyilvánosság előtti megjelenése különösen fontos ma, amikor a történelemről szóló diskurzust lelkes, szenvedélyes, laikusok uralják, akik kevés történelmet olvasnak. Holott a szakemberek feladata, hogy a történelmi kérdéseket a tudományos kutatások, új dokumentumok feltárása és az események új kontextusba helyezése révén tartsák napirenden.

Mihály vajda az egyik legtöbbet vizsgált és kutatott román történelmi alak, akit szinte minden szempontból elemeztek, ugyanakkor a friss kutatások új kontextusban értelmezik a vajda cselekedeteit, aki 1593-94-től tűnik fel a havasalföldi politikai porondon. A fejedelmi méltóságot óriási összegért vásárolta meg, az adott korszakban ez volt a legnagyobb összeg, amelyet valaha kölcsönből előteremtettek egy trón megszerzéséhez.

Mihály kezdettől fogva a törökellenes politika híve volt, és azonnal csatlakozni akart a török elleni európai összefogáshoz, a VIII. Kelemen pápa által létrehozott Szent Ligához, amelyet a pápai állam mellett I. Rudolf által irányított Habsburg Birodalom országai (Ausztria, Magyarország, Csehország, Horvátország), a török vazallus Erdély és a szintén hűbéres román fejedelemségek, Spanyolország, Velence és a Német-római Birodalom alkottak. Mivel a Habsburgok kezdetben bizalmatlanok voltak Mihály vajdával, ezért ő Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem közvetítésével csatlakozott a koalícióhoz, szemben a moldvai uralkodóval, Áron vajdával, akit közvetlenül meghívtak a Ligába.

Az 1595-ben kötött gyulafehérvári szerződés értelmében Mihály gyakorlatilag Báthory Zsigmond vazallusa lett, aki felvette a Havasalföld fejedelme címet is.

Lényegében Báthory Zsigmond ekkor egyidejűleg ér el hasonló szövetségi megállapodást Moldvával is, és egy politikai-katonai konföderációt kísérelt meg létrehozni a régióban. Mivel Havasalföld önmagában nem tudott volna nagyszabású háborút indítani a törökök ellen, ezért volt elengedhetetlen a külföldi támasz. Már 1594-ben kapott segítséget Erdélyből, különösen a székely csapatok révén, akik részt vettek a korai csatákban (Giurgiu, Putineiu).

Hegyi Géza itt megjegyezte, hogy Mihály vajda motivációinak fő mozgatórugóit a kereszténységért vívott harc és saját hatalmának megtartása jelentették. A nemzeti eszme, a nemzeti egység gondolata abban az időben ismeretlen fogalom volt. Emlékeztetett arra is, hogy a tizenöt éves háború fő színpada nem Erdély volt, hanem a mai Magyarország, Szlovákia és Horvátország területe. Erdély és Havasalföld csupán másodlagos front volt, és ezt a realitást nem szabad eltúlozni még akkor sem, ha az itteni keresztény győzelmek méltán kelthetnek büszkeséget.

Mihály vajda gyermek- és ifjúkoráról semmit nem tudunk. Egyszer csak megjelenik a forrásokban, akkor már méltóságokkal rendelkező férfiként, azaz volt politikai tapasztalata, mielőtt a vajdai trónra lépett. Stanca úrnővel kötött házassága révén jelentős olténiai birtokokhoz jut. Amit még tudni lehet róla, hogy románul biztosan írt (cirill betűs feljegyzései fennmaradtak), görögül és valószínűleg törökül is tudott.

a tizenöt éves háborúban az összes szereplő – köztük Erdély is – rendkívül bonyolult helyzetben manőverezett. Erdélyben 1594-ben, Kolozsváron és Szamosújváron fejezték le a törökkel való békés együttműködést vagy a semlegességet pártolók vezetőit, így nagy belső véráldozattal, véres belső konfliktusokkal terhelt, bonyolult politikai folyamat volt a Szent Ligához való erdélyi csatlakozás, amelyet Báthory Zsigmond fejedelem vezényelt le.

