Ott volt a házmester, a postás, a villanyszerelő – ezért járunk rockkoncertre

Azon veszem észre magam, hogy az utolsó pár száz méteren önkéntelenül felgyorsulnak a lépteim, miután leszállok a buszról és a helyszín felé haladok. Hétre volt megbeszélve a találkozó, de tíz percet késtem – Kolozsváron elég nehéz pontosan belőni az érkezéseket a kiszámíthatatlan közlekedési állapotok miatt, pedig úgy terveztem, hogy hétre ideérek.

A találkozót egy laza haveri körben beszéltük meg egy Facebook-csoportban, a tagjai jó részét nem is ismerem, vagy csak alig, de ezzel a többi, három tucatnyi csoporttag is így van. A csoportban zenéről van szó, pontosabban rock- és metálzenéről, még pontosabban koncertek időpontjáról és helyszínéről.

Nagyjából ennyi a csoport tevékenysége, de ez elég is, mindenki pontosan tudja, hogy a fő tevékenység itt nem a hosszas társalgás.. A fő tevékenység a részvétel a koncerteken.

Ahova éppen igyekszem, ugyanis egy koncerthelyszín a Hajnal negyedben, az egyik legújabb ilyen kolozsvári létesítmény, egy közepes méretű fellépőhely, épp elegendő méretű színpaddal, nézőtérrel.

Szóval tíz perccel később érkezem, de innen nem lehet elkésni, az előzenekar csak egy jó óra múlva csap a húrokba (a rockzenekarok a húrokba szoktak csapni ugyanis). A helyszínen már gyülekeznek az emberek, mindig akad ismerős, aztán szállingózni kezdenek a csoporttagok is.

hiszen az ilyen koncertek közönsége nem vet meg egy-két sört az esemény előtt, közben, után. Ennek ellenére részeg embert csak elvétve látni, hiszen 40-50 éves korára már mindenki civilizáltan tud sörözni, ismeri a határait és pontosan tudja, mennyi az annyi.

Igen, 40-50 éves a társaság nagy része, rockkoncertekre manapság túlnyomórészt ez a generáció jár, bár azért fel-feltűnnek fiatalabbak is. A 30-40 évvel ezelőtti aranykorához képest mára a rock- és a metálzene és a hozzá kapcsolódó kultúra rétegjelenséggé vált, de ebben a rétegben szilárdan tartja magát. Még…

és magától értetődő természetességgel vált kísérőjévé, támogató közegévé a kamaszkori lázadásnak és dacnak. Van ennek a generációnak egy nagy tragédiája, mégpedig az, hogy ennek a zenés lázadásnak a nagy része otthon zajlott, a szobában, szedett-vedett, kelet-európai gyártmányú kazettás magnók társaságában. Az 1980-as évek közepén, végén a nagy rocksztárok egyáltalán nem turnéztak a világnak ezen a Vasfüggöny mögé zárt részén, a kommunista hatalom ugyanis nem tűrte a nyugati mákony és rohadás terjedését, helyette inkább a szocialista új embert akarta kitenyészteni – aztán láttuk, mi lett belőle.

Bár a magyarországi előadók azért már itt is turnézgattak. Tehát a sztárjainkat, kedvenc zenéink előadóit elég hosszú ideig nem láthattuk élőben akkor, amikor kellett volna (14-18 évesen), és amit a nyugati fiatalok magától értetődő természetességgel megtehettek. Aztán mire valamelyest normalizálódott a helyzet, az ifjú lázadó rockerek felnőttek, és sztárjaik is öregebbek lettek.

Abból a korból sokunknak megvannak még a kazetták, amiket a zsebpénzünkből vettünk, vagy másoltunk, másoltattunk a havernál. „Megvan még a kazetofon is, bár többször javítani kellett. De elég rettenetesen szól rajta a zene” – mondja mellettem legújabb hosszú hajú, bőrdzsekis, zenekaros pólót viselő ismerősöm, ötven fele járó családapa, akit egy közös barátunk mutatott be néhány perce. Az enyém már rég szétrohadt, pedig annó a hazai elektronika csúcstermékének számított. A kazettáim nekem is megvannak, egy nagy dobozban, anyáméknál a fészerben, de nincs amin lejátszanom.

Azzal a „borzasztó” „ordibálóssal”, azzal a „rettenetes zajjal”, a „hát hogy lehet ilyen hangerőn hallgatni ezt a csörömpölést, fiam” zenével. Attól még anyámnak dallamtapadása lett és Pokolgépet dúdolt a konyhában…

Közben további cimborák, ismerősök és nemsokára ismerősök érkeznek, ülünk egy sör mellett a koncertterem mellett a rockkocsmában, sorra találjuk ki, éppen milyen zene megy a hangszórókban. Természetesen mindent kitalálunk, sok évtizednyi gyakorlatunk van a zenehallgatásban. A társaság másodpercek alatt azonos hullámhosszra kerül, mindig így megy ez, mintha mindenki mindenkit ezer éve ismerne, az idegenek is. Mindenki pontosan tudja, hogy minket ide a rockzene és a koncertek szeretete hozott és a következőkben jól fogjuk érezni magunkat.

