Mi köze van a Jurassic Park című korszakváltó filmcsomag új részének a valósághoz?

Alig esett meg a Jurassic Park-filmcsomag legújabb (hetedik!) részének világ-ősbemutatója (június végén), futótűzként kezdett terjedni a hír a hálózatok drótjain: szar, tré, uncsi, krindzs, lém, vagyis gyenge.

Ilyen előítélet-horizonttal mit is kezdjen az ember, amikor arra készül, hogy életének egyik legmeghatározóbb filmje rég várt új részét megnézze, moziban, 3D-szemüveggel az orrán (a fene ott egye meg)? Gondolatban kicsit megrugdossa a kritikusokat: miért is várjátok el azt, hogy egy ugyanarra a dinoszaurusz-kaptafára (de tényleg) készült sztori más lenne, jobb lenne, mint az az 1993-as első rész, amelyet úgy nézett a világ, hogy az álla ott hevert valahol a porban?

Aki annak idején látta, emlékezzen vissza: a dinoszauruszok két dolgot csináltak.

Na de hogy ült mindenki a vásznak előtt szerte a világon: a fenségessel találkozni, ezt jelentette esztétikailag a Jurassic Park. A fenséges kategóriája az, amihez képest az ember eltörpül, ijesztő is, de szép is, taszít is, de vonz is. Valami hasonlót érezhettek az első mozgóképeket bámuló párizsi polgárok is, amikor A vonat érkezését nézték 1896-ban.

mondom halkan és egyáltalán nem szentségtörő szándékkal. Hát ilyen volt az az élmény, amelyet Steven Spielberg és az Industrial Light & Magic csapata 32 évvel ezelőtt elénk tett.

Spielberget ki ne ismerné, a világ egyik legbefolyásosabb rendezője volt hosszú ideig (és megkockáztatom, ma is az, a Jóisten éltesse majd decemberben, 78 lesz). Az Industrial Light & Magic talán nem ugrik be mindenkinek elsőre, de ha azt mondom, Csillagok háborúja, akkor megvan? Bizony, George Lucas, a Star Wars-univerzum atyja hozta létre a céget 1975-ben, pont azért, hogy a csillagok háborúit a lehető legjobban be tudja ágyazni a mozivásznon látható valóságba.

Mutáns titanoszauruszok, vagyis dinók, amikor csak vannak, fenségesen.

mint annak idején, 1927 táján azok, akik bevezették a hangot a filmbe. Lehet ellene tiltakozni, de sok értelme nincs. A CGI (számítógépen létrehozott kép) ma már olyan (főleg a mainstream) filmben, mint a levegő.

De van itt még valami: születésemnél fogva (1969) igazából Star Wars-generációs vagyok. Igaz, nem 1977-ben láttam az első (vagy negyedik, ebbe most ne menjünk bele) epizódot, hanem 1981-ben (tudják, Ceaușescu, kommunizmus, diktatúra, annak is örültünk, hogy egyáltalán elhozták, Nagyváradon láttam, a mozi előtt több százan álltunk jegyért, elképesztő volt, tényleg), viszont épp az említett körülmények miatt (diktatúra, kulturális tatárpuszta, cenzúra stb.) a Jurassic Park is telibe kapott még.

no meg Sam Neill és Laura Dern a film egyik ikonikus jelenetében, amelyet John Williams éterien diadalittas zenéje (amiért nem kapott Oscart, pedig nettó megérdemelte volna) emelt valamiféle földön kívüli trónusra. Amikor találkozom egy nálam jóval fiatalabb Jurassic Park-generációssal, itt, Erdély valamelyik szegletében (nem kell ahhoz a Hátszegi-medencébe, a híres mi-kutyánk-kölke Magyarosaurus dacus otthonába menni), pillanatok alatt megtaláljuk a közös nevezőt: dilophoszaurusz, megvan? És máris pereg lelki szemünk előtt a jelenet, amikor a lopott dinóembriókat szállító IT-s strébert szembeköpi a bájos kis kreatúra. Kicsit olyan ez, mint amikor

Amit ezzel mondani szeretnék: a Jurassic Park, pont ahogy a Csillagok háborúja, generációt is teremtett. Olyannyira, hogy szikár kimutatások vannak arról, hogy évek múlva alaposan megugrott a frissen végzett paleontológusok száma a világon. (Sajnálatos módon a lézerkardforgató Jedi lovagok száma nem ugrott meg a Lucas-féle trilógia hatására.) Ezért határozottan állítom: Steven Spielberg 1993-as filmje olyan korszakalkotó művek sorába illeszkedik, mint a Türelmetlenség (D. W. Griffith, 1916), a Nosferatu (F. W. Murnau, 1922), a Ben Hur (William Wyler, 1959), a Csillagok háborúja (George Lucas, 1977), aztán a Jurassic Park után a Mátrix (Wachowski-testvérek, 1999) satöbbi.

És a humanoidok (balról jobbra Rupert Friend, Mahershala Ali és Bechir Sylvain), akik csodálják őket, gyermeki örömmel az arcukon.