1599-ben Báthory Zsigmond ismét lemond a fejedelmi trónról. Helyére a Lengyelországból érkező unokaöccse, Báthory András lép, aki hajlandónak mutatkozik a törökökkel való béketárgyalásra. Mihály vajda számára ez létfontosságú fenyegetést jelentett, hisz Lengyelország a Habsburgok ellenlábasaként nem volt tagja a Szent Ligának, és bár nem állt szövetségben a törökökkel, Jan Zajmowski kancellár mégis bizonyos értelemben oszmánbarát politikát folytatott. 1595-ben kiűzte Moldovából Ștefan Răzvan vajdát, aki Báthory Zsigmond szövetségese volt. És miután Báthory András Erdély fejedelme lett, Mihály vajda úgy érezte, elszigetelődött a törökök és a lengyelbarát vezető szorításában.

Összefoglalva: a tizenöt éves háború sodrásában Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem kezdetben sikeresen épített ki egy törökellenes szövetséget. 1594-ben Havasalföld és Moldva is elismerte az ő fennhatóságát a közös keresztény fellépésért cserébe. Ez az egység azonban az 1596-os mezőkeresztesi vereséggel megroppant, Zsigmond pedig bizonytalanságával káoszba taszította az országot. A fejedelem többször lemondott a trónról Rudolf császár javára, végül 1599 tavaszán unokatestvérére, Báthory András bíborosra hagyta a hatalmat,

Mivel a bíboros lengyel és török kapcsolatokra épített, a Habsburgok és a havasalföldi Mihály vajda is veszélyforrásként tekintett rá. Mihály – bár nem sokkal korábban még hűséget esküdött Andrásnak – a császár anyagi és politikai támogatását élvezve végül hátat fordított korábbi szövetségesének, és 1599 októberében betört Erdélybe, hogy fegyverrel vegye át az irányítást.

Sellenberk mellett legyőzi Báthory András seregét, a bíboros-fejedelem dicstelen végéről már szóltunk a legelején. Doru Țuinea itt elmesélt egy történetet, amely Mihály vajda magyar anyanyelvű íródeákjától, Darai Jánostól származik. A csata előtt a vajda megbízta Darait, hogy hamisítson egy levelet, amely úgy néz ki, mintha egyenesen II. Rudolf császár adta volna ki. A levélen lévő hamis pecsétet egy örmény származású oklevélfestő rajzolta meg.

Ezzel a dokumentummal sikerült átverniük a székely kapitányokat, így a székely csapatok abban a hitben, hogy a császár parancsát teljesítik, még nagyobb számban gyűltek össze és csatlakoztak Mihály vajda táborához, hozzásegítve őt a sellenbergi csata megnyeréséhez. Ebből is látszik, hogy a vajda és a székelyek közötti katonai együttműködést a kölcsönös érdekek mellett a politikai fondorlatok is alakították.

Az 1590-es évek történései kapcsán Hegyi Géza megjegyezte, hogy történelmileg a Mihály vajda név használata a helytálló, mivel azokban az időkben nem hívták őt Vitéznek, valószínűleg még a saját katonái sem használták ezt a jelzőt, noha büszkék lehettek a bátorságára. A Vitéz Mihály megnevezés utólagos, jóval későbbi konstrukció, akárcsak a nemzeti hősi státusza. Ahogy Ovidiu Ghitta professzor fogalmazott, bár a vajda 1601-ben meghalt, „villámgyors karrierje” nemzeti hősként 200 évvel később, az 1800-as években kezdődött el.