Ha valakit egyszer elkapott a gépszíj és rocker lett, akkor az is marad élete végéig. Ékes példája ennek az a hatvanas évei közepén járó aranyos házaspár, aki aztán később a koncertteremben végigbulizza a teljes műsort (a férj fekete zenekaros pólóját szegecses csuklópánt egészíti ki).

Nem tudom, kutatják-e szociológusok vagy pszichológusok a koncertekre járó rocker családapák és családanyák jelenségét, mert ebben a közösségben egészen erős és pozitív összetartó energiák kavarognak. A körülöttem levők többségét mintha harminc éve ismerném, pedig csak ilyen alkalmakkor, koncerteken találkozunk, a hétköznapi életünk más pályákon zajlik, akkor mindenki dolgozik, lót-fut, ügyet intéz, gyereket nevel. Vagyis inkább nevelt, a gyerekek mind nagykorúak már.

„Mindkettőt rockernek neveltem, de nem tudom elcipelni magammal koncertre. Igaz, a nagy koncertekre családilag járunk” – magyarázza a haver. Majd a másik: „Megvettem neki szülinapjára a jegyet a Rockstadtra, de ide nem jött velem, pedig mondtam neki, hogy meghívom egy sörre”. De végül is jól van ez így, a gyerekeket más dolgok hozzák lázba, mint a szüleiket – más korok, más zenék, más lázadások.

Meg aztán, a gyerekeink egészen biztosan jó nagyokat röhögcsélnének azokon a dalszövegeken, amit aztán a magyarországi főzenekar énekes-gitárosa belehörög a mikrofonba. Aki nem ismeri belülről a metál kultúráját, ikonográfiáját és dalszövegeit, eléggé megütközne a sötét, apokaliptikus, helyenként igencsak meredek szóképeken, de a közönség középkorú tagjain feszülő fekete pólók némelyikén látható, „odakinn”, a polgári világban zavarba ejtően durvának tűnő ábrázolásokon is.

aki boldog, hogy közösségben élheti meg azt a varázst, ami tinédzserkorában kezdődött és azóta is tart. A hatvanas évei elején levő frontember szemében is ugyanaz a csillogás látható, pedig ő maradt az egyetlen eredeti tag a zenekarban, körülötte a színpadon fiatalemberek darálják szorgalmasan a thrash metalt, egyikük az énekes-gitáros főnök harmincas fia – csillogóra borotvált fejjel, de a faterja még viseli a hosszú rockerhajat. Amely persze ritkább, mint harminc éve, de azért még rendesen meglibben annál a riffnél, ahol éppen kell.

A közönség soraiban belebotlom egy szolid házaspárba, akit látásból ismerek, mert ugyanabban a lakónegyedben lakunk, de álmomban nem gondoltam volna, hogy feltűnnek egy thrash metal-koncerten, mindketten átszellemülten bólogatnak a súlyos gitárhangokra és mennydörgő dobritmusra.

van itt autószerelő, tudományos kutató, jogász, üzletember, szobafestő és fotóművész, orvos és cégvezető; van, aki „civilben” öltönyben jár, üzleteket bonyolít le, életeket ment meg vagy a jövő nemzedékét tanítja. De itt csillogó szemmel énekeli a dalszövegeket, amelyeket harminc éve talán még füzetbe is írt, és azóta talán már el is felejtett, de most előjönnek az élőben felcsendülő dalok hallatán.

Néha hallom „kívülállóktól”, hogy a hatvanas-hetvenes éveikben járó rockzenészek már csak szánalmas nosztalgiázók, akik megrekedtek a korábbi dicsőségben és a fiatalságukban, ezért próbálnak most is, rozoga térdekkel is beleállni a nagyterpeszbe és egyéb színpadi pózokba, a maradék hajuk lobogtatásába. Meg hogy a rockerek nem tudnak végre felnőni és nem tudják maguk mögött hagyni az olyan gyerekes dolgokat, mint ez a zakatolós kakofónia, a hosszú haj vagy a halálfejes pólók és bőrdzsekik.

És ahogy körülnézek a közönség soraiban állva, csupa boldog arcot látok, akik éppen magukba szívnak valamit, ami aztán a hétköznapokban viszi őket tovább a polgári életükben, azt az energiát, amit először tizennégy évesen éreztek, és ami ott lesz életük végéig.

Éjszakába nyúlik a koncert, a közönség egy része távozik, de sokan maradunk még egy kis dumára, egy utolsó sörre (mértékkel, mert ötvenévesen három napig tart a másnaposság). Csoportképet készítünk – egyre többen vagyunk a lassan szokássá váló csoportképeinken –, amit aztán megosztunk a Facebook-csoportunkban, hadd lássák a távol maradók, milyen volt a hangulat.

Mire az éjszaka közepén hazaérek – kicsit fáj a derekam a hosszas állingálástól –, ott virít a Facebook-csoportban egy új bejegyzés a következő koncert időpontjáról. „Ki jön? Én biztos megyek” – írja a rocker kolléga. Megyünk hát, ott találkozunk kezdés előtt egy órával.

(Moby Dick, Masterpiece, Kolozsvár, Machines klub, 2026. február 20.)