Nem véletlen, hogy a fenti filmek egy kivétellel (Murnau Nosferatuja német) mind amerikaiak:

Mert hát az igazságra kíváncsi mindenki, nem? A film igazságára. És ezt az amerikai mainstream film nagyon tudja. Melyik az az igazság, amelyik a világon a legtöbb embert érdekel. És azt igyekszik minden egyes új alkotásának piros tablettájába beletenni. Hogy nem mindig sikerül tökéletesen, ez más kérdés.

Az 1993-as Jurassic Parkban van egy akkora igazság, ami 32 évvel később, vagyis ma valósággá is vált. Az egész filmbeli kavarodás azon alapszik, hogy az ember (ugye, a legokosabb állat) belenyúl a Természet szerkezetébe.

Na kérem, és miről olvashatunk az utóbbi időben szinte hetente? Hát arról, hogy egy amerikai (mégis mi más lehetne?) cég pár éve azon ügyködik, hogy génmágia (hadd ne menjek bele az amúgy igen bonyolult és izgalmas részletekbe) útján újrateremtse, feltámassza, „kihaltalanítsa” (lásd még de-extinction) a tasmániai erszényes farkast, a gyapjas mamutot (2028-ra készülnek egy életképes példánnyal), az óriásfarkast (ez bizonyos fokig és értelemben sikerült is, van két jó nagy farkaskölyök, itt lehet őket megcsodálni hat hónaposan) és a moát (többek között). Utóbbi óriásmadár ügye azért izgalmas, mert

A Jurassic Park-filmek pedig éppen ezt jósolták (jósolják) meg: az ember belenyúl a Természet rendjébe, felborítja, a bili kiömlik és kész a baj. Ezek a filmek 32 éve mondják ugyanazt. És igen, ezt meg lehet unni. (Voltak tényleg nagyon gyenge, unalmas filmek is a hét között.) Ebben az utolsó részben épp ezt szeretem: hogy mintha kicsit önreflexívvé válna (mint egy igazi művészfilm). Az első bő fél óra arról szól, hogy az emberek megunták a dinoszaruszokat. Most képzeljék el:

Főleg az iszonyatosan gyors technológiai fejlődés közepette? Nagy valószínűség szerint de. A film egyik kulcsjelenetében egy vén szauropoda haldoklik egy nagyváros sugárútján. És az emberek nem csodálják már. Egy haldokló istent, ugyan már. Elegük van ebből. Dögölj már meg, oszt mehessünk tovább, jegyzi meg egy cinikus autós.

Érkezik a mozaszaurusz, amely nagyobb egy jachtnál és nem csak van, hanem enni akar.

Ismét belenyúlnak a génekbe, és dinómutánsokat teremtenek. Viszont ez – szokás szerint – megbosszulja magát. Mert a mutánsok minden embert kiirtanak a szigeten, ahol megteremtették őket.

A film története az elejét kivéve unalomig ismert. Megint van egy gonosz (ezúttal egy farmakológiai cég embere), aki dinószövetekre vadászik, mert abból lesz ám a jó gyógyszer, no meg a sok milliárd dollár. Összeáll hát a csapat, elmennek a szigetre, gyönyörködnek a dinókban (ja, kerülnek gyerekek is, mint az első részben),

Végül a gonoszt is. A jók hazamennek az értékes szövetekkel és felajánlják őket – nem valami kapitalista óriáscégnek, hanem a világnak, hadd gyógyuljon.

Szóval, a film nem jó, de ez David Koepp forgatókönyvíró úrnak köszönhető, nem másnak. David Koepp előtt amúgy le minden kalappal, ő írta jóra Michael Crichton regényfeldolgozását a kilencvenes években, amiből az etalon film készült. De hát

A történet olyan csapnivaló, hogy még a sztárok se tudnak segíteni rajta. Ezek után talán jó lenne Koepp urat megetetni egy dinóval, csak hogy érezze a törődést. A rendezés viszont korrekt: Gareth Edwards úr olyan filmeket hozott jó tető alá, mint a Godzilla vagy a Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet. Viszont a dinótrágyából ő se tud csokit készíteni, ez van.

A kutató (Jonathan Bailey) és a zsoldosnő (Scarlett Johansson), no és egy Quetzalquatlus-tojás.

Mégsem úgy jöttem ki a moziból, hogy sajnáltam a rászánt időt, pénzt. 32 évvel ezelőtt Spielbergék megjósolták a jövőt.

Márpedig pont ez az, ami miatt sok-sok millió ember megnézi ezt a filmet. Akkor is, ha kritikusok ezrei köpködnek rá. Akkor is, ha unják már a 3D-szemüveget, a CGI-t, a mindenféle egyéb technológiát, a dinók fenségét a vásznon. Mert elképzelik, hogy egy nap talán a mozi előtt fog elsétálni egy Titanosaurus. És az egy valóban új világ lesz. Akkor is, ha a dinók újrateremtése ma sci-fi. Még!