Itt érkeztünk el a húsba vágó kérdéshez: a három (román) fejedelemség egyesítéséhez. Katonai hódításról van szó – fogalmazott kategorikusan Doru Țuinea.

hanem nagyon is pragmatikus és kényszerű okok. A fő motiváció az oszmánellenes front stabilizálása volt: Erdély élére a békepárti és a lengyelekkel szimpatizáló Báthory András került, ami azzal fenyegetett, hogy Erdély kilép a Szent Ligából. Mihály ezáltal bekerítve érezte magát a törökök és a lengyelek által, így a hódítás a politikai és katonai túlélését szolgálta. Emellett az általa irányított terület megnövelése létfontosságú volt az adóbevételek növelése és a zsoldoshadsereg fenntartása érdekében. Az akció ugyan katonai hódítás volt, de nem mutatott klasszikus hódító jegyeket, hisz Mihály megtartotta a helyi intézményeket, a kancelláriát, és számos gesztust tett az erdélyi döntéshozók, vezetők felé.

A Habsburgok el sem ismerték fejedelemként, ennek ellenére az erdélyi oklevelekben, adománylevelekben, ítélőszéki határozatokban mégis fejedelemként szerepel, és minden fejedelmi jogot ténylegesen is gyakorolt. Mihály Erdélyhez hasonlóan Moldvát is bevette, ez alkalommal is székely csapatokkal az oldalán. A katonai támogatásnak meg is lett a kézzelfogható eredménye: miután elfoglalta a területet, Mihály egy János nevű székely embert nevezett ki Suceava várnagyává.

A szakértők kiemelték, hogy

Már 1595-ben Báthory Zsigmond létrehozott egy konföderatív projektet, és Erdély, Moldva és Havasalföld fejedelmének nevezte magát, Mihály pedig hivatalosan csak az ő helytartója volt Havasalföldön. Mihály 1599-es fellépése lényegében megfordította ennek a folyamatnak az irányát: míg korábban az integrációs kísérlet Északról (Erdélyből) indult, Mihály most Délről (Havasalföldről) kezdeményezte azt. Ghitta professzor itt jegyezte meg, hogy a román történetírásban a hódítás és az egyesítés fogalmai is szerepeltek Mihály akciója kapcsán. Marius Turda is széles mosollyal közbeszúrta, hogy Mihály valójában megfordította a történelem folyását, és „a forgalommal szemben, a bal oldalon vezetve”, délről foglalta el Erdélyt.

A fogalmak historiográfiai hátteréről szólva Ghitta hangsúlyozza, hogy a román történetírásban mind a „hódítás”, mind az „egyesítés” kifejezés jelen volt. Nicolae Iorga és Petre P. Panaitescu több művükben is a hódítás szót használták Erdély és Moldva elfoglalása kapcsán, de mindketten elismerik, hogy nemzeti értelemben vett unióról szó sem lehetett. Alexandru D. Xenopol pedig a román tartományok összevonásáról beszél. A nemzeti egyesítés kifejezés Nicolae Bălcescutól és a 19. századi romantikus történetíróktól származik, ami történelmileg anakronizmus, hiszen akkoriban nem létezett a mai értelemben vett nemzeti tudat.

amely hűen tükrözi a korabeli katonai-diplomáciai manővereket, anélkül, hogy 19. századi ideológiákat vetítene vissza a 16. századra. Érdekesség, hogy az egyesülés szó előfordul egy 1598-as, Rudolf császárral kötött szerződésben is, ám ott Havasalföldre úgy hivatkoznak, mint a Magyar Királyság történelmi tartományára, amely a törökökkel való kapcsolatok megszakításáról és a magyar kapcsolatokhoz való visszatérésről szól. A latin szöveg Havasalföldet provinciaként nevezi, és Magyarország tartományaként ismeri el. Amikor Samuil Micu lefordította a dokumentumot, a latin provincia szót țară-ként (ország) adta vissza, ami jelzi, hogyan idomult az értelmezés a saját korának narratívájához.

A politikai egyesítés tehát eredendően politikai-katonai aktus volt, ám később Mihály vajda akciója szimbólummá vált, amelyek a későbbiekben megalapozták az egyesülés vízióját. A nemzeti romantikus elit tagjai (Nicolae Bălcescu, Mihail Kogălniceanu, Florian Aaron) ruházták fel utólagosan az egyesítő és mártír szereppel. Ez vezetett végül oda, hogy 1918. december 1-jén éppen Gyulafehérvárt, Mihály egykori diadalának helyszínét választották az Erdély és Románia egyesülését kimondó nemzetgyűlés helyszínéül.

Alig egy éves erdélyi uralmának egyik legégetőbb gondja az adóbehajtás volt. Míg korábban a jobbágyok évi 3 forintot fizettek, Mihály vajda első gyulafehérvári diétáján azonnal 6 forintra emelte az adót. A márciusi brassói diétán további 4 forintos emelés, majd júliusban ismét egy 6 forintos növelés következett, így egyetlen év alatt 14-16 forintnyi adót próbált behajtani portánként. Egy 1607-es Rákóczi Ferenctől származó oklevél azt írja, hogy a szászok azóta nem fizették be a Szent Márton-napi adót, amióta Mihály vajda bevonult Erdélybe.

hanem a háborús kényszer, a pragmatizmus és a feudális logika határozta meg. Fenntartotta az intézményi folytonosságot, három országgyűlést (diétát) is összehívott (kettőt Gyulafehérváron, egyet pedig Brassóban), bíráskodott, birtokokat adományozott, és esze ágában sem volt elhagyni Erdélyt a hódítás után. Uralmának legsúlyosabb terhét a hatalmas zsoldoshadsereg fenntartása jelentette, folyamatos levelekben követelte az elmaradt adók befizetését is, miközben a zsoldosok is gyakran fosztogatták a helyieket.

Doru Țuinea éppen azt magyarázta, hogy miután Mihály vajda elfoglalta Erdélyt, esze ágában sem volt távozni onnan, amire Marius Turda gyorsan megjegyezte, hogy igazán átérezhető ebbéli szándéka, hisz aki egyszer megérkezik Erdélybe, teljesen érthető, hogy nem akar onnan többé hazamenni. A derűs gondolatmenetet azzal a történelmi kontraszttal folytatták, hogy bezzeg Miksa főherceg, Rudolf császár testvére nagyon is félt Erdélybe jönni. Fogalma sem volt, mi várna ott rá, ráadásul abban az időben az erdélyiek egyáltalán nem szerették a Habsburgokat.

A történészek hangsúlyozták, hogy Mihály nem a „szegény románok” felszabadítója volt.

Kőkemény feudális uralkodóként lépett fel. Amikor az erdélyi nemesek panaszt tettek, hogy a jobbágyaik a hadseregbe, a végvárakba vagy a Székelyföldre szöktek, Mihály elrendelte, hogy a szökött jobbágyok visszavigyék a földesuraikhoz, és adófizetésre kötelezte őket. Katonai sikereinek és erdélyi hatalmának legfőbb támaszát a székelyek jelentették, nem pedig az erdélyi románok, akiknek akkoriban nem is volt fegyverviselési joguk. A székelyeknek ezért cserébe visszaadta a Báthory Zsigmond által megcsorbított kiváltságait, és a jobbágysorba taszított székelyeket ismét szabad emberekké tette.

A kíméletlen adóztatás és a téli beszállásolás terhei miatt Mihály vajda rendkívül népszerűtlenné vált a nemesség és a szászok körében. A szászok egyenesen „zsarnok oláh fáraóként” emlegették. A feszültség 1600 júliusában robbant ki Bánffyuhunyadon, ahol a vajda éhező darabontjai egy vasárnap rátámadtak a helyi lakosokra. Szamosközy István krónikája szerint az incidens talán egy tréfából vagy fogadásból indult, de a valós ok az volt, hogy az éhes katonák elégedetlenek voltak, amiért nem kapták meg időben az élelmiszeradagjukat. Emiatt verekedés és zavargás tört ki a vásárban. Az összecsapásokban több tucat ember meghalt, mind a zsoldosok, mind a helyi polgárok közül. Mihály vajda vizsgálatot rendelt el az ügyben, majd büntetésből felgyújtatta a várost, bár a lakosságot előzetesen figyelmeztették, hogy időben elhagyhassák a települést.

ami a miriszlói csatába torkollott. Az 1600. szeptember 17–18-án lezajlott ütközetben Mihály vajdát legyőzte az erdélyi nemesség hívására bejövő Giorgio Basta császári generális. Az ütközet szintén része volt az erdélyi színtereken zajlott tizenöt éves háborúnak, és Mihály veresége egyben politikai projektjének a végét is jelentette. Egy évnyi menekülés, bujkálás után végül Basta zsoldosai Aranyosgyéresen meggyilkolták, mivel politikai szerepe terhessé vált a Habsburgoknak. Összességében Mihály erdélyi uralma egy folyamatos politikai és gazdasági válságmenedzselés volt, amelyet a tizenöt éves háború realitása és zsoldoshadseregének fenntartása diktált.

Mihály vajda mítoszának megteremtése nem kevésbé érdekes és rendkívül összetett, több évszázados folyamat eredménye volt, amelyet a történelmi realitásokra rárakódó politikai, romantikus és ideológiai rétegek alakítottak. A halálát követő két évszázadban alakja szinte teljesen feledésbe merült a széles társadalmi köztudatban, ellentétben Ștefan cel Mare fejedelemmel, akinek emlékét a kolostorok megőrizték. Csak a 19. századi elit fedezte fel újra Mihály vajda személyét, és ebből az elit fókuszból, fentről lefelé kezdett terjedni a tömegek felé.

A mítosz igazi megalapozói a 1848-as romantikus gondolkodók voltak, akiknek szükségük volt egy történelmi precedensre a nemzeti egység és a függetlenség eszméjének igazolásához.

Ebben a kontextusban Mihály vajda katonai hódításait anakronisztikus módon a modern nemzetegyesítés tudatos programjaként értelmezték. Kiemelkedő szerepe volt ebben Nicolae Bălcescunak, akinek szövegeit a román oktatásban később nem is annyira történelemként, hanem irodalomként tanították. A mítosz népszerűsítéséhez a történészek mellett a költők hiperbolikus ábrázolásai is jelentős mértékben hozzájárultak.

A 19. század vége felé és az első világháború idején a mítosz újabb elemmel bővült, Mihályt elkezdték mártírként ábrázolni. Ez azonban nem egy keresztény értelemben vett mártíromság volt, hanem egy olyan világi áldozatszerep, amely bosszúért kiáltott. Az 1916-os háborús diskurzusban ez a bosszúvágy központi jelentőségű elem volt, és ez a szimbolikus töltet vezetett oda, hogy a már említett 1918-as egyesülést kimondó nemzetgyűlés helyszínéül tudatosan Gyulafehérvárt választották.

Ekkor már nemcsak az iskolai tankönyvek, hanem a képregények, történelmi elbeszélések és a monumentális filmalkotások is központi figurájává vált Mihály. Sergiu Nicolaescu 1970-es Mihai Viteazul című filmje a törökellenes küzdelemre és a nemzeti egységre fókuszált. A Titus Popovici forgatókönyve alapján készült történelmi filmet eredetileg nem csupán a hazai közönségnek szánták, hanem a nemzetközi piacot megcélzó szuperprodukcióként álmodták meg. A tervek szerint Vitéz Mihály szerepét Charlton Heston játszotta volna el. Az amerikai világsztár nem vállalta a szerepet, így Amza Pellea alakította a vajdát és a szuperprodukciót végül kizárólag román színészgárdával forgatták le.

Bár a film látványos alkotás lett, a korabeli kommunista propaganda nem volt maradéktalanul elégedett a film üzenetével. Ezért hét évvel később egy újabb filmet készítettek, Buzduganul cu trei peceți címmel, amelyben már egy sokkal erősteljesebben ideologizált és ellenszenvesebb Vitéz Mihály jelenik meg, akit Victor Rebengiuc alakított. A vajda itt már veszekszik a bojárokkal, összeesküvőket keres, nézeteltérése van az erdélyiekkel és a moldvaiakkal – ez volt a propagandista pártvezetés által vágyott kép.

A szakértők egyetértettek abban, hogy a történelem elválaszthatatlan a szimbólumoktól, így Mihály vajda tettei – függetlenül az eredeti motivációtól – olyan szimbolikus precedenst teremtettek, amelyek a későbbiekben elképzelhetővé tették a románok egyesülését. Az ő történelmi alakja így a mítoszképzés révén vált valóságos társadalomformáló erővé.

A klasszikus magyar történetírásban a vajda értelemszerűen nem nemzeti hősként vagy az egyesítés szimbólumaként jelenik meg, hanem hódítóként.

Erdélyi szemszögből Mihály vajdára betolakodóként tekintettek, akinek uralmát az erdélyi rendek kényszerűségből elfogadták, de mindvégig távolságtartóak maradtak vele és a rendszerével szemben. Történelmi súlya közel sem akkora, mint a román historiográfiában, alakját leginkább egy zavaros és pusztító időszak kezdetével azonosítják. Uralmát azzal az 1599-től egészen 1605-ig (Bocskai István érkezéséig) tartó válságos periódussal kötik össze, amelyet az állandó rendszerváltások, az átvonuló hadseregek kegyetlenkedései, az éhezés, a hideg és a fosztogató zsoldosok pusztításai jellemeztek.

A vajda negatív megítélése erősen támaszkodik a kortárs erdélyi krónikások beszámolóira. Közülük is kiemelkedik Szamosközy István, aki a gyulafehérvári kancellárián dolgozva közelről látta az eseményeket, és valószínűleg személyes okokból is kifejezetten ellenszenvvel viseltetett Mihály iránt. A kritikus hangvétel ellenére a magyar történészek is elismerik, hogy Mihály vajda nem folytatott kifejezetten durva nemességellenes vagy radikálisan újító politikát. Erdélyben megtartotta a helyi intézményeket, a kancelláriát, a jegyzőket, és bár a háborús pusztítás jelentős volt, adminisztratív értelemben nem forgatta fel teljesen a korábbi rendszert.

Ebben a kérdésben egy érdekes paradoxon is tetten érhető: bár a magyar krónikások és későbbi történészek Szamosközy István, Nagy Szabó Ferenc, Istvánffy Miklós, Bethlen Farkas, később pedig Veress Endre vagy Szádeczky Lajos) nem festettek pozitív képet a vajdáról, az ő munkáik és az általuk megőrzött dokumentumok elsődleges forrásként szolgáltak a román történetírás számára is.

ami Marius Turda szerint azt mutatja, hogy a két történetírás közötti szakadék sokszor újabb keletű fejlemény, hisz Kogălniceanunak nem okozott gondot magyar forrásokat idézni, ahogy Floriannak vagy akár Bălcescunak sem. Itt hangzott el Demény Lajos történész neve is, akinek Mihály vajda és Erdély kapcsolatáról szóló munkáját is elismeréssel illették a szakértők.

Mihály vajda is emberből volt, aki a katonáskodás, a cselszövés és a reálpolitika mellett a nőket is szerette. Ezért senkit nem érhet meglepetésként, hogy őt is megfertőzte a szifilisz, korabeli megnevezéssel a Morbus Gallicus nevű betegség, amiből egy görög orvos kezelte ki. Valami miatt a vajda abban a hitben élt, hogy a rontást a disznóhús okozta, ezért megfogadta, hogy soha többé nem eszik sertést. Helyette rengeteg kását/málét fogyasztott, amit akkoriban még kölesből főztek, ezért kapta kortársaitól a „Mălai Vodă” (Málé vajda/Kása vajda) gúnynevet. Ezen a ponton a moderátor és a szakértők megjegyezték, hogy a vajdának lényegében mediterrán diétát írtak elő, és aki vigyázni akar a sziluettjére, annak amúgy is jót tesz, ha néha lemond a disznóhúsról.

Mihály vajda jelentőségéről szólva Ovidiu Ghitta elmondta, hogy kiemelkedő történeti személyiségről van szó. Példaként említette a Cantacuzino-krónikát, amely az összes román vajda közül Mihállyal foglalkozik a legnagyobb terjedelemben.

Marius Turda úgy összegzett, hogy legjobb tudása szerint egyetlen dokumentum sem tartalmaz egyértelmű utalást arra, hogy Mihály vajdát a nemzeti összefogás vágya és az egységes román állam gondolata vezérelte volna. Még Ion Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia elnöke, a középkori Erdély szakavatott ismerője minden aprólékos kutatása és rendkívüli erőfeszítése ellenére sem talált az általa vizsgált rengeteg levéltári dokumentum között olyan egyértelmű bizonyítékot, amely ezt a tudatos, nemzeti alapú egyesítő szándékot igazolná.

Az viszont bizonyítható, hogy Mihály vajda tudatosan cselekedett, és tudatában volt annak, hogy ő az első, aki ilyen egyidejű területi kapcsolódást hozott létre, felismerve tetteinek egyedülállóságát és horderejét. Azt, hogy mások ezt szimbolikával ruházzák fel és a lehetséges egység előképének tekintik, ő maga valószínűleg nem tervezte.

Az előadók egyetértettek, hogy a tettei alapján mindenképp számolni kell Mihály vajda történelmi súlyával. Olyan kőkemény, a saját érdekeit szem előtt tartó vezető politikai vezető volt, aki a kor adta lehetőségek határán belül maximálisan kihasználta a körülményeket és azokhoz mérten cselekedett. Másfelől

nem saját döntése, hanem mások értelmező tevékenysége révén. Végül pedig, a 19-20. századi mítoszteremtés és a kommunista propaganda erősen deformálta az eredeti képet.

A társasági est végén Doru Țuinea egyenesen fogalmazott: a történelmi témákat ma leginkább szenvedélyes amatőrök és politikai ambíciókkal rendelkező személyek foglalják el, a szakértő történészek pedig szinte meghátrálnak a nyilvánosság elől. Ennek oka részben az, hogy aki megszólal, azt azonnal megtámadják a különféle médiumokban. Ezért sokan az elefántcsonttoronyba menekülnek, szűk körű tudományos konferenciákon adnak elő, és nem foglalkoznak azzal, amit a közvélemény gondol.

Țuinea szerint a nyilvános jelenlét alapvető fontosságú, hisz a tudományos eredményeket közelebb kell hozni az emberekhez, akiknek szükségük van megbízható, dokumentumokon alapuló ismeretekre. A történész feladata, hogy kérdéseket tegyen fel és segítsen a kérdések megfogalmazásában, ne kész recepteket adjon, hanem kritikus gondolkodásra ösztönözzön.

Marius Turda az egész vita összefüggéseiben többször visszatért erre a kérdésre, mondván, hogy

a mítoszok és az etnonacionalista narratívák egy része a 19. századra, más része a kommunizmusra nyúlik vissza.

Ezek ma is aktívan élnek, és egyes „ellenszenves” karaktereknek, személyiségeknek komoly érdekük fűződik e mítoszok fenntartásához és tudatos népszerűsítéséhez. A poén ez esetben sem maradhatott el – a moderátor a történészek társadalmi szerepe és felelőssége kapcsán úgy fogalmazott, hogy a történészhez utoljára mennek az emberek. Az orvost, a fogorvost, a nőgyógyászt, az állatorvost – mindegyiket előbb kérdezi meg az ember, mint a történészt. Ez azért nem egészen helyes, mert vannak olyan szakemberek, akik tényleg képesek elmagyarázni a történelmi folyamatokat.

Turda szerint ez a mellőzöttség egyáltalán nincs rendjén és a szakmának újra fel kell vállalnia az állampolgári kötelességét, ki kell lépnie a szűk akadémiai burokból, és aktívan részt kell vennie a társadalmi párbeszédben, különben a történelmet továbbra is mások fogják politikai célokra használni.